Maga a feladat viszonylag egyszerűnek tűnt: eljutni az üzbegisztáni Szamarkandból az alig 280 kilométerre lévő tádzsik fővárosba, Dusanbéba. Azt tudtuk, hogy a tádzsik utak legendásan rosszak, így a meló nem lesz teljesen gyerekjáték, de arról fogalmunk sem volt, hogy a rettegés hányadik fokáig fogunk eljutni.
Pedig Szamarkandban simán kezdődött a dolog, amikor az egy hétig otthonunkként szolgáló hotel tulajdonosa átadott haverjának, a taxisofőrnek, aki hetente csak négy napot vezetett, egyébként énektanár a helyi gimnáziumban, amit néhány orosz-, üzbég-, tádzsik- valamint Totó Cotugno-dal előadásával lelkesen be is bizonyította, egészen amíg meg nem állította a milicia, hogy a biztonsági öv hiányáért megbüntesse 3000 sumra, azaz kettő és fél amerikai dollárra, amitől szegény Masudnak nagyon rossz kedve lett, mert még nem tudta, hogy úgyis maradt éppen 3000 felesleges sumunk, amit a határnál át szándékoztunk neki adni a fizetségén felül, hogy kompenzáljuk a szemét zsarukért.
Maga a határátkelés nem okozott gondot, legalábbis nekünk egy cseppet sem, szemben azzal a tádzsik vámossal, aki nem tudott mit kezdeni a ténnyel, hogy mi nem tudunk oroszul, neki viszont csak orosz nyelvű vámbevalló-lapjai vannak, és ezért végül ezek kitöltése nélkül engedett be minket a hazájába, ami neki teljesen mindegy, nekünk viszont még gondot jelenthet a kilépésnél.
Azt tudtuk, hogy a határ túloldalán alig húsz kilométerre van az első jelentős város, Penjikent, ahol tudtunk is egy remek szállást, amelynek tulajdonosát, Niyazkult állítólag a környék összes taxisa ismerte, kivéve persze azt, akivel nekünk sikerült megállapodni a határ-Penjikent fuvarban, és aki ezért teljesen tanácstalanul rakott ki minket a nyomorult penjikenti bazár előtt, ahol végül óriási szerencsénkre megpillantottunk két fehér nőt, akikről kiderült, hogy mindketten svájciak, egyikük egy segélyszervezet alkalmazottja, másikuk pedig a kedves mama, és akiknek segítségével végül sikerült felhívni Niyazkult, aki tökéletes angolsággal elmagyarázta, hogy hova kell mennünk, amit mi sajnos nem értettünk meg egészen pontosan.
Gyalog indultunk hát útnak a helyesnek vélt irányba, és először, de sajnos egyáltalán nem utoljára, szembesülnünk kellett a szomorú ténnyel, hogy Tádzsikisztánban a pontos cím ismerete egyáltalán nem garancia a sikeres célba érésre, mivel a házszámokat se nem jelölik, se nem ismeri azokat senki, és ezért a déli melegben, teljes menetfelszerelésben kényszerültünk a Rudaki úton (ebben az országban minden főutca a perzsa költőről van elnevezve) kóvályogni a 90-es szám megtalálásának reményében, amiről se egy csoport lánygimnazista, se egy angolul megdöbbentően jól tudó úriember nem tudták, hogy pontosan hol lehet, és végül csak az isteni szerencse segített az UNDP egyik helyi alkalmazottjának személyében, aki megmentett minket, amikor egy rakás tanácstalan helyi férfi gyűrűjében ránk bukkant, és aki végül szolgálati dzsipjén elszállított minket a pontos címre, ami egyébként nem sikerült volna neki, ha nem derül ki éppen akkor, amikor már ő is reményét kezdte veszíteni, hogy sofőrje egy faluból származik a mi Niyazkulunkkal, és így percek alatt kirakott minket az áhított cím előtt.
Niyazkullal egyébként is nagy mázlink volt, mert ez a nagyjából 152 centis egykori angoltanár ma már a penjikenti idegenforgalom világítótornya, amihez olyan nagyon erős égő nem kell belé, viszont éppen nála volt főnöke és egyben unokatestvére, Sadullah, az ország egyik nagy utazási irodájának vezetője, aki azonnal fel is ajánlotta, hogy másnap elvisz minket Dusanbéig azon a céges kamion-busz-terepjáró torzsszülöttön, amelyet a jóisten direkt a tragikus tádzsik utakra teremtett, és amely az egyébként tényleg kedvezőnek számító fejenként 25 dolláros árért hajlandó is volt a fuvarra.
