Két és fél megírt (bár ha kettőnket vesszük, akkor összesen nagyjából hatot), és nagyon-nagyon sok használt útikönyv után elég precíz elméletem van arról, hogy milyen útikönyvekre van nekem szükségem. Először is halálosan idegesít az útikönyv-használat mindkét fundamentalista tábora. Akik elvárják, hogy egy útikönyvben minden egyes nevezetesség minden egyes faragványáról minden le legyen írva („a fríztől balra látható relief imádkozó apácákat ábrázol“), mintha nem lenne két szemük, amivel maguk is észrevehetnék. És akik nem is vennének a kezükbe útikönyvet, mert a sok praktikus információ és történelmi áttekintés csak zavarná őket abban, hogy a bennszülött kultúrával és Természet Anyácskával kopuláljanak, aztán meglepődnek, amikor mindenüket ellopják, mert annak sem voltak képesek utánanézni, hogy hova nem kéne betenni a lábukat.

Útikönyv alapvetően kétféle van, sztorizós és praktikus. Az első típus legextrémebb példái az egykori magyar Panoráma sorozat telefonkönyv-vastagságú darabjai, amelyekben minden egyes templom minden egyes sírjában pihenő teljesen jelentéktelen helyi püspök komplett élettörténete fel van dolgozva, lehetőleg több bekezdésben. Az utóbbi kategória legismertebb képviselői pedig a Lonely Planet könyvek, az oldalakon át felsorolt szálláshelyekkel, kocsmákkal és vasúti menetrendekkel. Az elsőt talán otthon jobb olvasgatni – bár a felesleges pepecselés a fotelben ülve is zavaró - az viszont egyértelmű, hogy ha az ember nem szervezett, idegenvezetős turistaútra fizetett be, sokkal több hasznát veszi az utóbbinak. Aki magára van utalva egy idegen országban, az először az olyan primer életfunkciókat szeretné kielégíteni mint az alvás és az evés, valamint az A-ból B-be való eljutás, és legfeljebb ezután hajlandó oldalakat olvasni a helyi építészettörténet nüanszairól. Ja és persze, jó lenne az embernek komplett könyvtárakat magával vinnie az idegenbe, de ez hátizsákkal megint csak nem nagyon praktikus.

Aki már utazott a fejlett világon kívül bárhova, az pontosan tudja, hogy micsoda elképesztő hatalma van a Lonely Planet-birodalomnak. Ha egy utolsó sarki teazót Timbuktuban megdícsér a Lonely Planet Mali, akkor az a hely onnantól kezdve megcsinálta a szerencséjét, és már fel is vásárolhatja előre a környék összes teázóját, hogy legyen hova raknia a hozzá csődülő hátizsákos auszrálokat, európaiakat és amerikaiakat. Sőt, innentől kezdve nem is kell magas színvonalon szolgáltatnia, hiszen a LP Mali következő kiadásáig akkor is dőlni fog hozzá a lé, ha ciánt rak minden csésze teába. Jó, ez az internet eljövetele óta már nincs teljesen így, hiszen a turpisságokat beírják mindenféle fórumokra az elégedetlen vásárlók, de a Lonely Planet továbbra is vállakozásokat emelhet a magasba vagy taszíthat örökre a mélybe. Ez pedig nincsen jól, a monopólium nem egészséges dolog.

A közép-ázsiai vízumok elintézése után azt gondoltuk, hogy a maradék két vízum beszerzése – a kínai és az orosz tranzit – már csak a követségek fekvése miatt is sokkal egyszerűbb lesz. Ezekért legalább Bécsig nem kellett menni. Nos, hiába az Andrássy úti tökéletes helyszín, az orosz vízum kiváltása az összes többinél nagyobb nyűg volt. A kétszer másfél órás, napon sorbanállás nem volt jó, az elénk tolakodó oroszok, akik nyilván úgy érezték, hogy rájuk más szabályok vonatkoznak pláne, a legnagyobb kellemetlenség mégis az volt, hogy eleinte hiába könyörögtünk, csak nem akartak nekünk a hétórás seremetyevói várakozásra tranzit vízumot adni.

