(Ez és a következő bejegyzés két kínai napunkat fogja beteges részletgazdagsággal kitárgyalni. Direkt két teljesen különböző napot választottunk, hogy minél jobban érződjön, pontosan milyen is utazni. Egy amerikai dollár nagyjából 7,5 yuan.)

A Pingyao-Datong vonaton hajnali fél ötre állítottuk a vekkert. Tudtuk, hogy negyed hatra érünk Datongba, tök sötétben egy mozgó vonaton pedig elég lassú és körülményes dolog összepakolni. A kabinban a két legfelső ágyon aludtunk (jön! jön! jön! hamarosan az interneten! részletes elemzésünk a kínai vasútról!), így a nap első feladata az alattunk alvók összetaposásása nélküli lemászás volt. Nagyjából sikerült. A második pedig a poggyásztartóhoz lakatolt hátizsákjaink kiszabadítása, ami a vaksötét vagonban, álomtól elgémberedett ujjakkal, még fejlámpa segítségével sem egyszerű.

Másodpercre pontosan éreztünk Datongba, ahol először a másnap reggeli pekingi vonatra szóló jegyeinket intéztük el. Szerencsénkre a pályaudvaron a jegyárusítás már hajnalban is üzemelt, viszonylag kevés kínai földművessel kellett lökdösődni, és a kasszás sem volt teljesen ostoba, úgyhogy darabonként 46 juanért gyorsan meg is vehettük az ötórás útra a két jegyet.

A szállásunkat még előző este kinéztük az útikönyvekből, mindkettő ugyanazt javasolta a legalsó árkategóriában, úgyhogy sokat nem kellett gondolkodnunk. Főleg azért nem, mert a Feitian hotel pont szemben volt a pályaudvarral, és nekünk a lehető legsürgősebben két ágyra volt szükségünk. Az éjszakai recepciós érkezésünkkor még aludt, ébredés után pedig elénk tolt egy angol nyelvű árlistát, amiből gyorsan kiderült, hogy akárcsak a kínai szállodák túlnyomó többsége, ez is működik kuplerájként is, bár lehet, hogy csak azért volt a szobáknak órára lebontott ára is, mert így katolikus papok akár gyóntathattak is bennük anélkül, hogy a teljes éjszakát ki kelljen fizetniük. Kétágyas szobák három árkategóriában voltak, mi a középső, 160 juanosat választottuk, majd feltettük a minden kínai hotel recepcióján kötelező kérdést: lehetne-e szó valamiféle árengedményről. A nő ekkor 140-et ajánlott, amit mi elfogadtunk, majd kitöltöttük a kínai becsekkolásoknál kötelező formanyomtatványt, amelyre a ‚Sex‘ rubrikába még sajnos soha nem mertük beírni, hogy „never with cheap Chinese hotel hookers“.

Féltünk, hogy a nagyon korai érkezés miatt megpróbálnak két éjszakát felszámolni, de Kínára nem jellemző módon meg sem próbálták ezt az elemista trükköt. Így csak 240 juant kellett átadnunk, mert itt mindig előre kell fizetni, és kauciót is szinte mindig kérnek, jelen esetben ugye egy százast. A pénzünkért cserébe egy kártyát kaptunk, amit a szobánk emeletén át kellett adnunk a felvigyázó néninek, aki azt a szobánk kulcsára váltotta be.

A nyolcadik emeleten található szoba pont ugyanolyan volt, mint az összes többi szoba Kína összes többi alsó-középkategóriás szállodájában, talán egy kicsit rohadtabb állapotban az átlagnál. Kis fürdőszoba vécével, mosdóval, zuhanyzótálca nélküli zuhannyal és időnként megjelenő melegvízzel, valamint egy hálószoba két, tekintélyes méretű ággyal, vízforralóval, negyven unalmas kínai csatornát befogó tévével, légkondival, fűtéssel és tiszta ágyneművel. Sajnos az ablakunk egyszerre nyílt a kortárs Kína négy legborzalmasabb tereptárgyára, földszintes putrikra, gyárkéményekre, egy végtelennek tűnő lakótelepre és a pályaudvarra. Az első hármon könnyen túltettük magunkat, a negyedikre ötpercenként beálló, teljes erőből sípoló-kürtölő mozdonyoktól viszont még reggel hatkor, hullafáradtan, dobhártyáig benyomott füldugókkal is nehéz volt elaludni.

