Azóta nem lepődtünk meg ennyire, hogy majdnem fél éve átrepültünk Biskekből Ürümcsibe. Korábban volt valamiféle elképzelésünk arról, hogy milyen lehet Kína, ám ez az elképzelés az első óra végére már romokban hevert. Az azóta felkeresett országoktól inkább már nem is vártunk semmit, csak nehogy be kelljen ismernünk a tévedésünket, mert azt nagyon utáljuk. Vietnammal kapcsolatban viszont megint volt számtalan előítéletünk, mert hát Vietnamról sokkal inkább él valamiféle kép a nyugati ember fejében, mint számos, az otthonához sokkal közelebb eső országról.
A mindannyiunkban élő Vietnam-képek közül az elsőt egy amerikai chopper nyitott ajtajából látjuk, ahol a velünk szemben ülő, az eltávon összeszedett egzotikus nemi betegségektől és néhány rossz LSD-triptől félig megbolondult géppuskás a Trashmen együttes Surfin‘ Bird című számának frenetikus ritmusára mindenkire lő, ami mozog a rizsföldeken, miközben a horizontot gyilkos, ám gyönyörűen felrobbanó napalm-bombák világítják meg. A második kép egy rakás úttörő, akik lelkesen dalolnak valami mozgalmi dalt Ho apóról a világ egyik utolsó kommunista országában.
Az amerikai filmek és az újságírók mellett minket még egy harmadik, hasonlóan megbízhatatlan bagázs, a nyugati utazók is alapvetően befolyásoltak Vietnam-ügyileg. Az előző hét és fél hónapban megkonzultált turisták megdöbbentően magas százaléka fitymálta le az országot, elsősorban az idegenforgalom helyi szereplőinek agresszivitását, a mindenhol fürtökben lógó turistákat és a folyamatos lehúzásokat emelve ki a borzalmak közül. Néhány hónapja egy, a szörnyűségeket különösen drámaian ecsetelő francia pár vietnami kalandjainak végighallgatása után még az is felmerült a részünkről, hogy esetleg teljesen hagyjuk ki az országot, és nézzünk valami kevésbé pokoli hely után. Hála a jó istennek végül nem voltunk ennyire hülyék.
Pedig országot ennyire bal lábbal még nem kezdtünk. Körülbelül fél órával azután, hogy Kambodzsa felől átléptük a határt, buszunk megállt egy útszéli vendéglőnél, ahol mindketten vételeztünk egy-egy tállal a vietnami nemzeti húslevesből, a phóból. Nagyon finom volt, öt perccel az utolsó kanál után viszont anélkül, hogy összebeszéltünk volna, mindketten először irtózatosan izzadni kezdtünk, majd a nyakszirtjeink zsibbadtak le, a furcsa érzés pedig néhány percen belül az egész felsőtestünkre átterjedt. Aztán negyven perc alatt elmúlt az egész. Este az internet megerősítette, hogy a klasszikus MSG-mérgezés tüneteit produkáltuk, ami ugyan a szakértők jelentős része szerint valójában nem is létezik, de mi ezentúl egy büdös szavát sem hisszük el annak, aki azt állítja, nincs is kínaiétterem-szindróma.
Vietnami kellemetlenségeink ezzel az incidenssel véget is értek, és a hivatalosan Ho Chi Minh City-nek, valójában mindenki által Saigonnak nevezett városban már semmi bajunk nem volt, sőt. Sőt, ez a több, mint hatmillió lakosú város gyorsan annyira a szívünkhöz nőtt, hogy Hongkong mögött, holtversenyben Kuala Lumpurral kedvenc ázsiai metropoliszunk lett.
A főútvonalak közepén nem számítottunk bombatölcsérekre, de a szintén a hatvanas-hetvenes években szétlőtt és azóta is darabokban lévő Kambodzsa meglátogatása után azt azért hittük, hogy a legyőzött Dél-Vietnam egykori fővárosában találkozunk majd a pusztítás nyomaival. Egyetlen-egy iciri-picirit sem láttunk sehol máshol, csak ott, ahol direkt mutogatták, az amerikaiak és a franciák elleni háborúnak emléket állító múzeumban. Csak azért nem lepődtünk meg még jobban, mert amit viszont láttunk, az nagyon ismerős volt. Bár ezt nem mertük megosztani a vietnamiakkal, akik szinte semmit sem utálnak jobban, mint az északi szomszédot, de Saigon éppen olyan volt, mint a legtöbb kínai nagyváros, amelyet az ott töltött két hónap alatt volt alkalmunk felkeresni. Éppen olyan, csak néhány rendkívül lényeges ponton kényelmesebb. Sokkal több a zöld, jobb a levegő, az utcák tisztábbak, az emberek csak negyede annyit harákolnak és köpködnek az utcán, sokan pedig még idegen nyelveket is beszélnek.
