Elég magasak voltak az elvárásaink Szamarkanddal kapcsolatban, és most nagyon jó érzés, hogy a legteljesebb mértékben teljesültek is. A város Shangri-Lával, Timbuktuval és El Doradóval együtt valahogy már a neve alapján is a talán igazából nem is létező helyek közt van, ahova az európai ember csak elmondhatatlan szenvedések árán juthat el, ha egyáltalán bárhogy. Nekünk a szenvedésből bőven kijutott, míg Urgenchből ideértünk, de szerencsére a város mindenért kárpótolt.

Először akkor éreztük, hogy jó helyen járunk, amikor a bazárban nem a Taskentben és Khívában megismert, végtelen ruhásstandokba futottunk, tele kínai farmerokkal, tréningruhákkal, cipőkkel és öltönyökkel, hanem ennivalóktól roskadozó pultokba. Külön szekciója van a pékeknek, akik meg is érdemlik a díszhelyet, mert Szamarkandban nem csak üzbég, hanem világviszonylatban is kiemelkedően jó dolgok kerülnek ki a kemencékből. A szakma csúcsa a lepény és a kenyér közötti furcsa átmenetet képező, szezámmal, lenmaggal vagy valami egyébbel megszórt kerek akármi, ami minden étkezéshez jár és minden sarkon kapható. Volt aztán ezernyi gyümölcs- és zöldségpult is, természetesen szigorúan elkülönített dinnye-részleggel, és végtelen sorokat betöltő kosarak csonthéjasokkal és szárított gyümölcsökkel. Ez utóbbiakat különösen ajánljuk, szamarkandi kirándulásunkat mindenképpen kezdjük egy kilónyi mazsolával, aszalt szilvával, szárított fügével, maggal együtt kiszárított sárgabarackkal (ez a legjobb), pisztáciával, barackmaggal és a furcsa helyi specialitással, ami mandulára hasonlít, csak finomabb és sokkal könnyebb feltörni. És azt is ajánljuk, hogy ne együnk meg egyszerre harminc dekánál többet a zsákmányból, mert annak rossz a vége.

Űztünk már e blogon elég gúnyt a vicces tényből, hogy a független Üzbegisztán identitásának egyik alapköve az új nemzeti hős, Timur, aki ugyan se üzbég nem volt, se nem az a kifejezetten ideális példakép, és istenítése körülbelül annyira problémás, mintha Magyarországon Attila, a hun pusztítógép szobra lenne minden utcasarkon, de aztán elérkeztünk Szamarkandba, és egy kicsit befogtuk a pofánkat. Timur ugyan Bagdadtól Delhiig valóban sokat rombolt, de amit ő és rokonai birodalmuk fővárosában felépítettek, azért jár néhány jó pont.

Timur hagyatéka még úgy is lenyűgöző, és még annak ellenére is gyorsan felismertük, hogy Szamarkandnak egész egyszerűen a világ legnagyobb számai közt a helye, hogy a városvezetés (vagy akárki is az illetékes), mindent megtett a turisták életének megnehezítéséért. Azt mi megértjük és tiszteletben tartjuk, hogy minden országnak van egy nemzeti ünnepe, amelyet igyekszik méltón megünnepelni, és ezért az ilyenkor szokásos ál-népies táncelőadásoknak és giccses tömegrendezvényeknek igenis Szamarkand elképesztő főterén, a Registanon van a helye. Oké, zárják le a teret a jeles dátumra, szeptember elsejére, és bonyolítsák le a lebonyolítanivalót. Azt már viszont kicsit nehezebben emésztettük meg, hogy az ezt megelőző másfél hét nagyobbik részében a Registant hermetikusan lezárták uszkve négyszáz rendőr segítségével, hogy hosszasan megünnepelhessék a város 2750-ik születésnapját. Eleve a dátum kicsit homályosnak tűnt nekünk, legalábbis volt egy olyan érzésünk, hogy az ünnepelt nyugodtan letagadhatna vagy akár pluszban behazudhatna néhány évet vagy évszázadot vagy évezredet. Másrészt pedig nem voltunk biztosan abban, hogy megérte ekkora felhajtást csinálni, míg a helyi köznép és a turisták csak könyörgés árán és a kordon adott pontjain posztoló rendőrök pillanatnyi lelkiállapotától függően juthattak be a térre.

