Utolsó Fülöp-szigeteki programunk a helyi Szentendre felkeresése volt. Nem csinálunk sportot ezen városok végiglátogatásából, bár azt sem állítjuk, hogy véletlenül jártunk eddig a kínai Pingyaóban, a malajziai Melakában, a laoszi Luang Prabangban és a vietnami Hoi Anban, sőt, tulajdonképpen Makaóban is. Azért mentünk el ezekbe, mert tapasztalataink szerint a turista-tömegek és az itt árult, nyilvánvalóan hamis illúziók ellenére is ezeknek a városoknak – akárcsak az eredeti Szentendrének – van szép és élvezhető oldala. Viganról is ezt feltételeztük tehát.
Miután Manila óvárosát, amely állítólag messze a legszebb volt Délkelet-Ázsiában, darabokra lőtték 1945-ben, ma a Fülöp-szigetek első számú gyarmati építészeti emléke Vigan városának központja. Az itt látható épületek többségét spanyolok és kínai kereskedők emelték, ennek megfelelően mindkét fél kezének nyomát fel lehet rajtuk fedezni. Európai a díszítés, a bútorok és az épületek külseje, viszont ezek belső struktúrája jellegzetesen kínai. A földszinten az utcafronton a bolt és a raktárak, felettük pedig a lakószobák. Mivel az elmúlt hónapokban elég sok kínai mindenfélével találkoztunk, Viganba inkább a spanyol lét nyomaiért mentünk. Akárcsak mindenhol máshol az országban, expedíciónk itt is különös felfedezéseket tett ezügyben.
Első pillantásra a Fülöp-szigeteken szinte semmi spanyolra nem lehet bukkanni, ami nem is olyan meglepő annak fényében, hogy 1898 óta, amikor az első gyarmatosítók helyét az amerikaiak foglalták el, a szigeteknek nem sok köze volt Cervantes, Fernando Torres és Torrente felügyelő népéhez. Öt héten át próbáltunk találni valakit, akivel gyakorolhattuk volna spanyoltudásunkat, ám minden kísérletünk kudarcba fulladt. Állítólag néhány nagyon öreg és nagyon régi nemesi családból származó filippínó még bírja a nyelvet, amit sajnos így nem tudunk megerősíteni. Biztosan csak annyit állíthatunk, hogy az ország hispanofil törpe kisebbsége egészen biztosan nem fordul meg lepukkant jeepneyken és buszokon, valamint nem üzemeltet olcsó panziókat.
Viszont az elfeledett nyelv ellenére is van ezer olyan apróság és nem-apróság a Fülöp-szigetek mindennapjaiban, a társadalmi berendezkedéstől kezdve a férfiak viselkedésén át a nyálas melódiák iránt érzett eszeveszett vonzódásig, amelyekről ordít, hogy az egykori spanyol jelenlétnek köszönhetőek. A Fülöp-szigetek és a filippínók nem is az anyaországra hasonlítanak igazán, hanem annak egykori latin-amerikai gyarmataira. Ez pedig annak fényében nem is annyira meglepő, hogy nyilván a mai Kenya és India is sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint Angliára, volt közös tartótisztjükre. Viszont akárcsak Kenyában és Indiában, a Fülöp-szigeteken sem vágyik másra a középosztály meg a felső tízezer, mint az egykor gyűlölt gyarmatosítók életstílusának és szokásainak sznob imitálására. Ha egy mondatban kellene összefoglalni az egykor Európából irányított nemzetek huszadik századi történelmét, az valami ilyesmi lehetne: „Miután irtózatos küzdelmek és vérveszteség árán sikerült lerázni a rabigát, a nemzet pénzt és fáradtságot nem kímélve megpróbál úgy élni és viselkedni, mint az egykori smasszerok, ám ez egyáltalán nem sikerül“.
