(Ahogy az minőségükből látszik, az ebben a bejegyzésben található képeket bizony az internetről loptuk. Ezért valamennyi érintett elnézését kérjük. További képek a donsoli érdescápákról itt találhatóak)

Mi is szinte teljesen elfelejtettük, de ez a hosszú utazás egy rövid Fülöp-szigeteki nyaralás ötletéből született meg. Nem nagyon tudtuk, mi van ott, gondoltuk megnézzük. Aztán felfogtuk, hogy a Fülöp-szigetek milyen messze vannak Budapesttől, és hogy egyszer az életben milyen jó lenne nem csak egy rövidet nyaralni, és így végül arra jutottunk, hogy ne csak a Fülöp-szigeteket nézzük meg, hanem a környéket is. Annyit azért tudtunk a Fülöp-szigetekről már korábban is, hogy érdescápákat mindenképpen szeretnénk ott látni. Most pedig már láttuk őket, úgyhogy mehetünk is haza. De még nem megyünk.

Az érdescápákhoz nagyon nehéz Manila érintése nélkül eljutni. A sci-fik szerint a jövő nagyvárosai acélból és üvegből készült metropoliszok lesznek, ahol mindenki saját kis lebegő autóval száguldozik a negyedik emelet magasságában. Ezek az optimista forgatókönyvek talán igazat is mondanak New York, Tokió és Sanghaj jövőjéről, de hogy a világ nagyvárosainak derékhadáról, Mexico Cityről, Lagosról, Kalkuttáról és Maniláról nem, az egészen biztos. Ezek az éveken belül húszmilliós metropoliszok (már ha még ma nem laknak bennük ennyien, az utcagyerekeket rendkívül nehéz precízen megszámolni) cseppet sem futurisztikusak, és nem is lesznek azok soha. Egyszerűen csak nagyon sok ember él egymás hegyén-hátán, és a tömegközlekedés, a levegő minősége, valamint az előttük kígyózó soroktól kikészült gyorséttermi kasszások idegrendszere egyaránt folyamatosan a végső összeomlás szélén áll. Leszünk még Manilában, úgyhogy a végső igazságot majd csak később mondjuk meg róla, de így elsőre kiemelkedően borzalmasan helynek tűnt.

Mivel még Manilában élő ismerősünk szerint is minden turistának egyetlen dolgot kell tennie a 15 milliós fővárosban, nevezetesen jó gyorsan elmenekülni belőle, egy napos kényszerpihenő után mi is így tettünk. Tízórás buszút után érkeztünk meg Legazpi városába, ahol semmi érdekes nincs, viszont felette magasodik a világ legtökéletesebb hegye, a Mayon-vulkán. Legalábbis állítólag, a felhőktől az alsó néhány száz méteren kívül nem láttunk belőle semmit. Legazpitól pedig már csak másfél óra volt Donsol, a hely, amiért a Fülöp-szigetekre akartunk jönni, tehát amiért tulajdonképpen átutaztunk Üzbegisztánon, Tádzsikisztánon, Kirgízián, Kínán, Mianmaron, Thaiföldön, Malajzián, Indonézián, Laoszon, Kambodzsán és Vietnamon. Jó, ez így nem teljesen igaz, de azért tényleg nagyon jó érzés volt megérkezni.

Donsol a világ azon nagyon-nagyon kevés helye közé tartozik, ahol garantált a találkozás az érdescápákkal. Ehhez a megfelelő szezonban kell érkezni, ami itt novembertől júniusig, de igazán csak februártól májusig tart. Az általunk megkonzultált szakirodalom mind azt állította, hogy aki ilyenkor érkezik, az tényleg, ezer százalék, halál biztos, hogy fog érdescápát látni. Tapasztalataink a világ állataival sajnos minket már rendkívül óvatossá tettek, pláne, ha a világ tengereiről van szó. Állatokat garantálni csak és kizárólag állatkertekben lehet, úgyhogy mi azzal is megelégedtünk volna, ha egyetlen vacak kis érdescápát látunk, az emlegetett tucatokra tényleg nem is tartottunk igényt.