Vietnam elkínaiasodása nem nagyon meglepő annak fényében, hogy az ország vezetése most éppen ugyanazt a társadalmi szerződést igyekszik megkötni alattvalóival, mint amit Pekingben már aláírták. Tehát hogy lehet pénzt keresni, de a száját mindenki legyen szíves továbbra is nagyon-nagyon szorosan bezárva tartani. A hagyományosan polgári elhajlónak tartott Saigon ma valahol a kommunista diktatúra és a kapitalista diktatúra között félúton lehet, valamivel azért közelebb az előzőhöz, mint Tibet karitatív felszabadítói. Ho Ch Minh nem csak a bankjegyeken van jelen, mint Mao, hanem szinte mindenhol, és Saigon központjában olyat is láttunk, ami a mai Sanghajba már nagyon nem illett volna bele. Egy üzlethelységben ötven kiskatona üldögélt vörös zászlók alatt, elmélyülten hallgatva a velük szemben – természetesen egy Ho Chi Minh szobor előtt – álló idős elvtárs lelkes előadását.
Néhány kommunista csökevényt leszámítva viszont Saigon tényleg úgy pörög, mintha Kína lenne. Az kicsit ijesztővé teszi ezt a nagy pörgést, hogy elsősorban robogókon zajlik. Nem nagyon létezhet olyan nagyvárosa a világnak, ahol több az egy főre jutó moped, és ahol a kétkerekű járművek ilyen túlsúlyban vannak a négykerekűekkel szemben. Miután lepakoltuk a nagy hátizsákjainkat, elindultunk felfedezni a várost, és mindjárt beleütköztünk egy jó széles, zebrával ellátott útkereszteződésbe. Mivel láttuk, hogy rendőr irányítja a forgalmat, nem igyekeztünk az átkeléssel, hanem megvártuk, amíg ő int nekünk. Hirtelen tényleg intett, de először nem akartuk elhinni, hogy azt akarja, induljunk neki a biztos halálnak. Másodpercenként negyven robogó ekkor már nem cikázott előttünk, csak mondjuk húsz, de a túlélési esélyeink még mindig nem tűntek jónak. Aztán gyorsan kitanultuk, hogy a sikeres átkeléshez csak megfontolt léptek kellenek, így az összes bukósisakos őrültnek van ideje kiszámolni, előttünk vagy mögöttünk tíz centivel szeretne elhaladni.
Forrásaink azügyben viszont igazat mondtak, hogy Vietnamban tényleg nagyon sok a turista. És nem csak sokan vannak, hanem képtelenek is egymástól elszakadni. Vietnam rendkívül hülye formájú, feleslegesen hosszúkás ország, amely leginkább egy homokórára hasonlít. Ebből kifolyólag aki az egészet be akarja járni, az vagy északról délre, vagy délről észak felé halad, cikázásra ott nincs nagyon lehetőség, ahol a laoszi határ és a Dél-Kínai tenger között csak egy helyenként alig ötven kilométer széles, szűk folyosó van. Nem azt mondjuk, hogy lehetetlen letérni a bejárt ösvényről, de ehhez vagy jó sok pénzzel, vagy jó sok idővel kell rendelkezni. Mivel pedig nekünk alig több, mint három hetünk volt at országra, inkább beadtuk a derekunkat, és beálltunk a libasorba.
A kapitalizmus áldásait lelkesen fogadó helyiek olyan éles versenyt folytatnak egymással a turista-tömegek dollárjaiért, hogy aki hajlandó beállni a csordába, az elképesztően olcsón juthat el a közmondásos A-ból a még közmondásosabb B-be. Egyszerűen nem éri meg a helyi tömegközlekedést használni, amikor egy tényleg nagyon kényelmes, légkondis-vécés-fekvőhelyes busz este felszedi az embert a szállodája előtt, másnap reggel pedig kirakja az a szálloda előtt, amiben ugyan a franc sem akar megszállni, viszont van a közelében tíz másik, ami teljesen rendben van. A bizniszmodell lényege ugyanis az, hogy az olcsó jegyekért cserébe minden turistabusz ugyanazoknál az útmenti éttermeknél áll meg és ugyanazok a szálláshelyek tulajdonosait engedi fel a járműre, hogy ordítva ecsetelhessék szobáik remek facilitásait a még ébredező nyugatiaknak. Aki nem kér semmiből, azt sem verik meg, legfeljebb kicsit csúnyán néznek, úgyhogy a vietnami Open Tour modellt mindenkinek ajánlani tudjuk, aki gyorsan és olcsón szeretne végiszáguldani az országon.
Mi a dél-észak irányt választottuk, Saigoni kezdettel és Hanoi úticéllal. Útnak indulás előtt három napig azon gondolkodtunk, hogy vajon ha az amerikaiak nyerik meg azt a nyamvadt háborút, akkor ma több ATM, wifis kávézó, Kentucky Fried Chicken, menő vietnami-fúziós étterem, olcsó, ám színvonalas szálloda és szépen felújított katolikus katedrális lenne-e a városban. Valószínűleg nem. Mi viszont nem ezekért – illetve nem csak ezekért – szerettük meg Saigont, hanem mert a nagy pörgésben azért nem veszett el teljesen a város délkelet-ázsiai jellege. A franciák által itt hagyott grandiózus épületek és a kínaias, csupa üveg hotelek előtt még öreg, klasszikusan csúcsos, vietnami szalmakalapos nénikék egyensúlyozzák a vállukon a hosszú bambuszrúd elejére és végére akasztott, mangóval teli kosarakat. Az utóbbi hetek legjobb híre egyébként éppen ez, hogy beindult a délkelet-ázsiai mangószezon. És amíg véget nem ér, mi minden nap megeszünk legalább hármat.
