HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

április 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30

linkblog

Van, aki paradicsomnak hívja

2008.03.08. 08:53 |  imecs + bede

Mielőtt tavaly augusztusban elindultunk volna, volt egy hozzávetőleges tervünk azzal kapcsolatban, hogy mit akarunk kezdeni magunkkal ezen az úton. Megnézni dolgokat, csinálni dolgokat, és bár kőbe vésve soha nem volt, az is felmerült, hogy egyszer az életben kellene egy hetet a világ legszebb tengerpartján heverészni, messze minden tömegtől, minden nap halat vacsorázni rizzsel, hideg sört inni a pálmafák alatt, és megnézni a naplementét, miközben a lábainkat bokáig fúrjuk a hófehér, egészen lisztszerű homokba. E programpont teljesítésére a Kei-szigeteken került sor.


A Kei-szigetek fővárosát, Tualt 12 órás hajóúttal tudtuk elérni előző állomáshelyünkről, a Banda-szigetekről. Az alig 200 kilométeres távolság Indonézia térképén jelentéktelenül kicsinek tűnik, a két szigetcsoport mégis szinte mindenben különbözik egymástól. Banda évszázadokon át kiemelt szerepet játszott az emberiség történelmében, míg Kei soha nem érdekelt senkit. Banda buja és vulkanikus, ahol a szigetektől alig néhány méterre szakad le a tenger a kilométeres mélységbe. Keien sokkal szárazabb a klíma, a növények közt a leggyakoribb így a pálmafa, a sekély partokon pedig több kilométeres, fehér korallhomokkal borított öblök követik egymást. Bandán sem hemzsegnek a turisták, Keire viszont még sokkal kevesebben jutnak el, és mivel az utóbbi szigetcsoport sokkal nagyobb területet foglal el, ennél már nehéz távolabb kerülni a tömegtől. Nem lehetetlen, csak ott már nincs hideg sör, és nincs, aki kicserélje a papírt a vécében.

Kei abban is alapvetően különbözik Bandától, hogy bár mindkettő elég közel van Pápuához, ez az előbbin sokkal jobban érződik. Ahogy azt már a Bandát kiveséző bejegyzésben izé, kiveséztük, a hollandok ott szinte a teljes őslakosságot kipusztították, a helyükre pedig az indonéz szigetvilág egyéb pontjairól telepítettek be rabszolgákat. Keien viszont sokkal több maradt meg a bennszülöttekből, amit már az idefelé tartó hajón konstatáltunk. Szinte már ijesztően sok volt a gyapjas fej, a lapos orr és az alagútnyi orrlyuk, és bár utastársaink nyilván már nem ettek embert, a nagymama receptkönyvében azért még biztos volt néhány tuti fogás.


Kei ugyan a világ vége, viszont nem nélkülözi teljesen a kényelmet. Ohoidertawun falucskában egy Hollandiából hazatelepült indonéz két kétszobás bungalót tart fenn közvetlenül a tengerparton, a Savana Cottages-t. Messze nem luxus ez, de az nem is illene ide. Mindegyik szobában van egy franciaágy, felette szúnyoghálóval, mellette pedig egy ventilátorral. A fürdőszoba közös, de mivel három is van belőle, nagyon nem kell még reggel sem sorban állni. A nagy, közös bungalóban van az étkező, sarkában az egész biznisz legfontosabb darabjával, a mindig hideg sörrel teli hűtővel. A két nőből álló személyzet itt tálalja a reggelit és a vacsorát, a körülményekhez képest kifejezetten jó minőségben.

A berendezés részei még néhány szaletli és függőágy, közvetlenül a tengerparton. Az úri közönség ezekben ejtőzik, amennyiben a hely négy kutyája közül valamelyik nem foglalta már el a helyét. Van még egy kezdetleges barbecue-berendezés is, valamint közvetlenül a parton a homokba szúrva egy bot, a végére húzott nejlonzacskóval. Sokáig csak találgattuk a funkcióját, aztán kiderült, hogy a zacskó egy mobiltelefont véd, ami azért van pont ide akasztva, mert ez a környék egyetlen pontja, ahol van térerő. És a bungalók mellett áll egy óriási mangófa is, aminek a helyiek mágikus erőt tulajdonítanak, és ennek megfelelően alatta gyűlnek össze elsimítani a felmerülő nézeteltéréseket.


