HTML

khívától keletre

"Ejha!" - Frei Tamás

"Tyű!" - Vujity Tvrtko

"Aszta!" - Chrudinák Alajos

"Fúúúú!" - Kepes András

Szerinted hova menjünk legközelebb? Tippeket, trükköket, tanácsokat és gyakorlatilag bármi hasznos egyebet küldj nekünk a khivatolkeletreKUKACgmail.com cimre!

naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

linkblog

Ilyen utazni/2 – 2007.11.08, csütörtök

2007.11.15. 13:23 |  imecs + bede

(Ez itt a második része az utazás mindennapjait bemutató szappanoperánknak. Egy amerikai dollár még mindig nagyjából 7,5 juan.)

Egy héten belül kétszer is jártunk Pekingben, és ez volt itt a legutolsó napunk. Nem igazán tudtuk, mit kezdjünk vele, csak abban voltunk biztosak, hogy sokat ne. Másnap délelőttől összesen 25 órányi vonatút állt előttünk Hongkongig, ilyesmi előtt meg kinek lenne kedve össze-vissza futkározni.

Nyolc körül keltünk a Peking Downtown Backpackers Association nevü youthhostel-szerűség négyágyas szobájának egyik emeletes ágyának mindkét emeletén. Másfél órával korábban arra már felriadtunk, hogy egyik szobatársunk, az amerikai lány a sötétben botladozva elindul a hajnali Nagyfal-túrára, a pincébe viszont csak ekkor sikerült lemásznunk a fejenként 65 juanos ágy mellé járó reggeliért. Közben a másik szobatársunk, egy valószínűleg francia fiú is felkelt, még az ágyban ülve felvette a teljes menetfelszerelését sídzsekiig bezárólag, majd kiviharzott a szobából. Furcsa srác volt, másnap közvetlen ébredés után a közös internet-szobában láttunk, amint vadul a korai olasz reneszánsz festőinek képeit kereste a Google-lal, különös tekintettel Fra Angelicóra. Valamint a válla fölött – természetesen tök véletlenül – azt is láthattuk, hogy egy emailjében csak a Payse Basque szavakat szedi óriási betűkkel, úgyhogy senki ne lepődjün meg, ha az ETA legközelebb Firenzében robbant.

A reggelink minimális narancsot, viszont sok vizet és cukrot tartalmazó narancsléből, három szelet pirítósból, kis adag vajból és lekvárból, egy tükörtojásból valamint néhány kis darab sárgadinnyéből állt. Sajnos egyikünk dinnyéjéről csak kóstolás után derült ki, hogy rohadt, és rosszabb íze van, mint eddig bárminek az utunk során, a traumát pedig vagy tíz perc volt kiheverni. Reggeli után fogalmatlan pöcsörészés, tisztálkodás, valamint a szállásunk wifijének köszönhetően emailjeink csekkolása következett. (Az előző nap végre lejátszott, előző bejegyzésünkben is főszerepet kapó Barcelona-Glasgow Rangers BL-csoportmeccs összefoglalójának megtekintésére természetesen már reggeli előtt sor került, szintén a nemzetközi világháló súlyosan illegális technológiai varázslatainak segítségével.)

Pekingben nincs ám olyan nagyon sok látnivaló (következő bejegyzésünk - mit ad isten! – éppen erről fog szólni), néhányat pedig már korábban kipipáltunk, így a délelőtti program a még legérdekesebbnek tűnő egykori császári nyári palota lett. Ez kint van a város peremén, úgyhogy kifelé a taxi mellett döntöttünk, mert nem volt kedvünk másfél órát eltölteni buszjáratok bogarászásával. Visszafelé mindig könnyebb tömegközlekedéssel jönni, ezt az életbölcsességet mindenki elhiheti a Nagy Utazóknak. Gyorsan kiderült, hogy a palota, ami valójában egy jó nagy park benne tóval, épületekkel, hidacskákkal, kertecskékkel és egyéb császári mulatságokkal, még annál is messzebb van, mint azt mi gondoltuk, és így a taxis kiruccanás végül 47 juanba került, ami budapesti mércével nem sok, nekünk viszont eddig a legdrágább városon belüli utunk volt. Cserébe viszont szerencsénkre pont az épülő olimpiai létesítmények közepén vágtunk át. Láttuk a madárfészekre emlékeztető, kifejezetten jól kinéző stadiont és közvetlen környékét, a mindenféle sportcsarnokokkal és az olimpiai faluval. Biztos minden el fog készülni időben, de a dolgok mostani állapotát elnézve nem cserélnénk el a következő hónapjainkat a főmérnökével. A kőművesekével pedig pláne nem.

A Nyári Palotában megint nem a letűnt korok emlékei bizonyultak a legnagyobb élménynek, hanem a köztük randalírozó néhány ezer kínai turista. Az kifejezetten nem segítette az élményt, hogy a papíron 150-200 éves épületek mindegyikét szemmel láthatóan évente újravakolják és festik, így az egész úgy nézett ki, mint az IKEA katalógusa, csak kicsit több pirossal és arannyal. Az pedig még kevesebbet, hogy az ablakon bekukucskálva legérdekesebbnek tűnő múzeum minden magyarázat nélkül be volt zárva. Nem ért ez meg fejenként ötven juant, de a napsütötte parkban egy szál trikóban sétálni azért jó volt. A pekingi időjárással egyébként is nagyon jól jártunk, itt több a ködös-szmogos nap, mint az ezek nélküli, mi mégis mind a négy itt töltött napunkon kék eget és szikrázó napsütést láttunk csak.