Hétfő reggeli érkezésünk után első körben újra kitöltették velünk a beadandó vízumkérő űrlapot, azzal a magyarázattal, hogy az, amit mi kitöltöttünk már egy éve nincs használatban. Amikor próbáltunk azzal érvelni, hogy ezt a nyomtatványt lehet letölteni az orosz konzulátus honlapjáról, az ügyintéző vállat vont, majd mindenféle magyarázkodás nélkül az orrunk elé tolta az jelenleg érvényes nyomtatványt. Ugyanígy jártunk a honlapon sehol sem jelzett, ámde a konzuli kalitkából erélyesen kért útlevél- és repülőjegy-fénymásolattal. Ezekről is csak akkor szereztünk tudomást, amikor a konzuli osztályon láttuk a falra kiragasztva.

Éreztük, hogy reklamációval itt nem megyünk sokra, sőt, ha lehet, csak rontunk a helyzetünkön. Ezért a konzuli alkalmazott tanácsára átmentünk a Sajtó Házába fénymásolni, bár már akkor sem értettük, hogy a szemközti épületből (a konzulátus pont szemben van a Sajtó Házával) miért gondolja bárki, hogy az SH valójában egy Copy General. Nekünk lett igazunk, az épületbe érve egy kedves hölgy visszaüzente a konzuli osztálynak, hogy feleslegesen szívatják őket azzal, hogy naponta hetven vízumkérelmezőt hozzájuk küldenek, ott nem lehet fénymásolni és soha nem is lehetett. Végül a Benczúr utcában, egy pincehelységben sikerült fénymásolatot készíttetnünk. A procedúra úgy negyven percet vett el a délelőttből.

Igen, ahova megyünk, ott csúnyább betegségeket lehet összeszedni, mint Magyarországon. Ahol kosz vagy trópus van, esetleg mindkettő, ott bizony sok a kór. Ezzel kénytelenek leszünk együtt élni, és azt is elfogadjuk, hogy lesz pár nap, amikor egyáltalán nem leszünk jól. Még ha semmilyen kórokozó nincs a kajában, a szokatlan ételektől akkor is gyomorrontást fogunk kapni néhányszor. Szép lenne, ha nem, de inkább maradunk realisták, és méltósággal tartunk majd mindig magunknál néhány tekercs vécépapírt. Sőt, ha őszinték vagyunk, én így előre hajlandó lennék bevállalni valami kicsit komolyabb betegséget, ami akár antibiotikum-kúrát is igényel, ha cserébe megígéri a jóisten, hogy igazán nagy bajunk egyszer sem lesz.

Közepesen fatalista hozzáállásunk azonban nem jelenti azt, hogy nem teszünk meg mindent a bajok elkerüléséért. Indulás előtt például beoltattuk magunkat és kötöttünk biztosítást is. A különböző egzotikus oltásokat Budapesten már kizárólag a Gyáli úton, az Országos Epidemiológiai Központban lehet beszerezni, ahol meglehetősen vegyes tapasztalatokat szereztünk a szolgáltatásokkal kapcsolatban. Az rendben van, hogy minden drága, már azért is pénzt kérnek, hogy egyáltalán szóba álljanak az emberrel, az egyes oltások pedig nagyjából 4 000-10 000 forint között mozognak. Senkinek nem kötelező Thaiföldön meg Kubában nyaralnia, aki meg ragaszkodik hozzá, az fizessen csak szépen. A szakértelmetlenséggel viszont már volt egy kis problémánk.

Nekünk három oltásra volt szükségünk, miután meglepetésünkre kiderült, hogy Ázsiaban nincs is sárgaláz. Kaptunk kombinált Hepatitisz A és B vakcinát (illetve kettőt is, mert az ismétlő oltásért vissza kellett menni), tífusz ellenit, valamint a Dultavax nevűt, ami egyszerre véd a diftériától, a poliótól és egyben tetanusz is. Ezek beadása után pedig hosszas és meddő vitába kezdtem a magyar orvosi karhoz méltóan enervált és lekezelő nővel (a vékony, copfos az, tessék elkerülni) arról, hogy ahova mi megyünk, ott mi a helyzet a maláriával.

Szemben azzal, amit családjaink egyes tagjai képzelnek, nem csak mi vagyunk olyan hülyék Magyarországon, hogy hosszú időre elmenjünk a fenébe.