Rendkívül optimistán nyolcra állítottuk a vekkert, végül csak kilencre sikerült felébredni, és, továbbra is hullafáradtan, alig valamivel tíz előtt lejutni az utcára. Mindketten túl álmosak voltunk a reggelihez, pedig az Kínában szokatlan módon benne volt a szoba árában, így csak az expedíció koffeinista fele fogyasztott el egy kávét még a szobában, aminek elkészítéséhez a vízforralóra és a magunkkal cipelt Nescafére volt csak szükség. Egyébként is tudtuk, hogy nincs sok időnk vacakolni, ha mindkét környékbeli látnivalót (sziklafalba épített kolostor + buddhista szobrokkal teli barlangok) meg akarjuk nézni egy nap alatt, sürgősen el kellett indulnunk. Buddhista barlangot már láttunk hármat, falba épített kolostort még egyet sem, így már korábban eldöntöttük, hogy az utóbbival kezdünk, és ha marad időnk, nekivágunk a másiknak is.

Mindkét útikönyvünk azt állította, hogy a kolostorhoz a legegyszerűbben a kínai IBUSZ szervezett kirándulásaival lehet eljutni, nekik pedig van egy irodájuk a pályaudvar épületében. Ez nagyon kényelmes lett volna, de az iroda a pályaudvar teljes átfésülése után sem lett meg, azt a hülye ötletet pedig, hogy bent lenne azon a részen, ahova csak érvényes vonatjegy birtokában lehet bejutni, abszurditása miatt elvetettük. Természetesen másnap reggel, a pekingi vonat indulására várva láthattuk, hogy tényleg oda volt dugva.

Próbáltunk nem elkeseredni, és nekivágtunk a B-tervnek, tömegközlekedéssel kijutni a kolostorhoz. Mindkét útikönyv a pályaudvar melletti kis utcában jelölte a buszállomást, ám sajnos megint rá kellett ébredünk, hogy a kínai városrendezési tempóból kifolyólag három éve kiadott útikönyveink nagyon gyorsan öregednek. Állomásnak a jelölt helyen nyoma sem volt, a környező utcákban várakozó, ígéretesnek tűnű buszok között pedig nem találtunk nekünk megfelelőt. Éppen elkeseredtünk volna, amikor hozzánk lépett egy minden szempontból taxisofőrnek kinéző taxisofőr, és megkérdezte, hogy csak nem ahhoz a kolostorhoz szeretnénk menni. Mondtuk de. Mondta, hogy 200. Papír és ceruza segítségével 150-et ajánlottunk, végül pedig 180-ban sikerült megállapodni, amiben benne foglaltatott a visszaút is. Sokáig gondolkodtunk, hogy nagyon át lettünk-e vágva, végül arra jutottunk, hogy az összesen 170 kilométeres távért legfeljebb egy kicsit.

Datongon átvágva két dolgot állapítottunk meg. Egyrészt hogy amire már megint azt hittük, hogy csak valami vacak kisváros lesz, annak majdnem hárommillió lakosa van. Másrészt pedig hogy az eddig látott kínai nagyvárosok közül messze ez a legrohadtabb, ahova még a máshol mindent elsöprő felhőkarcoló-láz sem ért el. Itt csak szürke, néhány emeletes házak voltak, de ezekből sem látszott sok a nyálkás ködnek köszönhetően, amiről valószínűleg csak kisebb részben tehetett a november eleji időjárás, nagyobban pedig az, hogy Kína ezen része, Shaanxi tartomány északi csúcsa, a világ legszennyezettebb helyeinek egyike, olyan szürke és büdös szmoggal, hogy belélegezni olyan volt, mint kinyalni egy hamutartót.

