(Igen, már tíz napja Indonéziában vagyunk, viszont eddig írás helyett családot látogattunk és búvárkodtunk. Most majd behozzuk magunkat.)
A legfontosabb kikötőt, amiről még soha nem hallottál, Melakának hívják, és Kuala Lumpurtól alig két órára van a tengerparton. Szumátra szigete hajóval ennyire sincs innét. Évszázadokon át ezen a szűk tengerszoroson keresztül kereskedett Kínával és a Fűszer-szigetekkel India és Európa, így aki itt adót szedhetett, annak más gondja már nem volt az életben. Ezt a szorost egyébként Melakai szorosnak hívják, ebből pedig már sejthető, hogy az adót általában Melakában szedték.
A várost egy Jáváról elszármazott herceg alapította, a 16. század elején érkeztek a portugálok, utánuk pedig a hollandok és az angolok következtek. Az utóbbiak először az északabbi Penangot favorizálták, majd, amikor sikerült megszerezniük a Maláj-félsziget legdélebbi csücskét, onnantól kezdve az oda felépített Szingapúrt. Melaka sokáig nem tudott mit kezdeni magával, régi épületek nem nagyon maradtak itt, és hiába buzgott a polgárokban a kereskedelmi kedv, ha egyszer nem tudták azt semmiben kamatoztatni. A XX. század legvégén a város néhány vezetője Közép-Európába utazott ötletekért, és itt, egészen pontosan a bábolnai McDonald‘s parkolójában született meg a nagy ötlet: Melaka Parndorf és Szentendre ötvözeteként szülessen újjá, ám mindvégig szem előtt tartva az errefelé legfizetőképesebb célcsoport, a szingapúri kínai turisták igényeit. Talán a melakaiak maguk sem gondolták volna, de a kísérlet nem csak fényesen sikerült, hanem az így létrehozott mű-város európaiak számára is tökéletesen élvezhető, szórakoztató mutáns lett.
Mivel Makaóban már jártunk, annyira nem lepődtünk meg az ázsiai turistaipar leleményességén, de azért egy kicsit még így is. Makaónak legalább valami minimális portugál öröksége van, lévén hogy néhány éve még Portugáliához is tartozott. Melakában viszont néhány Cristiano Ronaldo-poszteren, pár tucatnyi, a családfát egészen Portóig visszavezető, valójában gyanúsan ázsiai ábrázatú lakoson, valamint egy omladozó, ötszáz éves városkapun kívül nincs semmi latin, ám ez cseppet sem akadályozza az idelátogatókat abban, hogy portugálul érezzék magukat. Ehhez az egykori portugál negyed, a Kampung Portugis szolgáltatja az ideális terepet, ami két tengerparti utcából, egy Hotel Lisbon nevű, semennyire sem portugál szállodából, valamint számtalan szabadtéri kisvendéglőből áll. Ezekben a vendéglőkben kínaiak esznek papíron portugál ételeket, amik valójában mind kínai fogások, de az illúzió kedvéért inkább mindenki csak azzal foglalkozik, hogy ami a tányéron van, az finom-e. És mivel finom, inkább senki nem firtatja a receptek származását.
Melaka ma természetesen hangsúlyosan holland is, hiába nem maradt őutánuk sem túl sok, néhány sírkő meg a főtéren meggypirosra mázolt Stadthuys. Ettől még a főutcát Jonker-nek hívják, és bár fapapucs és tulipán nincs, az itt elég sterilen erőltetett bohém kávéház- és galéria-kultúra hollandosan laza próbál lenni, már ahogy a kínaiak Hollandiát elképzelhetik és amennyire ők lazák és bohémek tudnak lenni. Valamiért Melaka angol öröksége nincs annyira hangsúlyozva, talán az nem elég egzotikus az itt víkendező szingapúriaknak. Nekünk sem hiányzott, annak viszont kifejezetten örültünk, hogy a város múltjának legérdekesebb része, a babanyonya, szerepet kap a cirkuszban.
Babanyonyának a Maláj-félszigeten, elsősorban Melakában élő kínai kisebbségnek azt a részét nevezik, amelynek ősei nem a 19. században, a nagy kínai kitántorgással emigráltak ide, hanem még jóval korábban. Babának a férfiakat, nyonyának pedig a nőket hívják ebben az elmalájosodott kínai diaszpórában, amelynek, akárcsak a kínai bevándorlóknak mindenhol máshol Délkelet-Ázsiában, itt is elég jól ment. Gyorsan tanultak, a pénzhez pedig nagyon értettek, így miközben a maláj őslakosok inkább csak halászgattak és rizst termesztettek, ők a várost irányító európaiak alatt kereskedve szépen meggazdagodtak.
A mesterséges, ám szórakoztató portugál és holland giccs mellett Melaka babanyonya része azért is olyan élvezhető, mert kínaiak még ma is élnek itt bőven. Övék a boltok és a jó éttermek, a mellékutcákban pedig legalább kétszáz éves kínai öregemberek ücsörögnek papucsban és atlétatrikóban. Az igazi Kínával a hátunk mögött különösen érdekes volt azt látni, hogy a trópus nem csak az itt állomásozó európaiak életritmusát és viselkedését tudta befolyásolni a gyarmati évszázadokban, hanem az itt határozottan belassult kínaiakét is. A múlt babanyonya mágnásainak felújított villái valahogy otthon vannak itt, míg a város közepén emelkedő dombocska a néhány megmaradt európai emlékkel teljesen vidámpark-szerű. Amire csak rátesznek a világ leggiccsesebb, a turisták kedvéért fenntartott riksái, a legalapabb díszítésűt is ellepik a művirágok, villogó neonfények és dübörgő hangfalak, ezekhez képest a Pimp My Ride puritán és visszafogott, mint Keresztelő Szent János. Üzemeltetőik szinte mind indiaiak, mert természetesen belőlük is van Melakában bőven, még ha annyi nem is, mint kínai, és annyira nincsenek is szem előtt, bár erről az is biztos tehet, hogy még csak Szingapúrból jönnek ide turisták, Kalkuttából meg nem.
Melakában voltunk eddig a legközelebb az egyenlítőhöz, és ennek, valamint a Maláj-félsziget különösen szemét klímájának köszönhetően utunk során most éreztük először, hogy nem csak gyarmatnak nem lehetett könnyű lenni, de Európából idevezényelt gyarmatosítónak sem. A fülledt meleg és a pára gyilkos kombinációja elől légkondicionált szupermarketekbe és bevásárlóközpontokba menekültünk, sőt, néha még a szobánkba is, pedig alatta reggel kilenctől délután ötig megállás nélkül üzemelt egy légkalapács.
Először azon gondolkodtunk, hogy rendes gyarmatosítóhoz méltóan az alkoholizmusban keresünk menedéket, de gyorsan rájöttünk, hogy nyolc viszkitől sem lesz hűvösebb a szobában, valamint egyébként sem lenne pénzünk nyolc viszkire. Melakának iszlám múltja speciel nincs nagyon, de Malájzia annyira azért muszlim hely, hogy az alkoholt súlyos adókkal sújtsák, még a közértben sincs sör három dollár alatt. Inkább csak fagyiztunk.