2006 Overland Journey
Éva és belga barátja Brüsszeltől Delhiig.

A [dzsí-tí] meg mi
Ketten Ázsiában, Ausztráliában és Amerikában.

Ahogy érzed...
Egy év Latin-Amerikában, Óceániában és Ázsiában Dengue-lázas befejezéssel.

Délkeletázsiarulez
100 nap Délkelet-Ázsiában.

Egy év szandálban
12 hónap a világ körül.

Irány a világ
418 nap alatt a Föld körül 4 keréken.

Megatrip 2006
Hárman Délkelet-Ázsiában és Kínában.

Menjünk le délre!
Ketten Ausztráliában, Új-Zélandon és Dél-Amerikában.

PEL.hu
Ketten az egész világ körül.

Ses
Ervin Ázsiában, Ausztráliában és Dél-Amerikában. 

Így állok most:

És ha minden összejön, így fogok állni az út után:

Köszönettel.

Ha most választhatnék, hogy legközelebb amerikai, észak-koreai vagy üzbég vízumot szerezzek, csak az első kettő jöhetne szóba. Budapestről elintézni, hogy az ember független turistaként beléphessen Üzbegisztánba kellemetlenebb dolog, mint egy autó átiratását lebonyolítani a IX. kerületi önkormányzaton. Tele van az ostoba bürokrácia kanyarjaival, ráadásul még borzasztóan drága is.

Az alapvető probléma abból származik, hogy az üzbégek olyan nagyon nem szeretnék, hogy mindenféle nyugati turisták idegenvezető nélkül rohangáljanak az országukban. Illetve az üzbégeknek valószínűleg nem lenne ezzel semmi bajuk, a kormányuknak viszont egy csomó. Ezért számtalan akadályt gördítenek a vízumra vágyó külföldiek elé, amelyek mindegykének átugrásához jó sok türelem és pénz kell.

Ma üzbég turistavízumot csak az kaphat, akit valaki meghív Üzbegisztánba. Ez a valóságban nem olyan szörnyű dolog, mint amilyennek leírva tűnik, hiszen sokan vannak, akik egy kis pénzért cserébe szívesen meghívják a külföldit Üzbegisztánba. Ezek a valakik pedig utazási irodák tulajdonosai. Így hát első lépésként az üzbég turisztikai ipar egyik szereplőjétől kellett meghívólevelet igényelnünk, amit ő csak a helyi külügyminisztérium engedélyével adhat ki. A meghívó iroda az, amely üzbegisztáni tartózkodása alatt felelős a turistáért, és amelyik valószínűleg eléggé megüti a bokáját, ha az ő vendége valami olyat csinál, amit neki nagyon nem kellene. Az utazási iroda így rizikót vállal, aminek el is kéri az ellenértékét.

Ha egyszer sikerült összeszedni kellő mennyiségű pénzt az utazásra, még mindig ott van a kérdés, hogy is tud ennyi sok dollárt magával vinni az ember. Egyfelől nyilván sehogy, hiszen rizikós sok pénzt hurcolászni egy hátizsákban, a világ tele van rossz emberekkel, akik imádnak lopni. Ugyanakkor viszont a bankkártya sem megoldás, mert a világ jelentős részén nem lehet használni olyat. Ahova mi megyünk, ott sok helyen nagyon fejletlen a bankrendszer, mint például Közép-Ázsiában, vagy egész egyszerűen nem is létezik, mint Myanmarban, ahol a nemzetközi embargónak köszönhetően gyakorlatilag csak készpénzzel lehet boldogulni.

Nekünk így valamilyen kombinált megoldás kellett. Először is egy devizaszámla, hiszen ha az utazás alatt úgyis mindent dollárban fogunk fizetni, akkor teljesen felesleges azzal vacakolni, hogy a rendelkezésünkre álló forintokat minden héten átszámolgassuk dollárra. Euroszámlának semmi értelme, a világon minél elmaradottabb helyre megy az ember, annál jobban ragaszkodnak a helyiek a dollárhoz. Természetesen az olyan, az Egyesült Államokkal nyíltan ellenséges országokban is, mint éppen Myanmar.

