It's a holiday in Cambodia
It's tough, kid, but it's life
Kambodzsában nyaralni akkor is felkavaró élmény, ha az ember nem Dead Kennedys rajongó 12 éves kora óta. Egyikünket sem tanítottak meg arra, hogy kell viselkedni egy olyan országban, amely alig harminc éve az emberiség történetének egyik legmélyebb bugyrába süllyedt, és ahol a pusztítás nyomai ma is szem előtt vannak, így néha csak egyik lábunkról a másikra tudtunk állni zavarunkban. Néha meg a földre meredve dünnyögtünk. Leginkább a Vörös Khmerek által levezényelt népirtás két emblematikus helyszínén, a Tuol Sleng börtönben és a Killing Fields néven közismert Choeung Ek mezőn.
Tömeggyilkosságoknak méltó emléket állítani nem lehet könnyű feladat, és a kambodzsai megoldásokat elnézve nagyon úgy tűnik, hogy ilyen szerencsétlen országokban eleve reménytelen. Choeung Ek meglátogatásához először Phnom Penhben kell megalkudni egy taxissal, majd kikocsizni a főváros külterületére, kicselezni a gyermek- és felnőttkorú koldusok kisebb seregét, végül pedig megváltani a belépőjegyet. Ezzel a kézben már be lehet lépni magára a Gyilkos Mezőre, ahol a Vörös Khmerek nagyjából tízezer emberrel végeztek. A mező közepén áll egy csillogó-villogó, néhány emelet magas épület, benne polcokkal, a polcokon pedig különböző emberi csontokkal, elsősorban koponyákkal. Az épület körül az egykori tömegsírok kihantolt gödrei sorakoznak, köztük járkálva számtalan, a földből kilógó ruhadarabba lehet botlani. Van még néhány, esetlen angolsággal megfogalmazott tábla, rajta olyan feliratokkal, hogy „Itt szállították le a foglyokat a kamionokról“ meg „Itt verték őket agyon“. Auschwitzból rendezett, kelet-európai kaszárnyaépületek maradtak, bennük érdekes és kevésbé érdekes kiállításokkal, itt viszont egyszerűen nincs semmi. Tíz percnél többet csak az tölt el itt, aki mindent lelkesen le is fotóz. Mi ezt a programpontot kihagytuk, nem köpjük le, aki nem, de egyszerűen nem tudtuk sehogy sem nekiállni. És a parkolóban sem éltünk az ajánlattal, hogy ugorjunk el a közeli lőtérre durrogtatni egy kicsit.
A Tuol Sleng már sokkal érdekesebb hely, ahol bőven van lehetőség elgondolkodni azon, hogy az emberiség egyszerűen reménytelen eset. A Vörös Khmerek leghírhedtebb börtönüket Phnom Penh egyik központi középiskolájában alakították ki, kevesebb, mint tíz fogoly jutott innét ki élve. Az osztálytermeket apró cellákra osztották, a rabok enni és inni alig kaptak, ha nem kértek engedélyt például tüsszentés előtt, borzalmasan verést kaptak, a mindennapok pedig kínzásokkal, kivégzésekkel és a teljesen megtört emberek által fogvatartóik kedvére kitalált „vallomások“ gépelésével teltek. A Vörös Khmerek különösen az önéletrajz-típusú vallomásokat szerették, ezek segítségével a szerencsétlen rabok valamennyi hozzátartozóját és ismerősét is le lehetett tartóztatni, hogy őket is holtra lehessen kínozni – természetesen csak a saját önéletrajzuk tollba mondása után.