Vigan is csak kicsit hasonlít az építésekor mintául szolgáló spanyol városokra, és sokkal inkább azokra a latin-amerikai testvéreire, amelyekben szintén a dél-európai hatásokat adaptálták melegre, párára, csótányokra és irtózatos felhőszakadásokra. És akárcsak az első bekezdésben felsorolt Szentendrék esetében, ide is egy komplett ország középosztálya jár megtapogatni a rég elveszített gyökereit, lovaskocsin ülve fényképezkedni, ízléstelen szuveníreket vásárolni, és nem csak megkóstolni a helyi specialitást, hanem annyi dobozzal is vinni belőle az otthoniaknak, amennyi képes felférni egy turistabusz csomagtartójába. Ettől baja senkinek nem lesz, az a kétszer három utca a város közepén pedig tényleg hangulatos, esti szürkületben, felette viharfelhőkkel pedig kifejezetten szép.
Azt már korábban is szomorúan konstatáltuk, hogy idén a rossz idő kicsit korábban érkezett a Fülöp-szigetekre a megszokottnál, pusztító trópusi viharral viszont először Viganban találkoztunk. A Cosme nevű tájfun előszele kiütötte a város áramszolgáltatását, tök sötétben, zuhogó esőben, macskakövek és gödrök közt pedig nem olyan szórakoztató szaladgálni, főleg nem vietnami papucsban. Másnap este aztán a vihar Vigan és Manila közt lecsapott a Fülöp-szigetekre, 53 halottat és általános rombolást hagyva maga után.
Vigan óvárosának régi házaiból még nem lopták ki az anyagot spórolós fővállalkozók, így a szállodánkként működő műemlékben nyugodtan átaludtuk Cosmét. Másnap viszont Manila felé buszozva volt alkalmunk megtekinteni, hogy mire képes egy ilyen, délkelet-ázsiai mércével egészen szelíd vihar. Volt egy nagyjából százhúsz kilométeres útszakasz, amelyen az aszfaltcsíkot szegélyező fák közül egyetlen egy nem maradt épen, még a masszív, harminc centi átmérőjű bambusztörzsek is egytől-egyig derékba voltak törve.
A természeti katasztrófáknak van az a komisz tulajdonságuk, hogy mindig a legszegényebbekkel bánnak el a legcsúnyábban, és Cosme is az előírásoknak megfelelően viselkedett. A néhány masszív villán karcolás sem esett, akinek viszont csak néhány hullámpala-lemezből összetákolt viskóra futotta, az örült, ha az első fuvallat által elrepített tetőt nem követte még két-három fal is. A rizsföldeken álló vizet felduzzasztotta az eső, az egész dzsuva pedig több hosszú szakaszon kiömlött az útra. Volt olyan város, amelynek a közepe teljesen víz alatt állt, itt a buszunk kötésig gázolt a barna lében, miközben a szerencsétlen helyiek vidáman fröcsköltek ránk menthetetlen házaik elől.
Jó érzés lett volna végre megérkezni Manilába, ha nem ez lenne immár hivatalosan is A Nagyváros, Amelyben Sok Pénzért Sem Szeretnénk Élni. Esetleg nagyon-nagyon sok pénzért igen, de csak abban az esetben, ha a Greenbelt 5 nevű luxus-bevásárlóközpont Gucci butikjában lakhatunk, amely közvetlen közelében van egy több nyelven beszélő vécé és egy elsőrangú thai étterem is. A Greenbelttől fegyveres őrök tartják távol Manila kellemetlenebb vonásait, elsősorban az utcagyerekeket és egyéb nem kívánatos elemeket, ám a rohadás szagának elűzéséhez még az ő gumibotjaik és csőre töltött géppisztolyaik sem elegendőek.
A Gucci-butik közvetlen környezetét leszámítva egyetlen négyzetmétert sem sikerült találnunk Manilában, amely ne bántotta volna egyszerre az összes érzékszervünket. Nincsenek szép épületek, sem régiek, sem újak, zöld sehol, a zaj pedig 24 órában állandó. A bűzt már csak azért nem említjük, mert kezdünk itt úgy tűnni, mint akiknek valami súlyos nazális fixációja van. A közlekedésről viszont még sírnánk egy kicsit, voltak pillanatok, amikor meg voltunk győződve, maradék életünket már egy filippínó taxi hátsó ülésén kell lehúznunk, ami örökké egy pirosnál vesztegel, miközben mindkét oldalról éhes és koszos kisgyerekek tapadnak rá az ablaküvegre. A végére már úgy éreztük, hogy egyszerűen muszáj a folyamatos stresszből végre elmenekülni valami nyugodt és civilizált helyre pihenni egy kicsit.
