Ahogy az már mindenkinek feltűnt, aki valaha az életben ránézett egy világtérképre, Kína elég nagy. Beutazásához tehát óóóóriási távolságok leküzdésére van szükség, ehhez pedig messze a leghatékonyabb eszköz a vasút. Illetve a repülő még hatékonyabb, csak ebben a fapados-mentes országban pofátlanul drága, és egyébként sem megy el mindenhova. Szóba jöhetne még a busz is, de az ritkán tesz meg akár ezerötszáz kilométernél is hosszabb utakat egyhuzamban, így inkább csak rövidtávon hasznos. Egyébként is, a vonat mindig kényelmesebb mint bármi, ami négy keréken gurul. Fel lehet benne rendesen állni, kicsit még sétálni is, sőt, vécé is van rajta és nem is ráz olyan nagyon. Viszont a kínai vonatút, akárcsak majdnem minden ebben az országban, alapvetően különbözik attól, amit Európában ugyanígy hívnak.

Két kínai hónapunkból pontosan 150 órát töltöttünk vonaton. Több, mint hat teljes napot. Ennek jelentős része éjszakára esett, amikor vonatunk gyakorlatilag utazó szállodaként funkcionált, tehát azt azért nem mondhatjuk, hogy kínai napjaink egytizedét vasútra pazaroltuk, de azért ez a 150 óra még így is borzalmasan sok. Sajnos a már említett repülőn kívül egyszerűen nincs szerkezet a jóisten ege alatt, amivel ezt az országot Kirgíziától Burmáig gyorsabban be lehetne járni. Tessék megnézni egy Kína-térképen, hol van mondjuk Csengdu és Kunming. Na, csak ezek közt 16 óra a leggyorsabb vonatút, és az ország egészének méretéhez ez tényleg annyi, mint Magyarországon a Budapest-Kelenföld viszonylat. Volt tehát időnk kiművelni magunkat a kínai vonatozásból - és persze magukból a vonatozó kínaiakból -, tapasztalatainkat pedig akkor most közzé is tennénk.

A Kínai Államvasutakkal kapcsolatban a legjobb hír, hogy felfoghatatlan méretei ellenére olajozottan működő gépezet. A vonatok nem csak percre pontosan indulnak, de sokszor másodpercre pontosan érkeznek is. Nekünk egyetlen, tíz percnél hosszabb késésünk volt csak, nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy a legendás svájci vasút mire lenne képes, ha egy Kína-méretű területet kellene behálóznia. Az általunk leginkább favorizált 10-12 órás utak praktikusan este indulnak és reggelre érkeznek meg, így – elvileg – ideálisan lehet rajtuk aludni, és nem vész el egy teljes nap. És mivel ez nem csak egy nagy ország, hanem jó sokan is laknak benne, mindenhonnét mindenhova napi több vonat is indul. De tényleg. Állítólag bármely tetszőlegesen kiválasztott pillanatban nagyjából tízmillió vonatozik egyszerre, és ahogy elnéztük a csunkingi pályaudvart, ez kifejezetten konzervatív becslés lehet.

Aki Kínában vonatozásra adja a fejét, annak csak egy döntést kell meghoznia, mielőtt felül a szerelvényre 10-20-30 órát siklani: milyen osztályon kíván ebben az élményben részesülni. Az opciók száma egészen pontosan négy: yingzuo, ruanzuo, yingwo és ruanwo. Ezek angol megfelelője hard seater, soft seater, hard sleeper és soft sleeper, magyarul meg legyenek mondjuk negyed-, harmad-, másod- és elsőosztály, ezeket viszonylag könnyű megjegyezni, bár sajnos kevéssé kreatív fordítások.