Amint elérkeztünk at útdíjat szedő kapuhoz, sofőrünk megpróbált komiszkodni, és kért tőlünk egy tízjuanost. Mi nem ma jöttünk le a kínai falvédőről, így a tízest ugyan átadtuk, ám csak sűrű, hangos, megfélemlítőnek szánt magyar káromkodásokkal kísérve. Talán ezért, mindenesetre a kolostor alatti parkolóhoz érve a sofőr egész normális és segítőkész arcnak bizonyult, még az is kiderült, hogy néhány mondatot tud angolul, és így el tudta magyarázni, hogy a megnéznivalók megnézése után melyik teázóba szóljunk be őérte.

A szokásos módon pofátlanul drága, fejenként 55 juanos belépők kifizetése után felsétáltunk a kolostorhoz, megnéztük, majd visszaballagtunk. Messziről nézett ki a legjobban, a tényleg teljesen függőleges falhoz hozzátoldott épületek közelebbről kevesebbet mutattak, mint az előző három hétben felkeresett templomok java. A kirándulással ettől függetlenül meg voltunk elégedve, olyat láttunk, amilyet eddig még nem, lentről nézve pedig tényleg nagyon látványos volt az egész.

Visszafelé ismét nekünk kellett kifizetnünk az útdíjat, viszont taxisunk becsületére legyen mondva, hogy nem kezdett hisztizni, amikor Datongba visszaérve az addig kifizetett húsz juanra hivatkozva csak még 160-at adtunk át neki. Sőt, még el is nevette magát, amit mi igyekeztünk annak betudni, hogy ezzel ismerte el, milyen dörzsölt külföldiek vagyunk, és nem arra gondolt közben, hogy „így is rendesen le vagytok húzva, köcsögök“.

Fél kettőre értünk vissza Datongba, ekkor már képesek voltunk enni, időt vesztegetni viszont továbbra sem akartunk, úgyhogy csak néhány banánt és egy üveg kólát vettünk az utcán 12 juanért. Tíz percre felmentünk a szobába, utána azonnal nekivágtunk a második programpontnak. A barlangok alig tíz kilométerre voltak a várostól, ezekhez egy átszállással busszal is ki tudtunk simán jutni. Egy jegy egy és két juan között mozog, néhány járaton van jegyet is árusító kalauz, a többin a sofőr melletti perselynél fizethet, akinek nincs bérlete.

Datong másik oldala még a délelőtt látottaknál is rémisztőbb volt, eddig nem szerepelt a szótárunkban pontos szinonimája a világ legborzalmasabb helyének, de most már tudunk egy jót: Észak-Shanxi-i szénbánya-komplexum kiszolgálóépületei. Egy Tatabányánál nagyobb és sokkal rohadtabb lakótelepet kell elképzelni, ahol az általános szürkeséget csak a még szürkébb gyárkémények és néhány, bár nyilván ellenkező szándékkal kialakított, a borzalmas hangulatot csak fokozó játszótér töri meg.

A barlangokért fejenként 60 juant kellett volna fizetnünk, de ezúttal az expedíció egyik fele a nála lévő búvárigazolványra sikeresen hazudta, hogy az bizony nemzetközi diák-, így neki csak harmincba került a kaland. Általában mindketten elítéljük a magunkénál szegényebb országok államkasszájának megrövidítését, de amit a kínaiak belépőileg művelnek, az annyira pofátlan, hogy itt minden eszköz megengedett. Hátha pont a mi elcsalt harminc juanunk miatt kell lejjebb kapcsolniuk a katonai jelenlétet Tibetben!