Két hónapja, a mianmari Ngapali Beach-en volt alkalmunk kidolgozni elméletünket, amely szerint egy partszakasz érintetlensége a legjobban azzal mérhető fel, hogy mekkora kagylóhéjakat és csigaházakat lehet itt találni. Ahol sokan járkálnak, ott már csak a resztli marad, a mi strandunkon viszont simán lehetett tenyérnyi darabokba is botlani, annyira nem gyűjtögetett itt senki. Néha erre gyalogolt át néhány falubeli gyerek iskolába vagy hazafelé menet, és vasárnap jött néhány fiatal huligán focizni, de rajtuk kívül tényleg az ég világon semmi sem történt. Unatkozni ettől persze még egyáltalán nem unatkoztunk.

A műsorról elsősorban maga a természet gondoskodott. Szálláshelyünk egy nagyon sekély öbölben volt, ahol dagálykor az óceán egészen közel kúszott a bungalókhoz, apálykor viszont több száz méterre volt tőle. Egyrészt az átmenetet nézni megunhatatlan volt, különösen ahogy jött felfelé a víz, és a gázlómadarak és tarisznyarákok egyre kisebb területen voltak kénytelenek összezsúfolódni, másrészt pedig ahogy apálykor több négyzetkilométernyi, hófehér homok ékelődött be a zöld pálmafák és a türkizkék és mélykék víz közé. A hóvakság viszonylag közismert, nekünk viszont Kei után meggyőződésünk, hogy léteznie kell korallhomok-vakságnak is. Nagyjából délben volt apály, és ilyenkor napszemüveg nélkül még hunyorogva is nehéz volt felmérni a látványt.


Napjaink heverészéssel és olvasgatással teltek, de olyan gyorsan és kellemesen, hogy még arra is képtelenek voltunk egy hét alatt, hogy elmásszunk a közeli barlangrajzokhoz, a szigetcsoport többi, állítólag szintén érdekes tagjának felkeresése pedig még a tervezési fázisig sem jutott el. Egyetlen nap voltunk csak képesek kimozdulni szobánk közvetlen közeléből, amikor autóval körbejártuk a mi szigetünk a mienknél is szebb strandjait, köztük azt, amelyiket a szakirodalom simán a legszebbnek tart a világon, megelőzve bármit, amit a Csendes-óceán innét már nem is olyan távoli szigetei tudnak felmutatni. Arra mi sajnos nem jártunk, de vannak azügyben kétségeink, hogy ebben a műfajban ennél lehet-e valami még szebb.

Szerencsénkre az itt töltött hét nap alatt a három szomszédos szobának is szórakoztató lakói voltak, egymást cserélte itt egy osztrák, goás gyártásvezető-lány, egy teljesen bolond holland nyelvtanár, egy vegetáriánus étterem tulajdonosa Cesky Krumlovból, aki éppen tífuszát igyekezett kikúrálni, amit Pápuán szedett össze, ahol drágállotta a palackozott vizet, valamint a velünk legtöbb időt eltöltő két középkorú, súlyosan alkoholista holland leszbikus, és a még Bandán megismert angol Mark, akinek kopasz fejétől és Chelsea-tetoválásától eleinte tartottunk, de amint kiderült, hogy 1976-tól kezdve hétszer látta élőben a Clash-t, egyből a keblünkre öleltük. Az utóbbi hárommal több estén át űztük versenyszerűen a rendkívül addiktív, UNO nevű kártyajátékot, valamint igyekeztünk a lehető legtöbb strigulát behúzni neveink mellé a hűtőn az elfogyasztott söröket számláló cetlire, bár Markkal szemben tulajdonképpen csak erőinket egyesítve lett volna esélyünk.


Nagyon-nagyon nehéz volt Keit elhagyni, és nem csak azért, mert hajó optimális esetben is csak hetente egyszer jön, a repülő meg elég drága. Egy ideig eljátszottunk a gondolattal, hogy ha már itt vagyunk, átugrunk a csábítóan közel lévő Pápuára is, de végül győzött a ragaszkodás az eredeti tervhez, és a Tual-Ambon-Dzsakarta-Bangkok-Vientiane útvonalon ismét Délkelet-Ázsia felé vettük az irányt. Most pedig nagyon-nagyon szeretjük Indonéziát.

komment

Címkék: úton indonézia

süti beállítások módosítása