Az üzbegisztáni vonatozásnak semmi köze a romantikus kalandregényekben megismert, orientális kéjutazáshoz. Óriásiak a távolságok, a lerobbant szocialista vagonokban rosszak a körülmények, ráadásul az ablakon keresztül bámult táj semmiért sem kárpótol. Unalmas síkság vagy száraz sivatag, elszórtan egy-egy tevével, ami tíz perc után már kevés a szórakozáshoz. A 11 órás Taskent-Bukhara vonatút még elviselhető volt kétszemélyes kupéban, az Urgenchból Szamarkandba vezető 13 órás kirándulásról viszont egy büdös jó szót nem tudunk szólni.
Mivel nem akartunk 70 dollárt fizetni két első osztályú jegyért, az eggyel olcsóbb, négyszemélyes kupékkal próbálkoztunk. Sajnos a Khíva melletti Urgench tényleg annyira a világ vége, hogy még Taskentbe is csak hetente háromszor megy vonat, így az egymás alá/fölé szóló jegyek már hetekkel az indulás előtt elfogytak. Így csak külön kupéba tudtunk kettőnknek foglalni, de hát nem akartunk még tovább Khívában maradni, úgyhogy inkább bíztunk abban, hogy majd valakivel sikerül helyet cserélni. Végül nagy szerencse ért minket egy ötven körüli, testes üzbég férfi személyében, aki valamilyen okból három jegyet vásárolt magának abba a kupéba, ahova az egyikünk jegye szólt. Miután kézzel-lábbal elmagyaráztuk, hogy szeretnénk együtt maradni, de csak egyikünknek szól ide a jegye, nagyvonalúan átengedte nekünk a négyszemélyes kupé egyik felét, egy alsó és egy felső ágyat.
Ez a névtelen, kövér ember volt az egyetlen jó dolog, ami történt velünk 13 óra alatt. Első körben átrendezte az egész kupét. Le- és felrakta az ülésen elhelyezett szivacsokat, levetkőzött atlétára, majd újra felöltözött és gondosan megágyazott. Néha a nagy zacskóiból előkapta az Urgenchben beszerzett szuveníreket, köztük egy hatalmas fekete, juhszőrből készített türkmén pulikalapot, amilyet végig szerettünk volna felpróbálni Khívában, csak nem volt kedvünk a nyomulós árusokkal beszélgetni. A kisasztalra kirakta a magával hozott ennivalóit - főként cukorkákat és legalább két kiló rózsaszín cukrásszüteményt - majd körülbástyázta magát a törülközőivel, amikkel rutinosan csapkodva friss levegőt szolgáltatott nekünk is, ha megállt a vonat.
Igyekezett végig gondoskodni rólunk. Vacsoratájt teát hozott, és mindenképpen próbált rávenni bennünket az evésre. Ezt csak azzal tudtunk kikerülni, hogy amelyikünk jobban volt, pislini ment, másikunk viszont tényleg annyira betegnek nézett ki, hogy egy udvarias „no" és a hastájra mutogatás is megtette. Kezdetben arra gyanakodtunk, hogy az ülése alatt óvatosan elhelyezett dunsztosüveg is valami vásárfia, esetleg megfújta a Khívában megismert, formalinban elrakott sziámi-ikreket, de pontban nyolckor fény derült az igazságra. A dunsztosüveg dugig volt tömve hideg, sült birkadarabokkal, amikhez köretnek birkafaggyús lepényt is hozott magával. Nagyon nehéz volt kiharcolni, hogy végül ne kelljen ennünk ezekből, amitől valószínűleg kicsit meg is sértődött, de mi tényleg inkább kiugrottunk volna a száguldó vonatból, mint hogy belenyúljunk a dunsztosüvegébe. Három gyomorforgató falatot a birkás lepényéből így sem tudtunk elkerülni.
Arról, hogy az egész vonatozás rémálomba fordult, elsősorban az állandósult gyomorrontás tehetett. Közép-Ázsiával kapcsolatban sajnos minden igaz, amit elmondanak az útikönyvek: többnyire rossz higiéniás körülmények (főleg Khivában), az ételek terén pedig idegtépő monotonitás (ebben szintén Khíva vezet eddig). Nincs ellenünkre a helyiek ételeit enni, egy korábbi bejegyzésben kifejezetten lelkesek voltunk az üzbég konyha kapcsán, de ha nincs más opció, mint kétes minőségű húsokból készült saslikot vacsorázni lepénnyel, az már középtávon is fárasztó. Kezdetben arra gyanakodtunk, hogy csak nem vagyunk képesek túllépni önmagunkon, de eddig akárhány külföldivel találálkoztunk, mind ugyanarra panaszkodott: napokig tartó hasmenésre és unalmassá váló kajákra. Egy 13 órás, gyomorgörccsel végigszenvedett vonatúton pedig még az sem tud vígaszt nyújtani, hogy állítólag maga Nagy Sándor is végigfosta Üzbegisztánt.
Az utazás pokollá tételéről a fejlődő világ elmaradhatatlan kelléke, az Angolul Beszélő, Túlságosan Érdeklődő Egyetemista is gondoskodott. A 19 éves urgenchi Yildiz a nyári vakáció végén egész családja társaságában utazott vissza Taskentbe, hogy megkezdje másodéves diplomáciai tanulmányait. A lány szerint ez az ország egyik legjobb egyeteme, és sajnálatosan fejlett angoltudása alapján ezt kénytelenek is voltunk elhinni. A harmincadik perc után már nyilvánvaló volt, hogy itt nem fog szókincshiány miatt csendbe fulladni a beszélgetés, viszont az is, hogy a minket valójában érdeklő kérdéseket - isznak-e sört az üzbég egyetemista lányok (igen), mennyire értik az üzbégek a török nyelvet (eléggé), milyen hideg a tél Urgenchben (néha van hó, de azért az Amu-Darya nem fagy be), milyen nyelveket tanulnak leginkább az üzbég fiatalok (angol, francia és megdöbbentő módon japán), jár-e Yildiz mecsetbe imádkozni (ritkán) – tíz perc alatt el tudjuk intézni, az igazán izgalmasakat pedig – milyen egy olyan országban élni, ahol gyakorlatilag nincs nyomtatott sajtó – nem fogjuk egy vadidegennek feltenni. Yildiznek viszont gyakorlatilag végtelen számú, számunkra érdektelenebbnél érdektelenebb kérdése volt Magyarországról és Európáról, amiket mi azért igyekeztünk becsületesen és mosolyogva megválaszolni. Bár amikor már ott tartottunk, hogy egy különösen rossz állapotban lévő, szemétdombbal kombinált faluszél láttán megkérdezte, hogy az ilyenek „nálunk" hogy szoktak kinézni, felmerült, hogy esetleg kimondjuk az igazságot: it also looks like shit, but way less shittier than this.
Egy jó dolog van csak az üzbég vasútban: tapasztalataink szerint pontos, mint a halál, és a vécé sem lepukkantabb, mint a magyar vonatokon (pontosabban pont ugyanannyira lepukkant, ami a hatodik gyomorgörcsös látogatásnál szinte már otthonos). Óriási öröm volt hajnali négykor leszállni Szamarkandban, pláne hogy hamar kiderült, Üzbegisztán legérdekesebb és legkulturáltabb városába érkeztünk.
