Mindketten azt hittük, hogy nem vagyunk tengerparton döglő típusok. Egyikünk hét, másikunk legalább húsz éve nem feküdt egy délutánnál többet a homokban, mert az unalmas. Viszont ahogy ezen az úton felfedeztük a bennünk szunnyadó kirándulót, most, öt napot henyélve a mianmari tengerparton arra is rájöttünk, hogy a strandolást is lehet élvezni, csak jókor kell menni jó helyre.
Az időzítéshez nekünk négy és fél hónap utazás kellett, ennyi idő után mindketten úgy éreztük, ideje lenne egy kicsit lábat lógatni. A helyszín kiválasztásával nem volt sok gondunk, mert Mianmarnak ugyan van vagy ezer szigete és több száz kilométernyi tengerpartja, strandolásilag csak három szakasz jöhet szóba. A többi vagy olyan területen van, ami le van zárva a külföldiek elől, vagy szinte lehetetlen megközelíteni, vagy nincs ott semmilyen szálláslehetőség, vagy csak egyszerűen nem olyan szép.
A három megfelelő bícsből kettő inkább a mianmari középosztály játszótere, és bár azt is szórakoztató megfigyelni, ahogy ezek fürdőznek, itt nehezebb teljesen kikapcsolódni. Őket túlságosan lekötné egy bikinis szőke és egy szőrös szakállas látványa, ami minket egy idő után feszélyezne és így zavarna a semmittevésben. Így hát jó turistaként oda mentünk, ahova eleve várják itt a turistákat: Ngapali Beach-re.
Ngapali Beach egy nagyjából öt kilométeres, félhold alakú strand a Bengáli-öböl nyugati partján. Ezen a partszakaszon nagyjából tíz luxusszálloda és két nem annyira luxus osztozik – mi az utóbbi kettőből választottuk az egyiket. És bár ötcsillagos luxus nem volt, napi 35 dollárért eddigi utunk talán legjobb szobáját kaptuk, egész jó svédasztalos reggelivel és a tengerre néző terasszal. A szállodára eső háromszáz méter hosszú, negyven méter széles, homokos partszakaszon csak nagyjából további egytucat vendéggel kellett osztoznunk, tehát tömegről szó sem volt, néha kettőnkön kívül csak a középkorú, homoszexuális amerikai szexturista feküdt a meleg homokban.
Az amerikai volt azonban itt a kivétel, mert Ngapalin egyébként nyoma sem volt a délkelet-ázsiai tengerpartokat öregek és fiatalok számára egyaránt vonzóvá tévő pedofil prostitúciónak és a jutányos áron beszerezhető liquid extasy-nak. Orosz nyaralócsoportból is csak egy volt, így inkább szórakoztató volt az ő fogyasztási szokásaikat megfigyelni a szomszéd vendéglőben. Az hagyján, hogy van a zsebükben egy üveg Beefeater‘s, de szemben a decens németekkel (‚I will hef some ghilled fisch und fedschetables“), ők mindig a teljes étlapot kikérik, különös tekintettel természetesen a homárra.
Az evés egyébként is a Ngapali-élmény egyik központi eleme. A part menti út tenger felé eső oldalán vannak az említett szállodák, a másikon pedig nagyjából harminc, nagyjából ugyanazt kínáló kis étterem, amelyekben valószínűleg a világon a legjobb a tengeri herkentyűk ár/színvonal aránya. Szinte szégyelltük magunkat, amikor két óriási párolt tarisznyarákért, egy polipsalátáért, egy nagy adag csilis rákért, egy tál grillezett tintahalért, négy szelet grillezett barrakudáért, rizsért, vízért és a világ legjobb papajájáért 18 dollárt fizettünk. És ennek a végigzabálása után vacsorára már nem is kellett költeni.
A napi kétszer ötperces sétán kívül - az étteremig és vissza - nagyon ügyeltünk rá, hogy véletlenül se csináljunk semmit. Egyszer elmentünk egy kis csónakkal megnézni a közelbe ígért korallzátonyokat és halakat, de ezt speciel nyugodtan meg is spórolhattuk volna magunknak, mert korall egyáltalán nem, hal pedig szinte alig volt. És egyszer legalább az egyikünk képes volt biciklizni néhány kilométert a parti úton, túl a szállodasorokon, ahol a lassított üzemmódban működő, álmos halászfalvak és a napon szárított halak irtózatos bűze kezdődtek.
Ngapaliban egyébként is az volt a legjobb – és ilyet mi még máshol nem nagyon láttunk – hogy a mianmari turistaipar alacsony fejlettségi szintjének köszönhetően itt a tengerparton a turisták még osztoznak a zavartalan mindennapjait élő helyiekkel. Ennek a legkellemetlenebb hozadékai a néha a napozókon átügető kóbor kutyák, valamint amit a kóbor kutyák maguk után hagynak. Cserébe viszont kora reggel és a naplemente környékén ökrösszekerek és gazdáik cammogtak el a parton, ott, ahol a homok már nem túl mély, viszont még nem is túl nedves ahhoz, hogy a kerekek viszonylag simán tudjanak gördülni.