Egy ilyen úton használt bankkártyának két dolgot kell tudnia. Egyrészt magasnak kell lennie az engedélyezett napi maximális költésnek, mert reális a valószínűsége annak, hogy mondjuk gyorsan két repülőjegy árát kelljen egyszerre kivenni egy ATM-ből, és ez simán a limit felett lesz. Másrészt pedig a bank a lehető legkevesebb jutalékot számítsa fel a külföldi ATM-használatért, ennél értelmesebb dolgokra azért szívesebben költi az ember a pénzét.

Minél közelebb kerülünk az indulás pillanatához, egyre erősebbek lesznek a félelmeim a következőkkel kapcsolatban.

1. Mi van, ha végig hasmenésem lesz? Ez tegnap ütött szöget a fejembe, miután másnaposan a Lanzhouban ebédeltem zöldhagymás birkát, este nyolckor pedig a Hanoi nevű vietnámi étteremben ücsörögtünk négy fogás felett. Ennek köszönhetően éjjel többször kellett kirohannom vécére, és még ma reggel is borzasztóan rossz a gyomrom. Szörnyű éjszakám volt, és el sem tudom képzelni, hogy milyen lesz, ha nem a saját tiszta vécémen, hanem egy sötét budiban kell ugyanezt végigjátszanom, valahol Dél-Kínában. 

2. Mi van, ha idegesíteni fog, hogy esélyem sem lesz jó nőnek lenni hosszú hónapokon keresztül? Mondjuk ez a terhesség kapcsán is foglalkoztat, de azért ez mégsem egészen ugyanaz. Elég nehezen képzelem el az életet úgy, hogy három bugyi, két póló és egy Teva - szandál meríti ki az "öltözködés" örömét. Még jó, hogy egyáltalán nem vonzódom az ázsiai férfiakhoz, így nem is kell túl sok mindenkinek tetszenem sem.

3. Hogy fogom tudni megoldani a napi arcmosást, tonikozást, ránctalanítást, testápolást és minden olyasmit, amit itthon is túlzásba viszek, de elválaszthatatlan tőlem tízéves korom óta. Mi van, ha a sok naptól tönkremegy a bőröm egy életre? Ja, és a hajam. Hogy fogom kibírni fodrász nélkül? Sajnos én minden vagyok, csak nem hippi.

4. Mi van, ha nem lesz munkám, amikor hazajövünk? Két állással, és jó fizetéssel ez igenis egy issue, még akkor is, ha mindenki azt mondja, hogy ez nem fog érdekelni a harmadik hét után.

Ahogy azt korábban elterveztük, a június 4-i bécsi White Sripes koncert előtt leadtuk útleveleinket a bécsi tádzsik nagykövetségen. Az lett volna az ideális, ha egy nap alatt képesek a dolgot elintézni, amire ők hajlandóak is lettek volna, ha a vízumokért darabonként nem 80, hanem 160 eurót fizetünk, és ez a 160 euró plusz már elég volt ahhoz, hogy helyette inkább a még egy hegyeshalmi kört is bevállaljuk. A követség az Universitatstrasse 8 alatt található, ez szerencsére a Ringtől csak két sarokra van.

Aki Tádzsikisztánba megy, annak csak egy vízumra van szüksége, aki viszont ha már arra jár, meg szeretné nézni a Pamír-hegységet is, ami messze a legnagyobb szám az országban, annak szüksége van az úgynevezett GBAO-engedélyre is. Az angolul Gorno Badakshan Autonomous Oblast néven futó tartományban van a hegység tádzsik részének teljes egésze, és a dusanbei kormány valamint az itt még mindig jelen lévő orosz hadsereg nagyon szigorúan kontrollálja, hogy ki teheti be ide a lábát. A paranoia oka a Wakhan határfolyó túloldalán lévő Afganisztán, valamint az onnét erre átcsempészett elképesztő mennyiségű heroin. Szerencsére az engedélyek kiadásán nemrég lazítottak, és ma már Tádzsikisztán néhány nagykövetségén is be lehet ezeket szerezni.