A Tuol Sleng múzeumként éppen csak megállja a helyét. A Vörös Khmerek letartóztatás után mindegyik rabot lefotózták, az ő néha rettegő, de többnyire inkább kifejezéstelen vagy éppen kíváncsi portréikból áll össze a kiállítási anyag nagyobbik része. Vannak még fényképek és szövegek a gyilkosokról is, amiket nézegetve és olvasva csak arra tud jutni az ember, hogy Hitler sem volt valami kiemelkedő figura, de ami itt Kambodzsában történt, az végérvényesen bebizonyítja, a körülmények szerencsétlen összjátékaként gyakorlatilag bárkiből lehet tömeggyilkos. A Vörös Khmerek vezérkara, Pol Pottal az élen többnyire szegény származású, mérsékelten tehetséges kambodzsai fiatalokból állt, akik Z-kategóriás ösztöndíjakkal néhány évig Párizsban tanulhattak (maga a nagyfőnök csak három évig, mert szinte mindenből megbukott), ahol nyomorúságukban marxisták lettek, majd mind hazamentek, középiskolai tanárként és egyéb alacsony presztízsű szakmákban helyezkedtek el, esténként pedig a forradalomról álmodtak. Amikor pedig az amerikaiak kivonultak Vietnamból és a környéken mindenütt megindult a helyezkedés, ezek a jelentéktelen férfiak hirtelen egy ország élén találták magukat, és ha már egyszer ott voltak, hatalmukat 1,5-2 millió honfitársuk megölésére használták.
Nem a szegényes kiállítás teszi a Tuol Slenget hatásossá, hanem maga a környezet. Az épület külseje és belseje olyan rohadt, mint amilyen a Vörös Khmerek alatt lehetett. A vérfoltok szerencsére már majdnem mind eltűntek, de a termek repedező falai, kockás csempéje és Phnom Penh ilyenkor márciusban leginkább dunsztosüvegre emlékeztető klímája pont elég mélyen vannak a délkelet-ázsiai sötétségben ahhoz, hogy épeszű ember többre már ne vágyjon. Aztán ott van a vendégkönyv a világ nemzeteinek válogatott hülyeségeivel, a némettel, aki a hetvenes években nagyon kedvelte Pol Potot és ezt most nagyon sajnálja, meg az amerikaival, aki csak annyit szeretne mondani, hogy George W. Bush is egy tömeggyilkos. És a Tuol Slengben is ott van a világ összes népirtás-emlékhelyének központi hazugsága, amely szerint elsősorban nem azért van erre a műfajra szükség, hogy az áldozatok emléke fennmaradjon, hanem hogy ilyen szörnyűség soha többé ne fordulhasson elő.
A Tuol Sleng, akárcsak Auschwitz és az összes többi hasonló múzeum pont arról szólnak, hogy népirtások addig lesznek, ameddig ember él a földön. A Holokauszt egyáltalán nem zavarta Pol Potékat, Pol Pot egyáltalán nem zavarta a hutukat, a hutuk egyáltalán nem zavarták a boszniai szerbeket, a boszniai szerbek pedig nem zavarják a szudáni és a mianmari sötét alakokat, akik Darfúrban és a burmai dzsungelekben azt csinálnak, amit akarnak, mert a világ vagy nem figyel oda, vagy béna kacsaként verdes a szárnyaival. 1975 és 1979 között Kambodzsában volt szabad a vásár, később máshol, és az ég világon semmi jele nincs annak, hogy a körforgásnak valaha is vége lesz. A tömeggyilkosságok történetében az egyetlen előrelépés, hogy a Holokauszt után a nyugati világ elérte, őnála többé ilyen ne történjen. Ennek az volt az ára, hogy a népirtások a világ legszerencsétlenebb helyeire lettek száműzve, ugyanoda, ahova a gyermekprostitúció és a többi, a fehér orrnak túl büdös borzalom. Minden nem sikerülhet egyszerre.
A Tuol Sleng és úgy általában a Vörös Khmerek rémuralmának másik fontos tanulsága, hogy nem csak örökké lesznek tömeggyilkosságok, hanem ezek elkövetői meg is úszhatják szárazon. Az elkapott náci főkolomposok csak a szabályt erősítő kivétel, az ő elfogásukhoz dollármilliók, a Moszad és Wiesenthal egyesített ereje kellettek. A többiek túlnyomó többsége zavartalanul csusszanhatott vissza a civil életbe, a Vörös Khmerek vezérkarából a mai napig senkit nem ítéltek el. Perek is csak tavaly kezdődtek, addig az olyan figurák, mint Duch elvtárs, nagyjából Kambodzsa Eichmannja, a Tuol Sleng egykori parancsnoka, nyugodtan élhették az ország parasztjainak nehéz, ám viszonylag zavartalan életét.
