Mindenképpen szerettünk volna látni egy filippínó kakasviadalt, bár egyikünk sem támogatja az állatok indokolatlan lemészárlását. Az lenne a legjobb, ha az egész világ vegetáriánus lenne, csak mi ennénk finom húst, hogy minél több szőrös meg pelyhes meg pikkelyes kis izé élhessen boldogan. Be nem tennénk a lábunkat egy bikaviadalra, ki a fene akar együtt lenni vérszomjas néhány ezer spanyol nyugdíjassal. És a pitbull-tornákról ne is kelljen semmit mondanunk. A Fülöp-szigeteki kakasviadal azonban más, mert az egy teljes nép (illetve annak ötven százalékának) legkedvesebb, és sok esetben egyetlen szórakozása.

Már utaltunk rá, hogy a Fülöp-szigeteken milyen nehéz öt percnél hosszabb időre elszakadni mindentől, ami kakas. Azóta azt is megtudtuk, hogy az országban jelen lévő nagy állateledel-forgalmazók, például a Purina, árulnak speciális, direkt harci kakasoknak ajánlott tápokat. A filippínóknak a kakasviadal az, ami a braziloknak a foci, azzal a különbséggel, hogy itt nem sokan nézik kevesek játékát, hanem szinte mindenki egyszerre néző és játékos is. Nagyon sokan maguk is nevelnek harci kakasokat, aki pedig eljár kakasviadalokra, az mind fogad is valamelyik versenyzőre. Aki nem néz meg legalább egy kakasviadalt, annak tulajdonképpen teljesen felesleges eljönnie a Fülöp-szigetekre.

Mivel mi semmiképpen sem akartunk kihagyni egy kis tollas vért, arra is készek voltunk, hogy valamelyik nagyváros kikent-kifent arénáját (ez a helyi angolban a cockpit) látogassuk meg. Ez alig lett volna jobb, mint tévében nézni a meccseket, amire egyébként már volt alkalmunk, mivel a számtalan helyi tévécsatorna közül az egyiken a kakasviadalok is helyet kapnak, szakkommentátorokkal, több kameraállással és visszajátszásokkal, ahogy az egy rangos sporteseményhez illik. Szerencsénkre azonban boholi szállásadóink egy szombat este szóltak, hogy másnap van a faluban a rendes heti kakasviadal-forduló, úgyhogy ha van kedvünk hozzá, ki ne hagyjuk. Volt kedvünk.

Belépőnk a vidéki filippínó kakasviadalok világába a kínai származású Süti volt. Nem pontosan így hívták, de nagyjából így hangzott, és a Süti egyébként is jó név. Ő vezetett el minket kettőnket és két kanadai turistát, a másik két érdeklődőt, Loboc kisváros külterületének egyik teljesen jellegtelen utcácskájába. Arra, hogy itt valami folyik, csak a megszokottnál is több parkoló jeepneyből és tengő-lengő filippínó macsóból lehetett következtetni. Az egyik ház kerítésén jellegtelen kis ablak nyílt, ezen keresztül kellett leszurkolni a fejenként húsz pesós (fél dolláros) belépőt.

A meglepetés a kerítés túloldalán várt ránk, ahol valakinek az udvarában szabályos aréna állt, homokkal felszórva, plexivel körülvéve, felette neonfényekkel. A ringnek mind a négy oldalán lépcsős lelátó emelkedett, itt összesen nagyjából 250-300 ember fért el.

És itt is volt a környék mind a 250-300, 14 évesnél idősebb férfija, a feltehetően ugyanennyi nő pedig természetesen mind otthon maradt.

Mivel a meccsek megkezdése előtt érkeztünk a helyszínre, volt időnk a körítést is megszemlélni. Az aréna mellett elsősorban alkoholt és cigarettát lehetett kapni, és éhesen sem kellett senkinek hazamennie.

Ami az aréna mögötti fedett területen folyt, az talán még a későbbi meccseknél is lebilincselőbb volt. Ide jött be kakasával Loboc összes tenyésztője, utánuk meg minden bukméker, megszállott szerencsejátékos és kibic, akik főállásban minden bizonnyal rizstermesztő parasztok, felmérni az erőviszonyokat és felkészülni az összecsapásokra.

A kakasok egyik lábára itt került fel a pengeéles sarkantyú. Ahogy elnéztük, a szabványos sarkantyú ellenőrzését az érintettek jóval nagyobb odafigyeléssel végezték, mint a csereként beállni készülő focisták stoplijait vizsgáló negyedik játékvezetők. Néhány milliméterrel hosszabb pengén nyilván élet és halál múlhat.