Az indulás másnap délután háromra volt kitűzve, azért pont akkorra, mert az út jelentős része csak délután hat után van jelenleg nyitva, mivel nappal kínai mérnökök és építőmunkások dolgoznak rajta, és ez tulajdonképpen annyira nem is zavart minket, mert így legalább volt 24 óránk háromszor étkezni Niyazkullal, Sadullah-val, valamint cégük különböző alkalmazottaival, akik mind a szörny menetképessé tételén dolgoztak, és megkóstolhattuk Niyazkul feleségének tényleg kitűnő fogásait, két kedves, ám rendkívül ostoba izraeli turista társaságában mindent elkövettünk azért, hogy ne kelljen vodkát innunk teáscsészéből a helyiekkel, és hozzájutottunk egy vödörnyi olyan szamócához, amely ízének leírásához a magyar nyelv szűkös eszköztára nevetségesen kevés.
Eljött a másnap három óra, ám a jármű ekkor még szemmel láthatóan nem volt kész az indulásra, sofőrje alatta feküdt és próbálta visszarakni bele a szanaszét heverő alkatrészeket, ráadásul az is ellenünk dolgozott, hogy a közeli határon az üzbégek darabokra szedték a Sadullah által várt német újságírókat, és amíg ők nem érkeztek meg, addig a főnök nem tudott elindulni, és amíg a főnök nem, addig természetesen mi sem.
Végül alig három órás késéssel sikerült beindítani a járművet, és mivel tádzsik barátaink nyolc órára saccolták a Dusanbéba vezető utat, azt azért mindig hozzátéve, hogy persze bármi közbejöhet, mi ekkor kiegyeztünk volna egy hajnali négyes érkezéssel, ám alig egy óra kocsikázás után meg is álltunk a sofőr falujában felvenni a testvérét, annak feleségét és két gyerekét, amit természetesen nem lehetett lebonyolítani anélkül, hogy az egész társaság megvacsorázzon, mert ennek elmulasztása a folyamatosan hangoztatott tádzsik vendégszeretet arcon köpése lenne, és így a férfiak valamint a díszvendég magyar nő két órán át teáztak, tömték magukba a plovot, a teát, a cukros mandulát és a görögdinnyét, és érezték magukat kínosan az egyik pszichopata vendég miatt, aki magát cseppet sem zavartatva vette elő és lapozgatta a mi útikönyveinket.
Este fél tízkor sikerült végérvényesen elindulni, amikor mi már a reggel hatos érkezést is ott helyben aláírtuk volna, pláne azután, hogy a sofőr öccse szinte egyből elkezdett okádni a kanyargós úton, amit órákon át nem is nagyon volt képes abbahagyni, kellemes hányásszaggal megtöltve a szörny hátsó felépítményét, amelyben néhány kényelmetlen padon kucorogtunk mi, ő, az asszony és a két gyerek, és ahol az utazás szórakoztatóbbá tételének érdekében egyetlen egy kapaszkodót nem helyeztek el, ami életünk legsúlyosabb buszútját még kegyetlenebbé tette.
Nehéz eldönteni, hogy melyik a világ legrosszabb útja, hiszen a világ egyes részein az utolsó erdei patkánycsapást is képesek útnak nevezni, az viszont elég valószínű, hogy nincs még egy ország a világon, ahol a fővárost és az ország második legnagyobb városát, a két hatalmi és kereskedelmi központot olyan állapotú út kötné össze, mint Dusanbét és az ország északi részének fővárosát, a ma Khojand néven futó egykori Leninabadot, amely útnak nekünk szerencsére csak a felét kellett megtennünk, nem mintha az egészet meg lehetne csinálni egy nap alatt.
Fél tizenkettőkor kezdtünk el felfelé kapaszkodni az út legnagyobb akadályát jelentő, 3378 méter magas hágóra, és hajnali négyre értünk fel a csúcsra egy olyan úton, amelynek nem csak hogy egyetlen métere nem volt lebetonozva, de első tíz kilométere például egyetlen óriási földcsuszamláson vezetett át, amelybe nagy nehezen vájtak valószínűleg csak hónapokkal ezelőtt egyetlen sávnyi helyet, többnyire házméretű kőtömbök között kacskaringózva vezetve a mindkét irányba hosszan kígyózó kocsisort, óriási kamionokkal, néhány modern dzsippel és számtalan teljesen lepukkant Zsigulival.
