Flores szigete Indonézia térképén nem különösebben feltűnő darab, Jávától néggyel, Balitól hárommal jobbra. Aki nem jár erre, legutóbb akkor hallhatott a szigetről, amikor néhány éve minden tudós nagy meglepetésére egy kihalt, törpeméretű embercsoport maradványait találták meg itt. A homo floresiensis-szel kapcsolatban számtalan elmélet létezik, van, aki szerint egy teljesen külön fajról, mások szerint csak néhány beteg homo sapiensről van szó. Állást ugyan nem foglaltunk, ám összes, végtelennek tűnő floresi buszutunkat utastársaink méregetésével és a törpékre emlékeztető vonalak felkutatásával töltöttük.

Flores első számú nevezetessége nem is magán a szigeten van, csak innét a legkönnyebb elérni. A komodói sárkányokból, a világ legnagyobb gyíkjaiból néhány tucat ugyan Floresen is él, ám a többségükkel két szomszédos, kisebb szigeten lehet találkozni – Rincán, valamint, óriási meglepetésre, Komodón. Labuanbajói szállásunkhoz az előbbi lényegesen közelebb esett, ráadásul Rincán elvileg nagyobb is az esély a dögök megfigyelésére, úgyhogy túltettük magunkat azon az apró szépséghibán, hogy komodói sárkányokhoz pont nem Komodón lesz szerencsénk.

Rinca, akárcsak az összes többi kis sziget a Komodói Nemzeti Parkban, barátságtalan, sárgára szárított fűvel borított, dimbes-dombos földdarab. A szigetek közti, a felszínt súroló korallzátonyoknak köszönhetően hol sötét-, hol pedig türkizkék tenger sokkal mutatósabb. Ez az árnyék nélküli terep a gyaloglást nehezíti, a gyíkok meglesését viszont elvileg elősegíti. Sajnos nem tudtuk előre - bár ha tudtuk volna, akkor sem tudtunk volna máskor jönni -, hogy a gyíkoknak így július végén van a párzási időszakuk, amikor a sütkérezés helyett más dolguk is akad monoton hüllő-életükben, és így jóval kisebb az esély a felbukkanásukra.

Mi egy órán át gyalogoltunk fel és le a dombok közt, ám még egy vacak kis gyíkkal sem találkoztunk. Így sajnos esélyünk sem volt arra, hogy megnézhessük, vajon parkőr vezetőnk másfél méteres, villás végű botja elég lenne-e egy háromméteres gyík legyőzésére. Mint minden épeszű turistát, természetesen minket is az érdekelt a legjobban, hogy mekkora esélye van itt az elevenen felfalásnak, ám az a helyzet, hogy nagyon-nagyon kicsi. Olyan ötévente harap meg gyík embert – és akkor is inkább bennszülöttet, mint turistát – és ha ennek halál is a vége, arról inkább az elfertőződő sebek tehetnek, mint a gyilkos harapás. A komodói sárkányok az embernél kisebb prédára vadásznak, szarvasokra és disznókra, valamint gyakran saját kicsinyeikre is, amelyek ezért kénytelenek életük első éveit a szigetek kevés fájának ágai közt leélni.

Végül mégis volt szerencsénk gyíkokhoz, az okosabbja és a lustábbja ugyanis már megtanulta, hogy ételhez a legegyszerűbben a parkőrök és családjaik által használt kunyhók szemétdombjainak környékén lehet hozzájutni. Így sárkányokat a legnagyobb valószínűséggel errefelé lehet látni, bár a mi szezonunkban sok csoport még innét is üres kézzel távozik. Mi jobban jártunk, így hat-nyolc különböző méretű gyíkot láthattunk heverészni, a kamasztól a dagadt nagymamáig. Néha-néha tettek két-három lépést, sőt, egyszer kettő mintha egy kicsit össze is akaszkodott volna, bár az nem volt világos, hogy a párzási időszakra tekintettel, vagy csak egy kicsit balhézni, de ezen kívül tényleg csak a kövér elterülés volt.

