Röviden: igen, Angkor a legnagyobb szám a világon. Több, mint hét hónap utazás után már azon gondolkodtunk, hogy esetleg velünk nem stimmel valami, belefáradtunk a sok csudába, egyszerűen már képtelenek vagyunk lelkesek lenni, biztos az a Laosz is a világ egyik legjobb helye, csak mi voltunk vele rosszindulatúak. Ha Angkor is csalódást okoz, akár le is fújhattuk volna a meccset és utazhattunk volna haza. Azért ahhoz drága mulatság ez, hogy ne is élvezzük. Szerencsére gyorsan kiderült, hogy velünk minden rendben. Angkor üt, és a világ tetszőlegesen kiválasztott bármelyik csodája után is üt.
Ahogy azt már a Nagy Falnál és Dafónál, az óriási szecsuáni Buddha-szobornál megfigyeltük, ha valami jó nagy, akkor már félig nyert ügye van a világ turistái előtt. Angkor központi és egyben leghíresebb épületének, Angkor Watnak az eléréséhez először egy akkora, vízzel teli várárok hídján kell átkelni, hogy kajak-kenu versenyeket lehetne benne rendezni. Egy hatalmas portál átszelése után egy 350 méter hosszú emelvény jön, aminek a végében, a folyadékveszteségtől és az irtózatos melegtől kóvályogva végre be lehet lépni a tulajdonképpeni épületbe. Itt lépcsőmászás következik, ami még akkor is hosszadalmas, ha le van zárva a legfelső szekció, mint ahogy a mi látogatásunkkor volt. A vacak kis oldaludvarokban álló vacak kis melléképületek akkorák, mint a kortárs, Európában a 12. században emelt templomok legnagyobbjai. Az egész pedig simán veri az egyiptomi piramisokat is, és tényleg csak hegyekhez hasonlítható, ami nem is nagyon meglepő annak fényében, hogy egyrészt ez a világtörténelem legnagyobb, vallási célú épülete, másrészt pedig hogy építői eleve egy hegyet, a hindu mitológia szerint az univerzum közepén álló Merut akarták itt kőbe faragni. Még úgy is lenyűgöző az összkép, hogy nem is szép.
Angkor Wat akkora, hogy agyonnyomja a részleteit, és azt is, aki ide belép. Talán ez is lehetett a tervezők célja. Hiába díszítik külső falait technikailag és művészileg tökéletes domborművek, ha olyan hosszúak, mint egy focipálya, és a körülöttük húzódó folyosón kilógó nyelvvel caplatva a hangulat lelketlen múzeumokra és könyvtárakra emlékeztet. A falak mindenhol túl magasak, a köztük lévő terek túl szűkek, minden csúnya szürke, legalább valami cserepes virágokat kirakhatnának a sarkokba. Ha csak Angkor Watot látjuk, talán már Budapesten lennénk bánatunkban. Szerencsére ez Angkor egészének csak egy nagyon kis részlete, és ezen az egyetlen egy kis részleten kívül nem csak nagy itt minden, hanem szép is.
Angkor nagyjából 800 és 1430 között volt a khmer birodalom fővárosa, fénykorában körülbelül egymillió lakossal. Az ebben az időszakban itt kőből emelt épületek nagy része ma is áll, többnyire egészen jó állapotban. Főleg templomok és kolostorok, de vannak még akkora víztározók, mint a Margit-sziget, és egy akkora dísztribün is, hogy a világ összes központi bizottsága egyszerre ülhetne rajta. Szemben a nagyjából kortárs, három hónapja bejárt Bagannal, itt nem sok kicsi, hanem kevesebb, viszont jó nagy épület van, így bár eleinte azt terveztük, hogy egy kezdő, motorizált nap után itt is biciklizni fogunk, a távolságokat látva inkább maradtunk a tuktuknál.
Azt nem tudtuk biztosan előre, hogy Angkor ekkora szám lesz, de azért azt sejtettük, hogy elég nagy, úgyhogy tömegileg a lehető legrosszabbra számítottunk. Már az első nap rendkívül boldogan vettük észre, hogy Angkor nem csak kínai tapasztalatainkhoz képest igen szellős, de az is vidáman lóbálhatja itt a könyökét a légüres térben, aki volt már nyáron mondjuk Rómában vagy Párizsban. Egyszerűen akkora itt minden, hogy még a leghangosabb, legvaddisznócsordásabb kínai turistacsoport is egészen elvész a rengetegben. Aki pedig veszi a fáradtságot, hogy reggel fél hatra rendelje a tuktukját a szállása elé, az nem csak a nap leggyilkosabban meleg óráit kerülheti el, hanem elsőként érkezve teljesen egyedül lehet a világ legnagyobb számaival. És még oda is bemászhat az álmos őröket kicselezve, ahova a mindent összefogdosó tömegek távoltartásának okán már rég nem szabad.