A Yungang-barlangok egyénként fejenként hatvan juannál sokkal többet is megértek volna. Ez volt a negyedik adag, buddhista műalkotásokkal teli barlang, amit három hét alatt láttunk, de eddig egyik sem tudott tökéletes lenni. A legnagyobb számnak tartott Mogaóban csak idegenvezető által terelgetve lehet mozogni. A Bingling Sihez szép út vezet a Sárga-folyón, viszont kicsit kevés a látnivaló. A Longmen-barlangoknál pedig csak egy óriási szoborcsoport volt igazán lenyűgöző. Itt Yungangnál viszont minden összejött. Szabadon lehet mászkálni. Kis szobrok is vannak, nagy szobrok is vannak, és még a festés is sok helyen megmaradt. Időközben felbukkant a nap, és a délutáni napsütésben a pont délnyugatnak néző, barlangokkal és szobrokkal borított sziklafal különösen szép volt. És nem volt túl sok kínai turistacsoport sem, helyenként még csendet is lehetett találni. Másfél órát töltöttünk nézelődéssel, fényképezéssel és az egymást fotózó kínaiak fényképezésével, és akkora élmény volt, hogy egy ideig még fáradtak sem voltunk. Visszafelé sikerült egy olyan buszjáratot találni, ami átszállás nélkül vitt el a szállodánkig, így a datongi délutáni csúcs ellenére is hat előtt sikerült hazaérnünk.

Ennyi fáradtság után szerettünk volna valami jót vacsorázni, úgyhogy az az étterem mellett döntöttünk, amelyiket egyik útikönyvünk csak melegen ajánlott, a másik viszont egyenesen azt állította, hogy a helyiek szerint egész Shanxiban itt lehet a legjobbat enni. A szálloda előtt leintett taxisnak tehát megmondtuk, hogy a Yonghéba legyen szíves, amit ő a még mindig tartó dugón átvágva teljesített is tíz juanért.

Azt már kívülről láttuk az éttermen, hogy az útikönyvek nem túloztak, belépve pedig azt éreztük, amit utunk során eddig alig – néha kellemetlen széttaposott túracipőben, mocskos nadrágban és gyűrött trikóban lenni. Asztalt és angol nyelvű étlapot azért így is adtak, ez utóbbin minden volt, de tényleg minden, a 700 juanos rákig és tengeri uborkáig bezárólag, hogy a páncéljában tálalt, színes fényképpel is illusztrált teknőst már ne is említsük. Mi csak egy adag száznapos tojást, egy tál párolt zöldséget (félig bok choy, félig káposzta), egy kosárnyi gőzölt, hússal töltött gombócot, egy egészben sült, kicsit füstölt kacsát, nagy adag, csiliben úszó halszeleteket, és egyik kínai kedvencünket, a knédligombócokkal tálalt, vékonyra vágott csülökzsírt rendeltünk, meg még egy kis teát. Nagyon-nagyon jó volt, és az egész csak 140 juanba került, damasztabrosszal és –szalvétával, tokkal és vonóval együtt.

Hazafelé már csak hét juan volt a taxi, a szálloda melletti kis boltban pedig még kettőért vettünk egy üveg ásványvizet a másnapi vonatútra. Nyolc előtt már ágyban voltunk, tízkor pedig aludtunk is. Az expedíció egyik fele ugyan eljátszott a gondolattal, hogy beállítja a vekkert hajnali háromnegyed négyre, amikor helyi idő szerint a BL-meccsek kezdődtek, hátha a CCTV5, a kínai sportadó pont a Barcelona-Glasgow Rangerst adja élőben, de erről az expedíció másik fele - a trágárságtól sem visszariadva - végül sikeresen lebeszélte. Hála istennek, mert másnap kiderült, hogy az a meccset nem is kedden játszották, hanem csak szerdán. Elalvás előtt még összeadtunk a nap költségeit, 88 dollár kicsit sok, de csak úgy tudtunk volna spórólni, ha nem megyünk ki a kolostorhoz, vagy nem eszünk ennyire jót vacsorára, azt pedig mi nehezen vonjuk meg magunktól. Jó nap volt, szinte mindegyik az, de ez különösen.