Elsőosztályon négyszemélyes (két-két ágy egymás felett), ajtóval felszerelt kabinok vannak. A másodosztályon kabinonként hat ágy van, két oszlopban egymás fölé rendezve, és a kabinoknak nincs ajtaja, hanem nyitottak a folyosó felé. A harmadosztály párnázott székekkel és helyjegyekkel rendelkezik, míg a negyedosztályon a magyar vonatok legócskább műbőr-üléseivel felszerelt padok vannak, és mindenki mindenkinek farkasa. Mi az első osztály luxusát egyszer sem láttuk közelről, mert sokkal drágább, mint a másodosztály, viszont azon kívül, hogy kevesebb kínaival kell a kabinon osztozni, tehát kisebb a valószínűsége, hogy utastársainkból legalább egy hajnali háromkor egyszerre fog köpködni, cigizni és mobiltelefonálni, más előnye nincs neki. Harmadosztályú vagon sokszor nincs is a szerelvényhez csatolva, mert a hosszabb távokon aki megengedhet magának egy kis minimális kényelmet, az úgyis befizet a fekvőhelyre, a földműveseknek pedig épp elég drága a negyedosztály is. Soft seateren így csak egyszer utaztunk, egyszer pedig volt szerencsénk a KÁV büszkeségéhez, a francia TGV-nél jelentősen lassabb, viszont azért így is elég gyors, és belülről is nagyon kulturált CRH-val utazni, amely élményt természetesen nem adták ingyen.

A másod- és a negyedosztály között pedig már nem volt olyan nehéz választani. Hat óránál hosszabb, pláne pedig éjszakai útra csak az első jöhet szóba. Valószínűleg be tudtuk volna bizonyítani magunknak – és a világnak! -, hogy képesek vagyunk kibírni egy teljes éjszakát hard seateren, de utána legalább 24 órán át használhatatlanok lettünk volna, az időt pedig jobban utáljuk szórni, mint a pénzt. A kínai vonatok negyedosztálya nagyon-nagyon kemény hely, amiről elsősorban a nagyon-nagyon kemény utazóközönség tehet.

Negyedosztályon az utazik Kínában, akinek alig van pénze. Szerencsésebb esetben diákok és lepukkant családok, túlnyomó többségben viszont parasztok, akik vagy vásározni mennek, vagy a nagyvárosba szerencsét próbálni, vagy csak úgy céltalanul tengenek-lengenek, viszont mindenképpen hegynyi poggyászt cipelnek magukkal. Mivel a kínai parasztoknak ritkán van Samsonite bőröndjük (még hamisítvány sem), a motyójukat vagy krumpliszsákokban, vagy, elsősorban délen, bambusz-hátizsákokban szállítják. Egyikük sem valami vidám látvány, ahogy a nagy súly alatt görnyedezik a szakadt ruhájában, az együttérzés utolsó szikrája viszont akkor szállna el még a Názáreti Jézusból is, amikor elkezdődne a helyezkedés a peronon a jó felszállóhelyért. Ha már nem szállt volna el másfél órával korábban, a jegypénztárnál előadott közelharcnál.

A peronon azért kell tülekedni, mert sokaknak nincs helyjegye, az ülések feletti poggyásztartókon pedig biztosan nincs hely egymillió krumpliszsáknak, aki tehát itt lemarad, az kimarad. A jelenetet nehezen tudnánk szavakba önteni, mindenesetre mi az életben soha többé nem akarjuk olyan ember véleményét hallani Kínáról vagy a kínaiakról, aki még nem várt a negyedosztályú kocsi begördülésére, és nem kezdett el századmagával együtt hirtelen rohanni, amikor ráébredt, hogy a vagon ajtaja mégsem oda fog esni, ahova gondolta. És ez még csak a bemelegítés, az igazi erőpróba akkor következik, amikor a leszállók kényszerű kiengedése után a kalauzok jelére a falka ráveti magát a szűk lépcsőre, és elkezd felfelé nyomulni. Volt néhány hónapja az a hír, hogy Csunkingban többen meghaltak, amikor az olcsó főzőolajra váró tömeg megtaposta egymást valami szupermarketben. Ez talán Magyarországról furcsa, nekünk viszont most már inkább az a meglepő, hogy miért csak ilyen ritkán halnak meg egymás szorításában kínaiak tucatjai. Sajnos ezeket a halálfélelemmel teli pillanatokat, amikor megtudtuk, milyen lehetett az 1985-ös Juventus-Liverpool BEK-döntő előtt a Heysel-stadion lelátóján, nem tudtuk megörökíteni, viszont van egy vidám kisfilmünk egy dél-szecsuáni vonatút első pillanatairól, tele a krumpliszsákuknak helyet kereső parasztokkal:

Ha sikerült feljutni a negyedosztályra, sőt, még helyet is találni magunknak és hátizsákjainknak is, nincs más hátra, mint valahogy elütni azt a néhány órát a megérkezésig. Ha a vagonban rajtunk kívül tartózkodó háromszáz nincstelen parasztot is szeretnénk egy kicsit szórakoztatni, mindenképp vegyünk elő és kapcsoljunk be egy laptopot. Bár az igazság az, hogy az utazóközönség enélkül is megszakítás nélkül fikszírozza a szerencsétlen külföldieket, mutogat rájuk és vihog minden mozdulatukon. Ez ellen nincs mit tenni, csak a birkatürelmet tudjuk ajánlani. A földművesekből áradó bűz ellensúlyozására viszont nincs igazán jó ötletünk, bár a folyamatos mandarinevés tapasztalataink szerint kicsit elnyom belőle.

Természetesen minden férfi dohányzik, bár ez elvileg tilos lenne. A vonatokon elvileg csak a vagonok végében lévő kis előterekben szabad cigizni, de ez negyedosztályon senkit nem érdekel, már csak azért sem, mert ezek is tele vannak utasokkal. A negyedosztályra ugyanis jóval több jegyet adnak el, mint ahány ülőhely van, így sokak csak a mosdókagylóban ülve, esetleg a vécében fekve tudnak utazni. Láttunk például kínai embert állva, enyhén a motyójára támaszkodva aludni is. A negyedosztályon semmi, de semmi nincs, ami kényelmes lenne, ahhoz legalább másodosztályon kell utazni.

Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy a másodosztály maga a mennyország lenne, sőt. Itt az alapvető kérdés az, hogy a kabinokban lévő hat ágyból melyiket preferálja az utas. A legalsó páros hívogatónak tűnik, mert messze ott lehet a legkényelmesebben ücsörögni, viszont ennek az az ára, hogy napközben boldog és boldogtalan oda is ül, függetlenül attól, hogy hova szól a jegye. Mi eleinte a középső két ágyat preferáltuk, ám ahogy egyre kevésbé voltunk kíváncsiak a bámuló kínai szempárokra, úgy hajlottunk egyre inkább a legfelső fekvőhelyek felé. Itt már csak a plafon alatt görnyedve lehet ülni, viszont ez a magasság már valamennyire el van szigetelve a lent folyó élettől, és így itt (minimális) nyugalomra és a privát szféra illúziójára is van esély. Az ágynemű szinte mindig tiszta, füldugót hoztunk otthonról, tényleg lehetne ez utazón szálloda, ha nem Kínában lenne.

A másodosztályon más az utazás menetrendje és más az utazóközönség is, mint negyedosztályon. Itt a leggyakoribb a középkorú vagy fiatal, alacsony beosztású férfi, de őrajta kívül lehet még találkozni nyugdíjas csoportokkal (akik kedvesek, csak átbeszélgetik az éjszakát), gyerekes (és kiskutyás) családokkal, vihogó diáklányokkal és néhány turistával is, akik többnyire szintén ezt az osztályt preferálják. Mivel helyjegyek vannak, és a legtöbb (de nem mindegyik!) utasnak kezelhető mennyiségű poggyásza van, a felszállás és a helyek elfoglalása viszonylag nyugodtan zajlik. És maga az utazás is több fokkal békésebb és kényelmesebb lenne, mint a negyedosztályon ha nem lennének ezek az irtózatis távolságok és menetidők.

Az általunk bevállalt két leghosszabb út (Peking-Guangzhou és Guilín-Sanghaj) egyaránt huszonkét órás volt, a harmincnéggyel fenyegető Sanghaj-Csengdu helyett már inkább repültünk. Huszonkét órából nyolcnál többet nehéz alvással tölteni, mert ezek azért nem franciaágyak, hanem nagyjából 180 centi hosszú és 70 centi széles, folyamatosan mozgó priccsek, és a zaj hetven százalékát a füldugó is átengedi A maradék időben újra lehet olvasni a Száz év magányt, vagy eleget tenni olyan régi kötelességeknek, mint a Magnetic Fields együttes 69 Love Songs című tripla-albumának végighallgatása egyhuzamban, de ez még mindig nem fogja kitölteni a menetidő töredékét sem. Ezután jön a blogírás, amíg le nem merül a laptop (konnektor nincs), az útikönyvek lapozgatása és kijegyzetelése, további zenehallgatás, amíg nem cseng a fül, és persze lehet beszélgetni is, csak a nyolcadik tízórás vonatúton már nincs nagyon miről. És lehet visszabámulni a többi utazóra, bár sajnos mindegyik, minden egyes vonatúton ugyanazt csinálja.