Utunk során több állatfaj egészen a szívünkhöz nőtt, a pandáktól az érdescápákig. Ahogy az az előzőekből kiderült, a komodói sárkányok nem. Hiába fejlettebb egy hüllő, mint egy cápa, egy nagy gyíkban egyszerűen semmi, de semmi vonzó nincs. És nem csak azért, mert ronda, mint a bűn, hanem mert nincsen benne semmi élet sem. Az ázsiai szobáink falain rohangáló gekkók érdekes kis cukipofák, az egy hónapja Borneón látott óriási krokodil pedig legalább ijesztő volt. Persze pechünk is volt, amiért csak kvázi állatkerti viszonyok közt láttuk őket, de ha ennél valamivel természetesebbek a körülmények, akkor is ugyanez lenne az ítéletünk: aki erre jár, az nézze meg a sárkányokat magának, de csak őértük ideutazni teljesen felesleges.

A találkozás a sárkányokkal annyira kevéssé volt lenyűgöző, hogy még aznapra is jutott jobb. Rincáról visszafelé tartva Labuanbajóba - miután sikerült elmagyarázni a hajó legénységének, hogy legyenek szívesek ne olyan helyre vinni, ahol mindent elpusztított a dinamitos halászat - volt szerencsénk a Komodói Nemzeti Park méltán világhíres vizeihez. Sajnos a búvárkodást - illetve egészen pontosan a búvárkodásra szánt pénzt – későbbre tartogattuk, ezért csak maszkos-pipás úszkálásra volt lehetőségünk. Viszont amit láttunk, így is meggyőző volt.

A korall szépsége és változatossága ugyan nem érte el azt a szintet, amit februárban a Banda-szigeteken láttunk, de mivel azóta nálunk profibbak is megerősítették, hogy annak a világon is alig akad párja, kevesebbel is beértük. Nem sokkal kevesebbel, mert a felhozatal így is lenyűgöző volt, mind korall, mind a zátonyok körül úszkáló színes halak ezrei tekintetében. A híresen vad áramlatokkal teli vizek nagyobb halaknak. cápáknak, rájáknak valamint delfineknek és bálnáknak is elég tápanyaggal szolgálnak, de ezekhez személyesen sajnos nem volt szerencsénk.

Ezek az áramlatok repítették néhány hónapja ismét a világ összes újságjába Indonézia eme távoli szegletét, amikor Labuanbajo egyik búvárbázisának tulajdonosnője négy búvárral együtt eltűnt egy merülés után. Néhány nap múlva mind az ötüket biztonságban megtalálták Rinca szigetén, a kövekkel elkergetett sárkányokról a sztorikat pedig nyilván elég sokszor kell majd meghallgatnia az unokáknak. A környék szakértőinek elmondása alapján a búvároknak egyszerűen csak balszerencséje volt, és ha valakit, akkor legfeljebb az őket összeszedni hivatott hajó kapitányát lehet hibáztatni, de őt sem nagyon. Komodo környékére mindenki éppen ezek az erős áramlatok miatt jön búvárkodni, és ahol veszély van, ott egy ilyen baleset lehetősége is mindig benne van a pakliban.

Labuanbajo pont Flores nyugati végében van, így a sziget többi nevezetességéhez el kellett indulnunk a kelet felé vezető gyakorlatilag egyetlen úton. Flores a térképen nem tűnik túl nagy akadálynak, ám keresztülvágni az egymást követő vulkánokon és völgyeken se nem egyszerű, se nem gyors. Óránként húsz kilométernél többet megtenni tömegközlekedéssel szinte lehetetlen. Így aztán kénytelenek voltunk beleszokni az egy nap nézelődés, egy nap zötykölődés rutinjába.

