Három hét alatt Japánból keveset lehet csak látni, így kénytelenek voltunk számtalan potenciálisan szép és jó várost, falut, hegyet és völgyet előre kilőni a programból. Két helyet nem fenyegetett egy pillanatig sem a kiszórás: Tokiót és Kiotót. Az utóbbiba jutottunk el először, ami történelmi szempontból is rendkívül korrekt választás. Tokió – legalábbis ezt feltételezzük így látatlanban – a mai Japán, az évszázadokon át fővárosként funkcionáló Kiotó pedig a dicső múlt.
A múlt a világ jelentős részén kopott romokat, ódon rozsdát és jó sok porréteget jelent, Japánban viszont kicsit másképp működnek a dolgok. Kiotóban másfél millióan laknak, a város közepén pedig van egy folyó, amelyben gémek, kócsagok és egyéb termetes madarak halásznak, és bár nem próbáltuk ki, valószínűleg a vizét is meg lehet inni. Oszaka sem volt az a koszfészek, az annyival azért nem kisebb Kiotó viszont gyakorlatilag bukolikus tanya hozzá képest, ahonnét hiányoznak a neonnal borított utcasarkok, viszont cserébe a képeskönyvekbe való japánság nagy része megtalálható itt.
Kiotói élményeinkhez alapvetően hozzájárult a szállásunk, messze a legjobb hostel azok közül, amikhez eddig szerencsénk volt. Sajnos egyben a legdrágább is, egy négyágyas (egészen pontosan két emeletes ágyas) hálóteremben egyetlen ágy napi 25 dollárba került. Japánban ennél olcsóbban nem nagyon lehet. Az a számításunk viszont bejött, hogy majd hárman a lehető legparasztabb viselkedéssel a némaságba terrorizáljuk a szoba esetleges negyedik lakóját. Bár terrorra végül nem is volt szükség, mivel a nyilvánvalóan súlyosan terhelt Stuart egy büdös szót nem szólt hozzánk öt nap alatt, és azon kívül, hogy minden reggel megevett egy maréknyi gyógyszert, semmi egyébbel nem vétette magát észre. A nevét is csak onnét tudjuk, hogy meglestük valami hivatalos papírján. A hostel konyhája felszereltségében verte az átlagos magyar étteremét, a nagy, közös helyiségek dizájnbútorokkal, a tetőterasz nyugágyakkal, a földszinti bár pedig az országban elképesztően kedvezőnek számító, alig négy dolláros sörökkel és felesekkel várta a vendégeket. Remek volt itt lakni.
Amióta hónapokkal ezelőtt, valahol Mianmar magasságában végleg felhagytunk a nevezetességek kényszeres kipipálgatásával, klasszikus városnézésben nem is nagyon volt részünk. Ez a japán kirándulás viszont nagy utunkon belül a jól megérdemelt pihenést és vakációt jelenti, úgyhogy ismét elkezdtünk rendes turistaként viselkedni. Azt azért nem állítjuk, hogy reggeltől és hogy estig, valamint hogy megállás nélkül, de azért igenis becsületesen, kezünkben vagy biciklink kosarában útikönyvvel és egyéb segédanyagokkal jártuk be és pedáloztuk végig Kiotót, egyik látnivalótól a másikig. Ezekből pedig Kiotóban annyi van, mint a szemét, de ezt most csak azért írtuk le, hogy hozzátehessük: nem, sokkal több, hiszen Kiotóban egyáltalán semmiféle szemét nincsen.
