Nem szokás teherként megélni egy hetet Dél-Kínában, de több, mint száz leutazott nap után mi már elég válogatósak lettünk. Onnantól kezdve, hogy megvettük december 14-re a Kunming-Mandalay repülőjegyeinket, nekünk már csak Mianmar lebegett a lelki szemeink előtt, és nehezen tudtunk bármi másra koncentrálni. Ugyanazt éreztük, amit éppen két hónappal korábban, amikor Kirgíziában vágtuk a centit a Kínába indulásig.
Más választásunk nem lévén – bár természetesen fintorogva – nekivágtunk ennek az utolsó egy hétnek. Yunnan fővárosát, Kunmingot, muszáj volt felkeresnünk, mert egyrészt csak ott tudtuk elintézni a Mianmarhoz szükséges papírmunkát (vízum + repülőjegy, bár megpróbálkoztunk a közúti opcióval is, ami pont ugyanennyibe került volna, viszont másfél óra helyett két nap zötykölődést garantált), másrészt csupa jó dolgot hallottunk róla, például hogy ez Kína Seattle-je. El nem tudtuk képzelni, hogy lövi magát fejbe egy heroinista, flanelinges, kínai rockzenész!
Kunming előtt mi a szecsuáni Csengdut tartottuk a legélhetőbb kínai nagyvárosnak, most viszont korrigálnánk. Kunmingban még az ég is kék, pedig olyat mi Sanghaj óta nem láttunk, előtte pedig szinte sehol. És nem csak a szmog hiánya miatt kellemes a levegő, hanem mert a kellőképp délen, viszont majdnem 2000 méter magasan fekvő város klímája egyszerűen tökéletes, télen, amikor mi jártunk itt, szelíd, nyáron pedig állítólag úgyszintén. Nagy az egyetem, úgyhogy sok a fiatal, és sok az itt élő külföldi is, a rájuk épülő infrastruktúrával, az outdoor-boltokkal és a wifis kávézókkal együtt. Amíg ügyet intéztünk, ki is élveztük a sok facilitást, tovább viszont már nem volt kedvünk maradni.
Az hagyján, hogy Kunming Kína Seattle-je, Yunnant viszont Kína Thaiföldjének is hívják. Egyrészt meleg van, másrészt itt a legtöbb a szuperlaza nyugati fiatal, akik vagy északra mennek füvet szívni a vonzó nevű, ám minden beszámoló szerint szürreálisan turistás Daliba, vagy délre, Xishuangbannába, a Laosszal és Mianmarral határos régióba, ahol aztán végképp mindenki nagyon laza. Mi egy harmadik irányt választottunk, délkeletre Kunmingtól, a vietnami határvidéken.
Első megállónk, Jianshui egy mediterrán kisváros volt. Két hónap Kína után azt hittük, már nehezen lepődünk meg, de mediterrán kisvárosra speciel nem számítottunk. Dali helyett Figueresbe jutottunk, bruhaha! A délutáni napsütésben az egyetlen megmaradt, óriási városkapu tetején kialakított teázóban nyugdíjasok lóbálták unokáikat, az épület tövében pedig a helyi népi zenekar és -asszonykórus tartott nyilvános próbát. Ha nincs ott a tibeti sárkányfüves, aki ordítva kínálta a köré összesereglett lelkes parasztoknak a tigriskarmot és a jetikoponyát, akár tényleg lehettünk volna Dél-Európában.
Szecsuán után Huanglongxiról lelkesedtünk, mint a legkínaibb hely Kínában, itt Jianshuiban a Zhou klán ősi fészke viszont a leges-legkínaibbnak bizonyult. Ezek a Zhouk valami helyi kiskirályok voltak, akik a többi helyi kiskirály ellen fellázították a környék bányászait, és ezért az utókor nem csak valami proto-kommunista agitátorokká tüntette ki őket, hanem megőrizte a hagyatékukat is. Ez a hagyaték egy sokudvaros, és még annál is több szobás kvázi-palota, benne elszórva néhány stratégiailag elhelyezett medencével. Eredetileg itt terveztünk aludni, de végül nem bántuk, hogy a recepciós azt hazudta, nincs üres szobájuk. Igazából a turisták teljes hiányának köszönhetően más sem volt itt, mint üres szoba, és egy itt töltött éjszaka a válogatottan erőszakos halálokat haló Zhouk szellemeivel feleslegesen stresszes lett volna.