Mivel a búvárkodás mellett a tengerparton fetrengést is későbbre tartogattuk, első megállónk a Bajawa nevű kisváros volt. Itt semmi érdekes nincs, azon kívül, hogy magaslati elhelyezkedésének köszönhetően megint fáztunk Indonéziában, ami így leírva vicces, egy csak hideg vízzel ellátott fürdőszobában viszont már kevésbé. Nem is maga Bajawa miatt érkeztünk ide, hanem a környéken élő ngada nép falvaiért.

Itt pedig tisztáznunk kell valamit ezekkel a népekkel kapcsolatban. Sokan képzelik azt, hogy a világ olyan egzotikusan hangzó országai, mint Indonézia, tele vannak teljesen meztelen, pálmakunyhókban élő népekkel, akik vagy még egyáltalán nem láttak fehér embert, vagy ha igen, akkor vagy megették, vagy néhány üveggolyóért cserébe megtették főistenüknek. A valóságnak ehhez természetesen semmi köze nincs.

A világon már nagyon-nagyon kevesen hordanak fűszoknyából és orrbavalóból álló népviseletet. Dél-Amerikában néhányan, Afrika közepe táján valamivel talán többen, és még ugyanennyien Óceániában, elsősorban Új-Guinea szigetén. Ám ezek a népek is felvesznek egy szakadt és mocskos rövidnadrágot és egy trikót, amikor bemennek a szomszédos kisvárosba cigit és alkoholt vásárolni. Ami pedig az érintetlenséget illeti, a helyzet még kevésbé romantikus. Egyetlen egy sziget van csupán a Bengáli-öbölben, amelynek lakói joggal nevezhetőek az angol szakszóval „uncontacted“-nek, bár a környéken halászó hajóknak és a felettük alacsonyan repülő kíváncsi antropológusoknak köszönhetően ők is pontosan tudják, hogy nincsenek egyedül a földön. Rajtuk kívül Amazóniában és Új-Guineán szokás még uncontacted törzseket keresni, ám mivel az ezek létezéséről érkező hírekről rendre kiderül, hogy egy büdös szó sem igaz belőlük, évről-évre csökken egy igazi elveszett törzs felbukkanásának esélye. Tudunk mindenkiről, és mindenki tud rólunk, illetve ha rólunk személyesen nem is, azért Ronaldinhóról és David Beckhamről mindenképpen.

Az ember joggal várja el 2008-ban, hogy komodói sárkányokat ne csak állatkerti körülmények közt nézhessen, az emberekkel viszont pont fordított a helyzet. Ha mi nem akarunk parabola-antenna mentes sárkunyhókban élni – és mi nem akarunk – akkor ezt elég nehéz mástól is elvárni, még ha ez a más Floresre is született. Mindezek fényében nem sokat vártunk a Bajawa környéki ngada falvaktól, ám a gyíkokkal ellentétben itt nagyon kellemesen csalódtunk.

Természetesen a turistáknak mutogatott falvak már csak skanzenként értelmezhetőek. Aki még ezekben lakik, az valószínűleg inkább a turistákból kisajtolt pénz reményében teszi, mint ragaszkodásból az ősi életmód iránt. Ettől még a kis lábakon álló, fűvel borított faházak kettős sora, középen a bonyolult ngada hitélethez elengedhetetlen oltárokkal, szentélyekkel, sírokkal és érthetetlen, óriási kövekkel nagyon jól néz ki. És nem kevésbé érdekesek a környező falvak sem, amelyeket nem mutogatnak senkinek. Ezekben a házak már modernek és jellegtelenek, sok előtt azonban még ott állnak a ngada kellékek. Egy generáció múlva nyilván már csak a csúnya házakkal teli falvak lesznek itt, köztük elszórva a turistáknak fenntartott skanzenekkel, amelyek akkor. a kontextus maradékának eltűnése után, még érthetetlenebbnek tűnnek majd.