A torzarcú sors fintora, hogy ez a szerencsétlen Kambodzsa ma pont abból profitál legalább egy egészen kicsit, hogy annak idején a világ úgy magára hagyta. A világnak ugyanis van lelkiismerete, pontosabban a világnak van olyan része, ahol sikk úgy csinálni, mintha lenne lelkiismeret. Phnom Penh ma megdöbbentően nyüzsgő nagyváros, ahol néhány kínai üzletember ügyeskedésén kívül látszólag ez a teljes nyüzsgés nyugati segélyszervezetek itt élő alkalmazottainak köszönhető. Praxisunkban még nem találkoztunk olyannal, hogy egy komplett városrészt csak NGO-landnek hívjon a köznyelv, de itt olyan is van.
Ha valamelyik olvasónk érez magában kellő elhivatottságot, nagyon tudjuk javasolni, hogy vagy „Poszt-tömeggyilkosság városfejlesztés a harmadik világban“, vagy „Amikor az NGO-k tényleg segítenek: a nyugatról érkező munkaerő mértéktelen alkoholizálásának gazdaság-élénkítő hatása“ címmel írjon tanulmányt. Inspirációként az alábbi képet ajánljuk:
A képen Phnom Penh belvárosának egyik vendéglátóipari egysége látható, a név teljesen mindegy, több tucatnyi ugyanilyen van még. Közös vonásuk, hogy a vendégek egytől-egyig fehérek, csak nagyon kevés közöttük a turista, a levegőben pedig olyan beszélgetés-foszlányok repkednek, hogy „... a kambodzsai nőket jött ide kutatni, az most elég nagy sláger…“. Szeretni nem kell ezeket a figurákat – nem szeretjük például mi sem -, kételkedni délibábos projektjeik sikerében pedig kifejezetten ajánlott. Az viszont teljesen egyértelmű, hogy ezek a rosszarcú külföldiek nagyon sokat segítenek Kambodzsán azzal, hogy egyáltalán idejönnek élni és itt költik el a pénzüket (mint ahogy sokat segítenek a turisták is).
Mianmarban gyakorlatilag egyetlen NGO sincs jelen, és hiába megy annak a szintén szerencsétlen országnak legalábbis papíron valamivel jobban, mint Kambodzsának, Yangonban semmi élet nincs. Phnom Penh viszont hiába a legbüdösebb nagyváros, amiben valaha jártunk, ahol mindent áthat a trópusi rohadás szaga, és ahol életünk legnagyobb patkányát láttuk az utca közepén holtan heverni feldobott lábbal, mint város mégis mozog. Egyrészt persze azért, amit már Dusanbéban is megfigyeltünk, tehát hogy a sokáig halott városok újjászületésük után próbálnak nagyon élni, másrészt viszont Tádzsikisztán fővárosa tizedannyira sem lüktet, mint Kambodzsáé. És erről az itt napot lopó, hülyeségeket beszélő és néha még valami jót is tevő külföldiek tehetnek. (Érdekes adat, hogy az utóbbi két hónapban a legjobbat egy volt utcagyerekek által működtetett Phnom Penh-i étteremben ettük, amitől nem is vártunk sokat, csak kíváncsiak voltunk, hogy milyen egy ilyen. Ezek szerint van, ami működik.)
Phnom Penh pedig a nyugati pénz ellenére is meg tudott maradni nagyon jellegzetesen délkelet-ázsiainak, legalábbis amikor mi a nagykönyvben erről olvastunk, valahogy így képzeltük el. Szinte minden utcasarkon újra le lehetne forgatni a Full Metal Jacket híres jelenetét, amelyikben ellopják a hivatásos hölggyel fényképezkedő amerikai katonák gépét. A kambodzsai vidék továbbra is elég reménytelennek tűnik, mi azt hittük, Mianmar után már nem fogunk látni ilyen pálmalevélből szőtt nyomort a falvakban, a főváros viszont jön, megy, tesz és vesz.
Apró szépséghiba, de a nagy pörgésben annyi a bűnözés, hogy hét hónap alatt először aludtunk olyan szálláson, amelyet fegyveres őr és jó sok szögesdrót védett egyszerre. Minden szórakozóhely bejáratán matrica hirdeti, lőfegyverrel és kézigránáttal belépni szigorúan tilos. Az ilyet hívják érdekes helynek.