Érdescápákból kicsi és vacak nincs is, ez ugyanis a világ legnagyobb hala. Akárcsak a többi halfajta esetében, itt is léteznek legendák majdnem húszméteres óriásokról, a valaha hitelesen lemért legnagyobb érdescápa azonban valamivel 13 méter alatt volt. Az is elég nagy, ami pedig még ennél is fontosabb, az érdescápa, szemben a National Geographic Channelt gyakorlatilag túszul ejtő, bébifókákat és ausztrál szörfözőket uzsonnázó fehér cápával, teljesen ártalmatlan lény. Cápának cápa, viselkedni viszont inkább bálnaként viselkedik, föl és alá úszkálva a világ tengereiben, erre specializált szájával kiszűrve a vízből a tápanyagot.

Az érdescápák a Donsol előtti vizekbe is enni járnak, erről azonban sokáig csak a helyiek tudtak, akik a butandingnak nevezett óriási halakat alkalmanként jól meg is ették. Nem csak a donsoli érdescápák úszkáltak sokáig az ismeretlenségben, a nyolcvanas évekig és a tengerbiológia rendelkezésére álló technikai eszközök villámgyors fejlődésééig a tudomány nagyon-nagyon keveset tudott ezekről a cápákról. Sokkal ma sem vagyunk okosabbak, az érdescápák szaporodása és gyermekkora ma is elég homályos terület, és arról is csak sejtések vannak, hogy mit csinálnak ezek az óriási állatok, amikor nem valami trópusi földdarab melletti vizekben táplálkoznak. Aztán 1998-ban egy helyi búvár lefilmezte a donsoli vizekben tobzódó érdescápákat, a világ erre fogékony része pedig rájött, hogy ha látni akarja ezeket az óriásokat, a legjobb esélye itt, a Fülöp-szigeteken van. Érdescápával Nyugat-Ausztráliától kezdve a Maldív-szigeteken át Hondurasig lehet találkozni, de a statisztika egyértelműen Donsol mellett szól.

Azt hittük, hogy egy ilyen kiemelkedő nevezetesség turisták ezreit vonzza, ehhez képest Donsol személyében egy elég álmos, napi tíz fehér embernél többet ritkán látó kisvárost ismertünk meg. Szálláslehetőség kevés is van itt, nekünk már csak a nyugdíjas bankfiók-vezető, José Razo, valamint kedves felesége, a könyvelő Marilyn családi házának egyik emeleti szobája jutott. Amikor szobánk falán megláttuk a feszületet, rajta a Megváltó neonzöld, sötétben fluoreszkáló testével, éreztük, hogy már nem Délkelet-Ázsiában vagyunk. Mianmar óta nem voltunk ilyen ügybuzgó nagymama szárnyai alá véve, úgyhogy itt kifejezetten élveztük a házi kosztot és a folyamatos fecsegést Donsol és a környező tartomány dolgairól, különös tekintettel a korrupcióra és Marilyn terveire annak felszámolására. Amikor esténként már zsongott a fejünk a pletykáktól, egészségügyi sétát tettünk a város központjában, ami egy kosárlabda-pályából és a köré települt búcsúból állt. Sötétedés után a helyi kosárcsapatok vívtak egymással halálosan komoly, ám rendkívül alacsony színvonalú mérkőzéseket, a helyiek pedig bingón, valamint a rulett rizstermesztő parasztok számára leegyszerűsített változatán szórták el a pénzüket.

Ja igen, érdescápák. A halak megtekintését kizárólag a WWF és a helyi erők által közösen működtetett irodán keresztül lehet elintézni. Itt kell befizetni a cseppet sem drága belépőt, és itt szervezik össze az érdeklődőket hétfős csoportokba, mert egy-egy hajóra legfeljebb ennyien szállhatnak fel. Igény szerint maszk, pipa és uszony is bérelhető, a felszín közelében úszkáló érdescápákat csak ilyen felszereléssel szabad megközelíteni, a könnyűbúvárkodás tilos. Minden hajó személyzete egy vezetőből (akinek a pontos beosztása úgy hangzik, hogy Butanding Interaction Officer, ami szerintünk egyszerűen csodálatos), egy kormányosból, és egy úgynevezett spotterből áll, ez utóbbi feladata a hajó tetején állva a vizet kémlelni. A cápák árnyékát még a cápára bukkanást az anyatejjel magukba szívó spotterek is csak napos időben tudják hatékonyan végezni, felhős ég esetén sok szerencse is kell a a dologhoz. Amikor a spotter kiszúr egy cápát, a hajó felé veszi az irányt, mindenki villámgyorsan magára kapja a felszerelést, majd a vezető után vetve magát tempósan úszni kezd a hal irányába.