A központba visszafelé összesen négy juanért busszal mentünk. Fogalmunk sem volt, mit kezdjünk a délutánnal, viszont már éhesek voltunk, úgyhogy először ebédelni mentünk a korábban már kipróbált, King Mutton Soup nevű helyre, ami még 15 juanba került taxival a hozzá legközelebb eső buszmegállótól. Ez két sarokra volt a szállásunktól, viszont szemben az errefelé található legtöbb menő étteremmel (modern koreai bisztró és hasonszőrű társai), inkább kínaiakat szolgál ki, kínaiakra szabott árakkal. Mi egy nagy, tésztával és bárányhússal teli levest, két bárányhússal töltött lepényt, egy tál csilis padlizsánt, egy tál pácolt mogyorót, egy kólát és egy zöld teát fogyasztottunk, ami 53 juanba került.

Ebéd után visszamentünk a szállásra, ahol annyira nem csináltunk semmit, hogy el is felejtettük, mi is volt az pontosan, bár a bloggal egész biztosan jó sokat vacakoltunk. Végül úgy döntöttünk, hogy egy múzeumot még megnézünk, ami minden szempontból ideális választásnak tűnt. Alig félórás sétára volt a hotelünktől, és az útikönyv nagyjából azt állította róla, hogy remekül összeválogatott és remekül prezentált kis magángyűjtemény. Viszont sajnos délután négykor zárt, mi pedig fél öt előtt valamivel értünk csak oda.

Nem engedve a sorsnak, hogy eltapossa boldogságunkat és tenni akarásunkat, a hazautat a másnapi, rémisztően hosszú vonatútra szükséges élelmiszerek beszerzésével tettük hasznossá. Először egy kisebb piacon vettünk néhány banánt és egy csomó mandarint 12 juanért, majd ugyanitt visszadobtunk egy valóban remekül kinéző szőlőfürtöt, mert azért meg valami 35-öt próbált elkérni az arcpirítóan büdös csaló kofa. Ezután a szomszédos közértben vételeztünk 16 juanért kekszet (hosszas meditálás után a pilótakeksz-szerű Danone-terméket választottuk, hiszen a halál fog a kínai édességiparral kísérletezni) és M&M’s-t. És valahol útközben vettünk egy kiló amerikai mogyorót is, annak az árát viszont elfelejtettük megjegyezni.

A szállásunkra visszaérve 40 juanért cserébe átvehettük az előző nap leadott, kitisztított ruháinkat, majd újabb email-csekkolásra került sor, talán cseteltünk is valami otthoni ismerőssel. Hétkor pedig egy búcsúvacsora okán a sarkon találkoztunk Pekingben jó sok évet lehúzó magyar ismerőseinkkel. Egy hakka étterembe mentünk, ami a négy nagy kínai konyhaszekta közül az egyik, a déli oldalága. Jó sokat ettünk és minden nagyon finom is volt, de csak erősítette azt a meggyőződésünket, hogy a mi kedvencünk ebben az országban a minden fogáshoz másfél kiló fűszert használó szecsuáni konyha. A számlából kettőnkre eső rész 180 juan volt.

Vacsora után először a közeli téren tekintettük meg a helyi középkorú középosztály bizarr szórakozását, ami egyszerűen szabadtéri társas tánc, borzalmasan rossz kínai popzenére. Ez körülbelül három percig volt szórakoztató, úgyhogy inkább felmentünk telepített idegenvezetőink lakására. Itt becsületes mennyiségű égetett szesz elfogyasztása közben választ kaptunk számtalan, Kínával kapcsolatos kérdésünkre (Hol van jó szállás Csengduban? Melyik honlap árulja a legolcsóbb repülőjegyeket? Mit csináljunk Hongkongban?), majd kitárgyaltuk az otthoni közös ismerősök legfárasztóbb jellemvonásait. Éjjel egykor vendéglátóink valami buliról kezdtek beszélni, és bár az expedíció azon felének, amely Budapesten már csütörtök délután négykor meg tudja mondani, hogy hova felesleges elmenni péntek este, mert ÚGYIS SZAR LESZ, voltak kétségei, el is mentünk megnézni. Egy nyugatias szórakozóhelyen lézengett húsz nyugati, ami az expedíció említett felét boldogsággal töltötte el, mert már úgyis nagyon fáradt volt, ráadásul egy idegen kontinensen is sikerült bebizonyítania magának, hogy mindig igaza van.

Valamivel kettő után kerültünk ágyba, csörömpölésünk nyilván mindkét, már rég alvó szobatársunkat boldogsággal töltötte el. Ahhoz képest, hogy nem sokat csináltunk, az összesen elköltött 85 dollár nem kevés, de Pekingről tudtuk, hogy nem lesz kifejezetten olcsó. Este kirúgni a hámból pedig remek döntésnek bizonyult, a másnapi vonatút végül leginkább azért nem lett elviselhetetlen, mert nagy részét át tudtuk aludni.

(Elnézést a képek teljes hiányáért, ezen a napon semmi nagyon érdekeset nem láttunk. Többé nem fog előfordulni.)

komment

Címkék: kína úton

süti beállítások módosítása