Kiotó kisebb megszakításokkal 794 és 1600 között volt Japán fővárosa, a szigetország számos fénykorából több is erre az időszakra esett. Egy még korábbi fénykor emlékeivel az Oszakából felkeresett Narában, a Kiotó előtti fővárosban találkoztunk, ahol a pöttyös hátú szarvasok a város közepén molesztálják a turistákat, a világ legnagyobb, sportcsarnok-méretű faépülete pedig egy akkora Buddhának ad otthont, hogy arra még egy kínai turistacsoport is felkapná a fejét. A kínaiakat pedig azért rángattuk elő már megint, hogy megemlíthessük, bár a japánok is az ő köpönyegükből bújtak ki, itt azért sokkal nehezebb tetten érni a kínai hatást, mint mondjuk Vietnamban. Még úgy sem, hogy Kiotót egykor egy-az-egyben a ma már Xi’an néven futó egykori kínai főváros, Chang’an mintájára alakították ki. A kapcsolatot a japánok sem tagadják, igaz, egy kicsit máshova helyezik a hangsúlyt. A Kiotói Nemzeti Múzeumban Kínából és Koreából származó tárgyak keverednek az echte japánok közé, de arról, hogy ezek pontosan hogy is kerültek ide, a feliratok diszkréten hallgatnak.
Kiotó annyira őrzi a japán múltat, hogy még gésákra is lehet itt bukkanni. A gésákat sok külföldi szimpla prostituáltaknak tartja, pedig nem erről van szó. Az irtózatosan drága, színes ruhákba, valamint falfehér arcfestékbe és hülye frizurákba burkolt nők Japánban a férfiak teljes körű szórakoztatására lettek kiképezve, teát töltenek, bájosan csevegnek, zenélnek és táncolnak, és minden egyebet is megtesznek az esténként akár több tízezer dollárt is kifizető vendég boldogságáért. Állítólag néha szexre is sor kerülhet, ám nem csupán emiatt mondjuk, hogy ahogy a tonhal-szusi és a hekk is halétel, csak az egyik sokkal kifinomultabb és drágább, mint a másik, azért a gésák munkája is a világ legősibb mesterségének egyenes ági leszármazottja, még ha jól megtekerve is.
Ma egyre kevesebb japán férfi tudja és akarja megfizetni a szolgáltatást, valamint egyre kevesebb japán lány kész vállalni a több éves kiképzést azért, hogy előbb gésaként, visszavonulása esetén pedig kerítőként működjön. Ez utóbbit Japánban nagyon szép eufemizmussal úgy mondják, hogy „saját teaházat nyit“. Az egész országban sincs már több ezer gésánál, közülük nagyjából száz él Kiotóban. A valószínű felbukkanási helyükön folytatott türelmes mászkálás valamint némi szerencse eredményeként hármat sikerült is látnunk. Az ember élete első gésájának megpillantásakor pont ugyanazt gondolja, mint amikor először találkozik fémkarikákkal megnyújtott nyakú, vagy korongokkal óriásira tágított alsóajkú nők képével: ezt egyszerűen senkinek nem jöhet be. Van egy olyan érzésünk, hogy aki még Japánban ezt a karriert választja, az eleve nem tartozik a jó csaj kategóriába, az viszont egészen biztos, hogy ezzel a két furcsasággal akkor sem töltöttünk volna el egy forró, teával és dalolászással teli éjszakát, ha éppen van nálunk tízezer felesleges dollár.
Kiotót nem csak a rajta átfolyó, kristálytiszta folyó, és a vele párhuzamos kis csatorna dobják fel, hanem a várost körülvevő hegyek is. A külváros lakótelepeinek, amelyek akárcsak az általunk látott többi japán városban, itt is lelketlenebbek, mint a Havanna, azoknak már mindegy, viszont a központ szinte minden utcasarkáról látszanak a zöld hegyoldalak, ami nagyon sokat emel az összképen. Kiotó központja egyébként is egy furcsa valami, bár az épületek nagy része már új, több utca - elsősorban a gésáknak is még otthont adó egykori szórakozónegyed, a Gion - faltól falig megmaradt évszázados formájában, földszintes, sötétbarna faházakkal, tolóajtókkal, lampionokkal és tökéletesre nyírt kis dísznövényekkel.