Ahol végig állt egy otromba, színes színpad a hozzá tartozó nézőtérrel, ami sokat elvett a hely fényéből. Amikor nekünk végre sikerült bejutnunk, éppen négy-ötszáz jelmezes kamaszlány fejezte be az aznapi próbáját, és kicsit kellemetlen volt úgy bejárni a teret háromfelől lezáró medreszéket, hogy ezeket öltözőnek használták. Azért az így is átjött, hogy kevés városi tér van a világon, amelyik ezzel versenyezhet, ahhoz, hogy Európában bármi hasonló lehessen, ahhoz egymás mellett kellene állni mondjuk három gótikus katedrálisnak. Azzal meg az lenne a baj, hogy túl sok lenne a csicsa. Itt viszont a faltól-falig mindent beborító színes mázas csempék ellenére szó sincs giccsről, maguk az épületek kifejezetten egyszerűek, a színek gazdagsága viszont igazán csak közelről látszik. Kivéve a tér – és talán az iszlám világ – leghíresebb csempedíszét, az egyik medresze homlokzatán a Korán valamennyi vonatkozó előírását semmibe véve mosolygós napocskák előtt szarvasokat kergető oroszlánokat. Szerintünk is tigrisnek néznek ki, de minden forrásunk szerint ezek tényleg oroszlánok.

A Registan kényelmetlenségeit lényegesen jobban viseltük azok után hogy kiderült, igazából nem is ez a legnagyobb szám Szamarkandban. Hanem az évszázadok óta használatban lévő temetőnek az a része, ahol Timur mindenféle rokonai és udvarának előkelőségei építettek a másikéra mindig rálicitáló mauzóleumokat. A Mohamed kedvenc unokatestvérének állítólagos sírja köré emelt kriptáknál csempedíszítésileg szebb nem nagyon létezik a világon, még Iránt is verik, pedig Timur onnét rabolta a mesterembereket. Az egyik legérdekesebb dolog itt egyébként is az, ahogy két teljesen különböző stílus, a Timur perzsa hadjárata előtti türkizkékebb, áttört és faragott technika, és az iráni szakemberek által behozott, sötétkékebb, mozaikos stílus milyen jól megkülönböztethetőek egy kis gyakorlattal. Még nem döntöttük el, hogy majdani fürdőszobánkat melyik stílsuban rakatjuk ki, valószínűleg a kád és a bidé perzsa lesz, a többi meg pre-perzsa. (A fenti képen az utóbbi, az alantin az előbbi látható.)

Megint kiélveztük, hogy időnk mint a tenger, a sírokat néhány nappal később elmentünk megint megnézni, és ha tartjuk is magunkat ahhoz, hogy negyedikén átlépjük az innét alig negyvenöt kilométerre lévő tádzsik határt, akkor is egy nap híján egy hetet leszünk itt Szamarkandban. Látnivaló van bőven, például Timur magához képest egészen szerény mauzóleuma, valamint a kedvenc feleségének épített, akkor a világ legnagyobbjának számító mecset, ahol építészei sajnos túlfeszítették a rendelkezésre álló technikák húrját, és a téglák már a befejezés után néhány évvel hullani kezdtek a plafonból. Ami megmaradt és amit helyreállítottak így is rendben van, és mi is csak pont azt tudtuk mondani, amit a viccben a magyar turista a Niagaránál (angol turista: this is fantastic!; francia turista: c’est magnifique!; német turista: das ist wunderbar!; magyar turista: hú bazdmeg, hát ez kurva nagy!). Ez a szörnyű trágárság után tekintsük meg közösen a szerintünk eddig legjobban sikerült fényképünket a kripták utcájából, Moholy-Nagy és Timur találkozása a boncasztalon.

A szamarkandi élmény teljességéhez az is hozzátartozik, hogy sikerült remek szállást és egy remek éttermet is találnunk. Az előbbi neve természetesen Timur the Great, egy sarokra van a Registantól, és a tulajdonos tádzsik család tényleg a szívét kiteszi a vendégekért. Kiváló a reggeli, a légkondis szoba kettőnknek 30 dollár, a főnöknek csak az a baja, hogy amióta bekerült a Lonely Planetbe főszezonban nincs egy nyugodt napja, három különböző telefonja szól egyszerre, néha Japánból hívják hajnali háromkor és senki nem képes megérteni, hogy neki csak négy vendégszobája van, volt már olyan, hogy a saját lakása is tele volt turistákkal. A jó étterem pedig a Registanon van, ha esetleg valaki erre járna, a sárga ernyős, Labi G’or nevű helyet keresse, ahol kint sütik a saslikot az utcán. (Igazából mindenhol kint sütik az utcán, de itt egy erre rendszeresített nyárikonyhában.) A kiszolgálás borzalmas, a pincérek némelyike gyakorlatilag egy cserepes virág szellemi szintjén mozog, mi viszont egyre jobbakat vacsorázunk egyre olcsóbban, tegnap már négy dollárt sem fizettünk két óriási tál húsos battyuval teli levesért (csucsvara), egy kancsó zöld teáért és egy nagy üveg ásványvízért. Ha lenne csatornahálózat, es nem állna a pöce az utcán, még szebb lenne minden, de így sem panaszkodunk.