A legrosszabb szakasz, amelyet egyikünk sem fog elfelejteni ameddig él, a csúcs előtti másfél óra volt, a darabokban lévő, átfolyásokkal szabdalt, tök sötét úton, egyik oldalán sok száz méteres szakadékkal, a másikon pedig függőlegesnek tűnő sziklafallal, fölöttünk a hegybe lehetetlennek tűnő helyeken vágott hajtűkanyarokkal, a fullasztó porfelhőt kísértetiesen megvilágító autók folyamatosan mozgó és forgolódó fényszóróival, ami már magában is elég lett volna a halálfélelemhez, az pedig csak súlyosbított az élményen, hogy mögöttünk a falfehér tádzsik és a felesége ijedtükben már olyat csináltak, amit Közép-Ázsiában eddig el nem tudtunk képzelni: szerelmespárként összebújva, egymást bátorítva sugdolóztak.
Egyetlen ember őrizte csak meg a nyugalmát, a sofőrünk, aki úgy kelt át a hágón, majd ereszkedett le a völgybe végig a féket taposva megállás nélkül, hogy egyszer sem hibázott egy kicsit sem, és az elképesztő útviszonyokhoz képest viszonylag biztosan kezelte vacak autóját, és hősiességéből még az sem vont le, hogy a mellette a fülkében ülő Sadullah reggel elmondta, háromszor is neki kellett felkeltenie a kormány mögött éppen elalvó vezetőt.
Reggel hatkor a hágó aljában végül sofőrünk kidőlt, és amíg ő aludt ötven percet, végre mi is lecsukhattuk egy kicsit a szemünket, már amennyire erre a mocskos, és mindenféle rejtélyes dobozokkal és ládákkal teli kamion ülésein lehetőség volt, és közben azon gondolkodtunk, hogy nyolcra azért biztosan megérkezünk Dusanbéba.
Sajnos az újraindulás után gyorsan kiderült, hogy sofőrünknek így túl a nehezén már egyáltalán nem sürgős, illetve nem annyira sürgős, hogy hajlandó legyen koszos járgánnyal begördülni a nemzet fővárosába, és ezért a végkimerülésünk határán valamivel túl még azt is el kellett viselnünk, hogy miközben minket a karosszérián lévő lyukakon keresztül néha lefröcsköl a kívülről a kocsira irányított slag, a Dusanbe határában lévő autómosó másik munkatársa körömkefével tisztogatja a rozsdás és rohadt jármű apró részleteit.
Végül kilencre értünk a kinézett szálloda elé, amiről tudtuk hogy egy pofátlanul felülárazott szocialista monstrum, azt viszont nem, hogy nagyobbik részében építési terület, és így nem csak a szobái vackok, hanem borzasztó a hangulata is, ráadásul a folyosókon állványokat és rendkívül rosszarcú tádzsik kőműveseket kell kerülgetnünk.
Miután az ágyba zuhanva sikerült aludnunk végre négy órát, nekivágtunk a városnak megtalálni a címet, ahol elvileg segítőkész ismerősök vártak ránk, ám ekkor végérvényesen kiderült, hogy Tádzsikisztánban konkrét címeket megtalálni egyáltalán nem lehet, az utcaneveket még a taxisofőrök sem tudják, és ezért három óránkba tellett, mire az expedíció egyik fele a sírógörcsön, a másik a főváros lakosságának kibelezésén gondolkodott, hogy végre sikerüljön megtalálnunk a lehető legvalószinűtlenebb helyre, az elnöki palota mögötti kis zsákutca végébe dugott irodát, ahol természetesen már nem volt senki, és ezért kénytelenek voltunk a megbeszélt találkozót másnapra halasztani.
Sejtettük, hogy innét már nincs lefelé, és ekkor végre valami jó is történt velünk, Dusanbe, illetve valószínűleg teljes Eurázsia egyetlen ecuadori étterme formájában, amely a helyi expat-közösség kedvenceként nem csak a soványka ecuadori konyha néhány fogását, hanem mexikói és olasz ételeket is felszolgál, ráadásul wifi is van, így két óriási burrito társaságában, utunk során először végre a saját laptopunkról internetezhettünk, és ez így együtt annyira otthonos volt, hogy el is kezdtünk megbocsájtani a tádzsikoknak.
Másnap pedig, amikor elkezdtük élni a dusanbei high society életét, már nem volt semmi bajunk, viszont a város legjobb hotelének műsoros vacsorájáról csak legközelebb fogunk beszámolni.