Angkorba érkezésünk előtt azt terveztük, hogy az itteni kötelező kör után eltöltünk még néhány napot Kambodzsa északi részének khmer romjai közt is, hogy legyen egy kis békénk és nyugalmunk is a kövek közt. Végül ezt a programpontot töröltük, mert már Angkorban megkaptuk, amire vágytunk. Ami pedig még ennél is meglepőbb volt, maga Siem Reap, Angkor modern szervízvárosa is egészen normális hely. Nincsenek jó tapasztalataink az olyan településekkel, amelyek összes lakosa egytől-egyig a turisták megkopasztásából él, itt mégsem kergettek az őrületbe agresszív taxisok és pincérek. Még azért sem kellett könyörögni, hogy adjanak valami csípőset a vacsorához.
A szép és nagy épületeken kívül két dolog tesz még hozzá nagyon sokat a mindent elsöprő Angkor-élményhez. Először is maga a természet. A khmerek a fővárosukat a trópusi dzsungel közepébe építették, és amint nem volt, aki rendszeresen trimmelje a füvet és komposztálja a lehullott leveleket, a zöld egyből elkezdett mindent ellepni. Amikor a franciák a 19. század második felében újra felfedezték Európának Angkort, csak bozótvágó kések segítségével tudták megközelíteni az épületeket. Aztán amikor a hetvenes évek elejétől a kilencvenesekig a Vörös Khmerekből és a polgárháborúból kifolyólag Angkor ismét üresen állt, a dzsungel újra beborított mindent.
Ma már a legtöbb templomot rendszeresen gyomlálják, ami műemlékvédelmi szempontból érthető, viszont Angkor Watnak – ahogy mintha már említettük volna – jót tenne néhány tő muskátli. Angkor legtöbbet fényképezett épületei mégis azok, ahol a természet szabadon burjánzhat. A mohalepte köveken tekergő gyökerek és az óriási épületek tetejéből kinövő még óriásibb fák egészen új kontextusba helyezik az emberi alkotásokat, állítólag a fiatalok ma ezt úgy mondanák, hogy Angkorban a természet remixelte az épületeket.
A természet ereje mellett Angkort azt teszi különlegessé, és emeli minden fölé, amit nekünk ezen az úton vagy az életben bármikor volt szerencsénk látni, hogy az épületek mérete mellett azok változatossága is elképesztő. Angkor fénykora nagyjából 870 és 1220 közé esett, és ebben a 350 évben stílusok egész sora váltotta egymást. Az építészeti és díszítési technikák fejlődése és a khmer birodalom fokozatos váltása a hinduizmusról a buddhizmusra azt eredményezték, hogy bár vannak itt egymásra hasonlító darabok is, a különbségek helyenként akkorák, hogy az egymás mellett álló épületek között kontinensek és évezredek is lehetnének.
A legrégebbi templomok akár Indiában is épülhettek volna, az onnét érkezett hinduizmus hatása ezeken a legerősebb, elsősorban a szinte már giccses, tökéletes állapotban lévő, miniatűr-szintig kidolgozott faragásokon és domborműveken. Ezek után jöttek a piramis-szerű, óriási épületek, majd a két stílus kombinációjaként Angkor Wat, ami nekünk annyira speciel nem tetszett, majd az utolsó nagy korszakban az úgynevezett Bayon-stílus, aminek legfontosabb eleme minél nagyobb, faragott kőfejek emelése volt. Ennek legszebb példája a névadó Bayon nevű templomon figyelhető meg, a sokcsúcsú épületről több mint kétszáz, teljesen egyforma arc néz el a távolba.
Egy, az itt látottakhoz képest tényleg kis vacak laoszi templomot leszámítva Angkor volt az első találkozásunk a khmer civilizációval. Fényképeket persze láttunk már, de így egyben látni az egészet tényleg olyan élmény volt, mint először nyalni fagylaltot. Az külön kellemes meglepetés volt, hogy az eléggé, ám teljesen indokoltan drága belépőjegy megvásárlása után - néhány kivételt leszámítva - az ember arra mászkál, amerre csak akar. Alig vannak kijelölt ösvények és járólapok, az összes lépcsőn fel lehet mászni és minden lyukba be lehet lesni. Enélkül is ez lenne a legnagyobb szám a világon, de így még jól is éreztük magunkat benne.