A kínai ember számára egy tíz-tizenkét órás út végigzabálása nem jelent gondot. Vagy a büféskocsiban vásárolt, elég rosszul kinéző meleg ételeket fogyasztják, vagy a borzalmas szagú, praktikus vödörben árult instant tésztaleveseket, amihez csak meleg vizet kell szerezniük a minden vagonban megtalálható szamovár-szerűségből. Minden kínainak van – valószínűleg születésükkor kiutalja nekik az állam – csavarós tetejű, hosszúkás befőttesüvege is, amiben teafüvet tart, és szintén meleg vízzel táplál folyamatosan.

A kínai ember a vonaton szórakozás három formáját ismeri: az ordítva beszélgetést, a kártyázást és a mobiltelefon nyomkodását. Ezek közül csak a kártyázást nem tudja az egész vonatút alatt űzni, mivel este tíztől nagyjából reggel hétig lekapcsolják a villanyokat, sötétben pedig nehéz osztani. Ordibálni (egymásnak és a mobilba), vagy csak szimplán végighallgatni a mobil összes különböző csengőhangját full hangerőn, azt aztán egész nap lehet. A kínai másodosztályú vagonokban értettük csak meg igazán, amiről korábban csak olvastunk és hallottunk, hogy a magánélet és az egymásra tekintettel levés mennyire hiányoznak a kínai társadalomból. Amikor pedig esetleg néhány percig viszonylag csend lenne, feltűnik valamelyik kereset-kiegészítésre vágyó kalauz, és ordítva kezd el reklámozni valami általa árult, hasznavehetetlen vackot, elemlámpát, zoknit vagy csodatévő karkötőt, esetleg ezek kombinációit. Vagy eltolják a büfékocsit, amely a kínai snackipar valamennyi borzalmát felvonultatja a vákumcsomagolt csirkelábig bezárólag.

Egyetlen igazán hasznos tapasztalattal gazdagodtunk ezeken a vonatutakon, nevezetesen hogy az ember kellő tréningezéssel milyen kényelmetlen és milyen apró helyekből is képes otthont teremteni magának. Utolsó vonatútjainkon már szinte hazajártunk arra a két rohadt felső ágyra, és miután nagy hátizsákjainkat gondosan hozzálakatoltuk a poggyásztartó rácsához, csak nagy ritkán vécére jártunk le a kakasülőről, bár a legvégén inkább nem is ittunk, csak maradhassunk egyhelyben. Minden egyes tárgyunknak pontos helye volt. Ruha a kis fogasra felakasztva (zokni a nadrágzsebbe, hogy reggel ne kelljen keresgélni), mellé a fejlámpa az esetleges éjszakai vécé-kalandokra előkészítve. Karóra a leesés-elleni kis korlátra szíjazva, hogy mindkettőnknek kéznél legyen. Két kis hátizsák fej mögé betuszkolva, az útleveles és pénzes övtáska pedig a leghátsó sarokban be a vékony matrac alá, mert onnét gyakorlatilag lehetetlen kiszedni. Egyikünk még egy vonatozós, nagyjából egy jégeralsóra hasonlító csíkos játszónadrágot is vett magának, amit a kínai férfiaktól lesett el. Így nem kellett fél napokat az expediciós, sokzsebes nadrágban feszengeni, és ideálisan lehetett fetrengeni benne. Elsőre hülyén hangzik, de ez a minimális kényelem is sokat tud könnyíteni a hosszú szenvedésen.

A felsorolt kényelmetlenségekk ellenére is őszintén tudjuk ajánlani a kínai vasutat. Ha nem ajánlanánk, akkor sem lenne alternatívája, úgyhogy tulajdonképpen mindegy. És garantáltan elvisz A-ból B-be, ami egy fejlődő országban azért igenis figyelemre méltó teljesítmény.