Ismerkedésünk a japán építő-, képző és díszítő-művészetekkel még gyerekcipőben jár, azon viszont már így is nagyon meglepődtünk, hogy az itt megismert Japán mennyire egybevág azzal, amit előzetesen elképzeltünk. Ez utunk tizenharmadik országa, és az első, amely pont úgy szép és jó, ahogy azt előzetesen elképzeltük. Olyanok a színes koi-pontyokkal teli kerti tavacskák, a szilvafák ágain üldögélő varjakat ábrázoló zen-festmények, és valamelyik császár elképesztően minimalista nyaralójának teaháza is. Ahogy szállások, étkezések és utazás terén, Japán nevezetességei is csak kompromisszummentes minőséget és kifinomult igényességet képesek nyújtani. Vannak a világnak városai, ahol minden sarkon meglepetések leselkednek az emberre, váltakozva a kellemesek és a kellemetlenek, Kiotóban viszont csak szépséggel és jósággal találkoztunk, kezdve a piactól, ahol az árusok sokáig egyengetik tökéletesre a jeget, mielőtt kipakolnák rájuk a halakat, az elfelejtettük pontosan melyik buddhista irányvonal központi templomán át a manga-múzeumig, ahol külön terem foglalkozott a vasfüggöny leomlásához kapcsolódó történelmi események manga-megjelenítésével.
Ha nagyon megerőltetjük magunkat, Kiotóban egyetlen egyszer csalódtunk csak, amikor nem sikerült bejutnunk abba az épületbe, ami a város erős mezőnyében is állítólag a csúcsnak számít. Pedig pénzbe nem is kerül, csak a birtokot menedzselő Császári Akármi Hivatalban kell feliratkozni egy listára, és pont ez volt a baj, nevezetesen hogy azon már nem volt hely a következő napok egyikén sem. Japán vakációnk végén leszünk majd még egy napot Kiotóban, megpróbáljuk akkorra leszervezni a randevút. Ahova viszont már nem vállaltuk a bejutáshoz szükséges tortúrát, az a Saiho-ji nevű templom és a hozzá tartozó, a 14. században kialakított, szív alakú kert, mert oda csak az alábbi procedúrával lehet belépni:
„A tervezett látogatás időpontja előtt legalább egy héttel küldjünk levezőlapot a templomnak, feltüntetve nevünket, a csoport létszámát, a címünket (japán nyelven), a korunkat (csak 18 évnél idősebb felnőttek léphetnek be), valamint a nekünk megfelelő dátumot, illetve annak alternatíváit. A cím: Saiho-ji, 56 Kamagaya-cho, Matsuo, Nishikyo-ku, Kyoto-shi 615-8286. Csatoljunk egy felbélyegzett, megcímzett válaszborítékot, vagy vásároljunk bármelyik postahivatalban egy Ofuku-hagakit, vagyis oda-vissza üzenetre szolgáló postai kártyát. Jelenjünk meg a templomnál a templomhivatal által megjelölt időpontban, és fizessük ki a 3000 jenes (ez 30 dollár ma) ‚adományt‘. Ezután 90 percünk jut a szútrák másolására és éneklésére, vagy zen meditációra, mielőtt végre körbevezetnének minket a kertben.“
A többi hülyeséggel még nem lett volna semmi problémánk, de Ofuku-hagakit vallási okokból egyszerűen nem vagyunk hajlandóak vásárolni. Egyébként sem volt baj, hogy ez a templomkert kimaradt, Kiotóban mindent meg akarni nézni ugyanolyan nevetséges vállalkozás, mint Rómában, Kairóban vagy speciel pont Xi’anban. Mi sem próbálkoztunk a lehetetlennel, inkább élveztük ahogy az előző tizenkét országhoz hasonlóan itt is elkezdtük kiismerni az alapvető kulturális jellemzőket, és az ötödik kiotói napunk végére már nem kaptuk fel a fejünket, ha csámpás kamaszlányt láttunk magassarkú cipőben, energikus kilencvenévest e-szet-len nagy királynak öltözve, menő napszemüvegben és sapkában, vagy csak egy újabb teljesen hangtalan, üzemanyagként minden bizonnyal harmatot és nektárt használó Daihatsu-modellt.
Viszont nem egyenesen mentünk át Tokióba, a másik kihagyhatatlan japán városba, hanem tettünk néhány kanyart a hegyek, a mezők, a tengerpart és a falvak felé.