A nyugati fekvésnek köszönhetően Ngapalin a nap csúcspontja a naplemente. Mi pechünkre egy stratégiailag rosszul pozicionált sziget miatt pont a szállodánk elől nem tudtuk nézni, ahogy a nap bebukik a tengerbe. És hiába készültünk rá többször is, egyik nap sem voltunk képesek ötszáz métert elgyalogolni bármelyik irányba a még tökéletesebb látványért. Mindegy, így is rendben volt.
Az evésere és a naplementébe bámulásra szánt időnkön kívül csak a klasszikus strandolással foglalkoztunk. Igyekeztünk például az Üzbegisztántól mostanáig összeszedett biciklista-színünket (alkar-lábszár-fej-nyak sötétbarna, minden egyéb hófehér) összefüggően barnává módosítani. Néha bementünk a vízbe, néha pedig a parton folytattunk megfigyeléseket az ott rohangáló tarisznyarákok természetével és viselt dolgaival kapcsolatban. Egyébként meg csak feküdtünk a homokban vagy a napozóágyakon, és a nálunk lévő iPod és a szálloda könyvtárából kölcsönvett kötetek segítségével művelődtünk.
Az iPod volt a könnyebb eset, mert abban legalább az van, amit szeretünk. Bár komoly gondot okozott egy ideig, hogy az esős budapesti délutánokon működő zenék egyszerűen hallgathatatlanok a vakító napsütésben, a hajladozó pálmafák alatt. Annak súlyos agybaja lehet, aki itt képes feszes brit posztpunkot vagy még feszesebb német technót hallgatni. Így hason fekvéshez maradt a Congos, háton fekvéshez pedig Caetano Veloso, bár ezt a kettőt akár fel is lehetett cserélni.
A szállodai könyvekkel már nagyobb bajban voltunk. Ezeket ugye nem a szálloda szerzi be (egyébként akkor valószínűleg még rosszabb lenne a helyzet), hanem a korábbi vendégek hagyták hátra. Ennek megfelelően tökéletesen bemutatják, hol is tartanak a világ népei (illetve azok, amelyek Ngapalira járnak strandolni) kulturálisan. Ezirányú megfigyeléseinket egyébként már Kínában megkezdtük, a helyzet mindenhol ugyanolyan, ahol csak nyugati turisták megfordulnak.
A legrosszabb könyvek mindig angolul vannak. Nem teljesen világos, hogy azért, mert az angolok/amerikaiak/ausztrálok csakis bugyuta lányregényeket vagy John Grisham- és Jeffrey Archer-könyveket szeretnek utazás közben olvasni, vagy azért, mert ezek szókincse elég egyszerű ahhoz, hogy egy nem anyanyelvű is minden további erőfeszítés nélkül élvezhesse. Talán egy-két Dickensbe bele lehet futni, de hát kinek van kedve nyaralás közben szerencsétlen gyereksorosokról és gyári munkásokról olvasni.
Az egyetlen nép, amely tényleg szeret irodalmat olvasni, az a német. Ha tudunk németül, akkor Ázsia szállodáinak könyvtárai valóságos aranybányák. Optimális esetben össze is lehet gyűjteni az idei Nobel-díjas első regényét (ráadásul 1986-os, DDR-es kiadásban), egy Tolsztojt vagy egy agyonolvasott Márquez-klasszikust. Egyébként nyelvtől függetlenül is messze Márquez a legnépszerűbb. A Szerelem a kolera idején és a Száz év magány minden ázsiai szállodában ott figyel legalább két európai nyelven.
A holland a non-fictiont kedveli, elsősorban útileírásokat vagy történelmi jellegű műveket. Nekik a méret is nagyon fontos, 500 oldal alatt egy hollandnak egyszerűen nem éri meg a könyv hurcolásával járó bonyodalom. A várakozásoknak megfelelően a latinok bunkók. A franciák olyan könyveket olvasnak, amiket ők nyilván irodalomnak képzelnek, de már a borítójukon látszik, hogy még lektűrnek is rosszak. Az olaszok teljesen kiszámíthatatlanok és eklektikus ízlésűek, a spanyolok meg egész egyszerűen nem olvasnak semmit. És mindig van egy magyar könyv is, Ngapalin ez a Bűn és bűnhődés ezeréves példánya volt, de ez még semmi ahhoz képest, hogy a csengdui Holly’s Hostel kis könyvtárában valaki egy Romana-válogatást hagyott ott.
Így az expedíció angolul és spanyolul értő fele csak egy 50 Great Short Stories-kötettel tudott szórakozni (és sajnos inkább csak 15 volt benne tényleg Great), a németül és hollandul tudó pedig alig tudott választani a bőség zavarában. Az elején még azt hittük, hogy három nap után menekülni fogunk, a végén viszont kifejezetten fájdalmas volt meghozni a döntést, hogy indulni kell, mert Mianmarban még más dolgunk is van.