Bár filmeken és fényképeken már sok érdescápával találkoztunk, fogalmunk sem volt, hogy mire számítsunk. Egy dologról voltunk csak meggyőződve, nevezetesen hogy amint meglátjuk az elsőt, szabályosan be fogunk csinálni a rettegéstől. Hát hogy a fenébe ne ijedne meg az ember egy majdnem tízméteres dögtől, ha a mianmari elefántos kalandunk közben is kényelmetlenül éreztük magunkat, amikor az állatok túl közel jöttek hozzánk, pedig hát azok sokkal kisebbek, és félig még idomítottak is? Ehhez képest amikor megláttuk az első cápánk pöttyös hátát és hatalmas, teljesen cápaszerű testét, félelmet egy pillanatig nem éreztünk. A Fülöp-szigetek számtalan korcs kóborkutyája sokkal félelmetesebb, mint egy érdes cápa, ha van állat, amire illik a jámbor óriás kifejezés, hát ez tényleg az.

A félelem nem jelentkezett, a becsinálás viszont azért igen. Ahogy a második napunk reggelén a vízbe ugrás után pont szembeúszott velünk egy kilenc-tíz méteres példány, óriásira tátott szájjal, arra a halálos ágyunkon is emlékezni fogunk. Igazából ennek a nyolc hónapnak a nagy részére fogunk emlékezni a halálos ágyunkon, a donsoli érdescápákkal viszont halálra fogjuk fárasztani még az unokáinkat is. Volt szerencsénk már más, szintén méretes halakkal is találkozni, de ez minden eddigi élményt vert. Két nap alatt összesen tizenkét cápával sikerült rövidebb-hosszabb ideig együtt úszni, amikor pechünk volt, akkor alig húsz másodpercig, amikor szerencsénk, akkor tizenöt perc után magunktól jöttünk ki hulla fáradtan a még mindig a felszín közelében úszkáló hal mellől.

A donsoli cápaélményt csupán két tényező árnyékolja be kissé, ám tényleg csak nagyon kissé. Egyrészt a rossz látótávolság. A cápákat idevonzó tápanyag a vizet teljesen homályossá teszi, hat-hét méternél többet nem látni el benne, ami ugye azt jelenti, hogy a nagyobb példányok fejétől a farkuk sem látszik. Valamint hogy amikor a cápák úgy döntenek, a felszín közeléből lejjebb merülnek mondjuk tíz méterrel, akkor teljesen eltűnnek, pedig a világ tengereinek jelentős részében ilyen távolságból még vidáman lehetne tovább figyelni. A rossz látási viszonyoknál már sokkal idegesítőbbek azok a filippínó turisták, akik az ázsiai hagyományoknak megfelelően egyáltalán nem tudnak úszni. Európai logikával az ember előbb tanul meg úszni, és csak után megy el megtekinteni az érdescápákat, Ázsiában azonban erről másképp gondolkodnak. Így a helyi turistákat és a helyi turisták gyerekeit nagy narancssárga mentőmellényekben dobálják be hajókról a vízbe, lehetőleg a cápák orra előtt, hogy azok legalább egyszer átússzanak a kalimpáló és sikítozó családok alatt. Láttunk olyat, hogy egy filippínó kisgyerek szabályosan megtett három lépést az egyik óriási cápa hátán, ami a halat egyértelműen kevésbé zavarta, mint minket.

Balszerencsénkre pont egy szombatunk és egy vasárnapunk volt az érdescápákra, és elsősorban az utóbbin a délelőtt vége felé már elég nagy volt a tömeg, néha négy hajó üldözött egy cápát. Nagyon reméljük, hogy a butanding-ügyi illetékes szervek minél hamarabb rájönnek, hogy a tömeg se a turistáknak, se a cápáknak nem igazán jó, és limitálják az egy napra jutó úszkálók számát. Aki ezen létfontosságú intézkedések előtt érkezne Donsolba, annak azt ajánljuk, hogy hozzánk hasonlóan próbáljon a legelső reggeli hajókkal kimenni a vízre, és kiélvezni a nagyjából fél nyolctól tízig tartó időszak békéjét, nyugalmát és óriási cápáit. Ha tényleg csak ezekért a dögökért utaztunk volna át fél Ázsián nyolc hónap alatt, akkor is megérte volna.