A ngadák mindennapjai ma sem kevésbé izgalmasak, mint uncontacted-korukban, csak ennek felfedezéséhez nem a holland turistacsoportokra vadászó szuvenír-árusok falvaiba kell menni. Éppen bajawai vasárnapunkon zajlott a közeli falu melletti pályán a floresi lóverseny-bajnokság döntője, és itt aztán minden tökéletesen autentikus volt.

A kerületi benzinkút mögött kialakított pálya ovális, mint minden becsületes lóversenypálya, és attól, hogy az egyik vége jóval magasabban volt, mint a másik, valamint hogy a korlátok vacak fadarabokból készültek, ez egy becsületes lóverseny maradt. Flores és a szomszédos Sumbawa évszázadok óta híres a lovairól, a jávai szultáni udvar is mindig innét rendelt. A kistermetű, néha póninál is alig nagyobb lovak pedig ma is egészségesebbek és ápoltabbak a sziget legtöbb lakosánál. A zsokék tíz év körüli, elég rémültnek tűnő kisfiúk, akik szőrén, ám bukósisakban ülik meg az állatokat. Becsületes lóversenyhez méltóan nem a sport itt a lényeg, hanem a szerencsejáték, bár a dolog pontos menetét nem sikerült feltérképeznünk. Annyi mindenesetre biztos, hogy a rövid, egykörös futamok előtt jó hosszú ideig zajlott a lovak bemutatása, eközben pedig a nézőtéren folyamatosan ment a fogadás. Minket egyébként is jobban szórakoztatott a közönség, mint maga a verseny. Flores lakosságának kilencvenöt százaléka keresztény, és innét már nagyon távol esik a maláj arcokkal teli Jáva, így nagyon sok a szinte fekete bőrű, gyapjas hajú melanéz. A kereszténységnek köszönhetően viszonylag szabadon folyt az alkohol, a legtöbb nő szája pedig messziről vöröslött és mutatta az ínysorvadás különböző fázisait az errefelé szinte csak őáltaluk rágott bételtől. Ez nem volt se skanzen, se állatkert, viszont elég messze esett a meztelen kannibálok világától.

A fázásnak Bajawában sem volt vége. Ködös hegyi utakra és sárba ragadt kamionokra nem szokás Indonéziával kapcsolatban gondolni, ránk mégis ezek vártak, amíg el nem értünk Moniig. Ahol megint fáztunk. A Moni fölé magasodó Kelimutu vulkán kráterében található három tavacska számít Flores első számú nevezetességének, függetlenül attól, hogy a gyakori felhőtakaró miatt még a mostani száraz évszakban is szerencse kell a megpillantásukhoz.

A három tó különlegessége, hogy a bennük csigalassúsággal feloldódó ásványi anyagoknak köszönhetően folyamatosan változik a színük. Amióta turisták járnak ide, lehetett a vöröstől a drappig számtalan színnel találkozni, jelenleg sötétbarna-türkizkék-sötétzöld a paletta. Nekünk legalábbis így tűnt abban a néhány percben, amíg a felhők voltak szívesek annyira szétoszlani, hogy a kilátótól megpillanthassuk a vízfelszínt. A műsor rövidsége ellenére is látványos volt, ahhoz viszont már nem volt türelmünk, hogy miután ismét minden tejfehér lett, tovább ücsörögjünk a hideg esőben, várva a bizonytalan kezdetű következő előadást.

Terveink szerint a Kelimutu után tovább haladtunk volna Flores keleti vége felé, ám amint megtudtuk, hogy másnap a közeli Endéből indul egy hajó a még keletebbi szigetek felé, inkább ezt választottuk. Indonéziában minden járműre érdemes felszállni, ami jó irányba megy, mert a következő alkalmas fuvarra néha hosszú napokat kell várni. A sziget keleti csücskében úgysincs semmi, ami minket olyan nagyon érdekelt volna most.