Van egy nagyon jó tanácsunk mindenkinek, aki hosszabb utat tervez. Próbálja elkerülni, hogy a készülődés közben egy lakásfelújítást is le kelljen vezényelnie. Ha pedig muszáj gázcső-cserével is foglalkoznia a pakolás mellett, akkor legalább úgy rendezze a dolgokat, hogy az utolsó, leghektikusabb hét ne essen egybe az azévi Szigettel. Sajnos mi három végén égettük a gyertyát, aminek az egyik eredménye az lett, hogy a világ szégyenére a saját búcsúbulinkról a végkimerülés határán kellett lelépnem hajnali egykor.
Aki még nem próbálta meg ideiglenesen felszámolni az életét, annak fogalma sincs, milyen remek szórakozás például az Ecseri úti főpostán elintézni a posta átirányítását. Vagy hideg vízben zuhanyozni egy teljesen üres és félig szétvert lakásban hónapokokn keresztül. Vagy idegrohamot kapni, amiért az ember munkahelye még az indulás előtt két nappal sem utalta át a létfontosságú utolsó fizetését. És aki nem tervez valami hosszabb utat, az ha ránk hallgat, nem is igazán akarja megtudni. Nekünk végül két vagy három vékony szálacskát leszámítva minden otthoni ügyet sikerült elvarrni, és most is nagyon hálásak vagyunk kedves családainknak, amiért helyettünk fognak ügyintézni, amíg mi itt Üzbegisztánban nyaralunk.
Augusztus 17-én, pénteken délelőtt indultunk el Ferihegyről, és 18-án, helyi idő szerint hajnali fél négykor érkeztünk meg Taskentbe, ahol három órával van később, mint Budapesten. Közben volt hét óránk a moszkvai reptéren, amit elsősorban unatkozással, másodsorban evéssel töltöttünk. Az egyetlen izgalmas dolog még Budapesten történt, ahol én, meg nem szakítva a tradíciót, amelynek jegyében minden egyes repülés alkalmával elvesznek tőlem valami illegálisat, amit benne felejtek a kézicuccban, most két deci Unicummal tettem boldoggá az egyik ferihegyi vámost. Ezt egy félliteressel a Duty Free-ben gyorsan pótoltuk, és bár rettegtünk, hogy a moszkvai átszállásnál ismét elkobozzák, az Európai Unión kívül szerencsére lazábban kezelik a repülés biztonságát. Például az utasok nyugodtan sms-eznek felszállás közben is.
A taskenti repteret nem sorolnánk a világ legolajozottabban működő gépezetei közé, de végül egy óra alatt sikerült kijutnunk és megtalálnunk az embert, akit előzetes kétségeink ellenére a hotelünk tényleg kiküldött értünk. Amely hotel egyébként a drágaságának megfelelően jó, ha nem kellett volna ide foglalnunk az üzbég vízum elintézéséért cserébe, biztosan nem ötvendolláros, légkondis-tévés szobába mentünk volna, nem mintha a vastag fehér frottírtörölközőknek nem lehetne örülni.
Taskent egyáltalán nem érdekes hely, de szerencsére nem csalódtunk, mivel ezt azért tudtuk előre. Talán egy amerikainak egzotikus lehet, de aki már látott szocialista nagyvárost lakótelepekkel, bizarr formákú közkönyvtárakkal, óriási szállodákkal és értelmetlenül széles sugárutakkal, az itt nem nagyon fog meglepődni. Budapestnél lepukkantabb, Plovdivnál már nem feltétlenül. Viszont elképesztően zöld, a központ tele van parkokkal és szökőkutakkal. És a bizarr szocreálon belül vannak egészen mutatós épületek is, akkora nyílt terekkel köztük (itt van a volt Szovejetúnió legnagyobb köztere is), hogy még a Vörös Hadseregnek is nehéz lehetett az egészet bemasíroznia. Ezen az augusztusi szombaton kora délután minden nagyon kihalt volt, de hát a totalitariánus építészetet úgyis csak zavarja az ember, úgyhogy a hangulat azért átjött.
Még a főtér Timurt ábrázoló lovasszobra körüli parkban is alig néhány vénember sakkozott, pedig annyira meleg nincs, mint amitől féltünk, a pesti júliusi kánikula sokkal rosszabb volt. Itt korábban Sztálin és Marx álltak, akik szintén jól mutathattak, de Timur mint nemzeti bálvány verhetetlen. Eleve zseniális húzás klasszikus röneszánsz lovasszobrot emelni annak az embernek, aki saját fővárosán, Szamarkandon kívül ahova csak betette a lábát, ott jobb esetben évszázadokra, a rosszabban pedig, mint Kelet-Perzsiában, ahol a földalatti öntözőrendszereket is lerombolta, örökre megszűnt a civilizáció.
Az üzbégek viszont láthatóan túltették magukat véres történelmükön, aminek illusztrálására álljon itt a tegnapi reptéri tökölés közben elkapott egyik tévéreklám forgatókönyve. Dzsingisz kán csapatai éppen Bukharát ostromolják (ami egyébként a valóságban is megtörtént, egyetlen minaretet leszámítva mindent el is pusztítottak a tatárok), amikor hír érkezik, hogy a főnök egyik kisgyereke beteg. Senki nem tud segíteni az ájultan fekvő kölykön, amíg meg nem érkezik egy üzbég sámán. Titokzatos italt önt a gyerek szájába, aki hirtelen feleszmél, aminek nagyon megörül Dzsingisz, és megkíméli Bukharát. Na és mi volt a gyógyító folyadék? Hát Valamilyen Ásványvíz! Vegyen Ön is Valamilyen Ásványvizet!
Vasárnap még itt vagyunk Taskentben, este pedig felszállunk az éjszakai járatra és másnap reggelre elvonatozunk Bukharába. Első osztályú, kétágyas kabin, reméljük a büfékocsi is remek színvonalon szolgáltat.