Jianshuitól alig tíz kilométerre délre van egy nagyon érdekes dolog, nevezetesen Délkelet-Ázsia. Vége a han rendnek és fegyelemnek, az utak szakadtak, a buszok még szakadtabbak, az utazóközönség pedig pláne. Itt már kevés a han arc, majdnem mindenki alacsony, madárcsontú és napbarnított, és nyugalommal fogadja, amikor már a második felborult kamiont kell kőkorszaki módszerekkel visszaemelni az útra, hogy továbbhaladhasson a kocsisor. Ez a vidék számtalan, színes ruhát viselő kisebbség hazája, kulturálisan ez már a Mekong vonzáskörzete, messze a Jangcétól és a Sárga-folyótól.
Mi speciel a méltatlanul kevéssé ismert Vörös-folyó völgyén zötykölődtünk végig, amit azért hívnak így, mert a talaj errefelé vöröses, az azt mosó víz meg úgyszintén. Yuanyangban töltöttünk el néhány napot, egy hegygerincre épült, első látásra reménytelenül szakadt, ám valójában egészen vonzó kisvárosban. A rejtett szépségek felfedezésében nagy segítségünkre volt szállodánk, amelynek ablakaiból tökéletes kilátás nyílt a minden reggel az alattunk elnyúló völgyből felszálló felhőkre.
Yuanyang a mindenféle környékbeli népek találkozóhelye, az ide vásározni és vásárolni járó asszonyok tetőtől-talpig színes népviseletbe voltak burkolva, és kivételesen tényleg nem a turisták kedvéért, mert olyan itt kettőnkön kívül nem is volt. Azt ugyan nem tudtuk eldönteni, hogy ki itt a miao, a hani, a yao és a yi, de ennek nem is volt jelentősége. Inkább ráböktünk a környék térképére, és megalkudtunk a helyi motorizált tricikli-maffia egyik nőnemű közkatonájával, hogy vigyen el minket az így kiválasztott településig.
Ha az ember sokat utazik, nem csak a balszerencse különböző megnyilvánulásaival kell megismerkednie, hanem akkora mázlija is lehet, mint nekünk ebben a Shengcun nevű faluban. Az itt lakó hani kisebbség (vagy miao?) éppen akkor kezdett ünnepelni valamit, amikor mi leparkoltunk a faluban, és cseppet sem zavartatták magukat a két érdeklődő idegen miatt. Semmit nem értettünk abból, hogy mi és miért történik, és nem is volt ott senki, aki segített volna eligazodni, viszont egy, a világ bármely pontján érvényes bölcsességgel így is sikerült gazdagodnunk: egy buli csak akkor buli, ha a férfiak be vannak állva, a nők a legszebb ruhájukat veszik fel, a zaj fülsiketítő, és legalább egy disznó véres halált hal.
A shengcuni ünnep első lépéseként óriási adag petárda robbant, majd a falu egyik fele a földre térdepelve sírást imitált, miközben a másik egy rezesbanda kíséretében valami májusfa-szerűséget cipelt körbe. Sajnos nem láttuk, hogy pontosan kik, mikor és hogyan ölték meg, de közben egy jó nagy disznónak is vége lett, valamint két sárkányjelmezes figura is táncolni kezdett a helyi sámán körül. Ez utóbbi időnként egy óriási pipából szívott valamit, ami lehet, hogy nem ópium volt, de hogy nem is dohány, az egészen biztos. Legalábbis amikor ezirányban érdeklődtünk, csak olyan fölényes kuncogás volt a válasz, ami budapesti gimnáziumok fiúvécéjétől dél-kínai falvakig ugyanazt jelenti: „öcsi, ez valami SOKKAL keményebb cucc“.
Maga az ünnep is nagyon szórakoztató volt, és utána még sokáig veregettünk magunkat hátba, amiért ilyen tökéletesen időzítettük a kirándulást, Shengcunban azonban valami még érdekesebbre is rájöttünk. Ez a véresen komolyan vett parádé ugyanis nem valami düledező viskók közt zajlott, hanem a falu egész rendezett, lebetonozott főutcáján, amelyet végig a Kína-szerte oly népszerű, fehér csempés homlokzatú házak szegélyeztek. A nők népviselete egyébként Yuanyangban még különösebben hatott, ahol már internetkávézó és bankautomata is volt. Nagyon úgy tűnt itt, hogy az az elképesztő sebesség, amivel Kína fejlődik, még a benne lakók számára is követhetetlen.
Visszafelé még egy éjszakára megálltunk kiélvezni Jianshui sármját, majd Kunmingban egy nappal a Mianmarba indulás előtt rémülten vettük észre, hogy az itt töltött kereken két hónap alatt Kína az otthonunkká vált. El nem tudtuk képzelni, hogy milyen nem itt kelni és feküdni, nem kínait vacsorázni, nem juannal fizetni és nem ezekkel a nehéz emberekkel élni. Viszont már nagyon kedvünk volt kipróbálni.