A színfalak mögötti praktikák a mérkőzések alatt is folytak, de amikor már végre a ringben is történt valami, igyekeztünk arra koncentrálni. Hiába váltottunk további tíz-tíz pesóért jegyet a VIP-páholyként funkcionáló, tökéletes rálátást biztosító lelátóra, és hiába magyarázott türelmesen Süti egészen addig, amíg a játékszenvedély teljesen le nem gyűrte, minden nüanszot nem sikerült megértenünk.

Annyi biztos, hogy a meccsek első felvonásaként két helyi földműves lépett az arénába, kezükben szemük csillogóra olajozott tollú fényével. Néha hoztak egy harmadik madarat is kellően felhergelni a másik kettőt, de ennek menetrendje nem volt egészen világos. A küzdelem megkezdése előtt még hosszú percek teltek el azzal, hogy a két gazda egymás csipkedésére kényszerítette a kakasokat, így hergelve a madarakat az élet-halál harcra.

Miközben a küzdőtéren ez folyt, körülötte még ennél is nagyobb volt az izgalom. Minden meccs előtt bukmékerek és segítőik hada buzdította ordítva tétjeik megtételére a nézőket, akik szintén ordítva meg is tették azokat, többnyire két és öt dollár közötti értékben. Loboc és környéke nem az a gazdag hely.

Nem egészen sikerült megértenünk, hogy a nézőknél egy cseppet jómódúbbnak és dörzsöltebbnek kinéző bukmékerek hogyan matekoznak. Mindenesetre a tétek megtétele után derült csak ki, melyik kakas győzelme mennyit fizet. Ahogy az másfelé is megszokott, az esélytelenebb győzelmére fogadóknak több pénz jár, amennyiben az ő kakasuk nyer, mint a favoritra tevőknek. Mindenesetre a fogadások megkötésének néhány percében, ahogy mindenki egyszerre ordított és álmodta meg, mire költi majd a nyereményét, annyi adrenalin volt a levegőben, amennyivel mi még soha nem találkoztunk.

Amikor végre mindenki fogadott, elkezdődhetett a küzdelem. Illetve nem mindig kezdődött el egyből, mivel a szabadjára engedett kakasok sokszor egészen hosszú ideig csak méregették egymást. Aztán az egyik rászánta magát, hogy nekiugorjon a másiknak, és akkor aztán tényleg nem volt megállás.

Egy-egy összecsapás átlagosan fél percig tart. Volt, amelyik tíz másodpercnél is alig volt hosszabb, néhányszor viszont két percig is csipkedték és vagdosták egymást a küzdő felek, az ilyen meccsek végére a közönség jelentős része már csak másodpercekre volt a szívrohamtól. Maga a kakasviadal a laikus számára teljesen követhetetlen, körülbelül annyit fogtunk fel a küzdelemből, mint amikor az ember négyévente Olimpiakor leül a tévé elé párbajtőr-csörtéket nézni. Villámgyors, követhetetlen csapkodás végén kihirdetik a nyertest, ennyi. A kakasviadalnak akkor van vége, amikor az egyik fél sehogy sem reagál a másik egymás utáni két csípésére.

Sok vér nem látszik a nézőtérről, a néhány cseppet és az elhullajtott tollakat gyorsan feltakarítják a következő mérkőzés kezdete előtt. A nyertest gazdája alaposan átvizsgálja, az esetleges sebeket a várakozó állatorvos-csapat gyorsan és profin összevarrja. A vesztes az aréna mögött kiterítve végzi, utána meg valami levesben. A bukmékerek szó szerint szétdobálják a nyereményeket, és kezdődhet is az egész elölről.

Két órán át néztük egyik villámgyors meccset a másik után, amikor pedig már mind a 250-300 férfi elég részeg volt, elindultunk hazafelé. Egyébként a macsó légkör, a vér, az izgalmak és az eljátszott pénz ellenére végig jó volt a hangulat, mindenki kedvesen mosolygott, kakas-huliganizmusnak pedig a nyomával sem találkoztunk. Furcsa is lett volna az agresszivitás egy olyan tömegtől, amelynek valamennyi tagját a délután végén ugyanazzal a megalázó kérdéssel fogadták másfél szobás viskójában: fiam, ma mennyit vesztettél?

A most mindenkiben felmerülő kérdésre válaszolva: igen, fogadtunk. És igen, el is vesztettük mind az öt dollárt. Pedig jó erőben tűnő kakasnak tűnt, a gazdája meg tapasztalt, a szakma minden csínját-bínját ismerő, nyugdíjas loboci zsellérnek.