A GBAO-engedély 20 euróba kerül, és azt is pontosan meg kellett mondani, hogy a tartományon belük mely régiókat szeretnénk meglátogatni. Biztos, ami biztos mindegyiket kértük, inkluzíve Ishkoshimot, mert a Wakhan völgye, ahol átpillantva a folyón már látszik az afgán középkor és a tevekaravánok, az ide tartozik. Az útlevelek leadása után viszont kénytelenek voltunk szembesülni azzal, hogy csak egyikünknél van személyi is, így pedig a visszatérés Magyarországra problémás lesz.

Négy vízumot kell elintéznünk, mielőtt elindulnánk: az üzbéget, a tádzsikot, a kirgizt és a kínait. Szerencsére ezeken kívül terveink szerint már csak egy ország lesz, amelybe a bejutás komolyabb papírmunkát igényel (Myanmar, egyébként), úgyhogy az előzetes fáradságért cserébe legalább út közben nem nagyon kell majd idegen országokban más idegen országok követségein sorban állnunk. Ennek a négy vízumnak a megszerzését viszont lényegesen nehezíti, hogy Kirgizisztán kivételével az összes ország hülye feltételeket szab a belépni kívánó turistáknak, valamint hogy négyük közül csak Kínának van Magyarországon diplomáciai képviselete.

Üzbég, tádzsik és kirgiz nagykövetség egyaránt van Bécsben, ami ugyan nem ideális megoldás, de ahhoz képest, hogy a tádzsikoknak például csak három helyen van egész Európában képviselete, kifejezetten mázlisták vagyunk. Legalább nem kell Berlinig kiutaznunk ügyintézni. Elvileg valamennyi követséggel le lehetne bonyolítani postai úton is az egészet, de egyrészt épeszű ember semmi fontosat nem bíz a Magyar Postára, másrészt jobb ott lenni a helyszínen, amikor beütik az útlevélbe a pecsétet, mert ha valamit elírnak rajta (márpedig ezek hajlamosak ezt-azt elírni), akkor majd jó nagyot szívnánk valami obskurus határátkelőhelyen.

Mivel papíron és különböző internetes beszámolók szerint a kirgiz kör tűnt a legegyszerűbbnek – hiszen a három közép-ázsiai országból csak ők azok, akik nem nyűgnek, hanem legalább fejőstehénnek nézik a turistákat – velük kezdtük. Néhány telefonba került csak egy sem németül, sem angolul nem túl képzett követségi alkalmazottal, hogy kiderítsük a nyitvatartást, valamint azt, hogy hajlandóak még aznap kiállítani a vízumot és így ne kelljen három nap múlva megint vezetni 480 kilométert. El is terveztük, hogy délelőtt gyorsan elintézzük őket, és délután még arra is lesz időnk, hogy eldobjuk az útleveleket a közeli tádzsik követségre, akik ugyan három nap alatt hajlandóak csak pecsételni, viszont azért ezzel is gyorsítanánk az eseményeket.

Ma besétáltunk az Aerovivába a Madách téren, és összesen 256 000 forintért vettünk két jegyet Taskentbe. Augusztus 17-re, moszkvai átszállással, mindkét útszakaszon Aeroflot géppel. Tudtuk, hogy ők ennyiért adják, ezért vásárlás előtt végigfutottunk két potenciálisan olcsóbb megoldáson.

Először is megpróbáltuk megtalálni a Március 15. téren az Aerosvit nevű, obskurus ukrán légitársaság irodáját. Forrásaink, elsősorban maga az Aeroviva honlapja szerint velük lehet a legolcsóbban Budapestről eljutni Üzbegisztánba, így mindenképpen megért a dolog egy metrómegállónyi kitérőt. Az egyetlen baj az volt, hogy hosszas kereséssel sem sikerült megtalálni az irodájukat az 1-es szám alatt, ahol pedig elvileg lenniük kellett volna. Mivel az már korábban is feltűnt, hogy az ukránok honlapja szerint ők igazából nem is repülnek Taskentbe, annyira nem is forszíroztuk a dolgot.

A következő megálló az Aeroflot irodája volt a Váci utcában. Pont olyan, mint Leningrád 1987-ben! Például 13 óra nulla perctől fél órás ebédszünetet tartanak. Amikor pedig bejut az ember, egy magyarul nagyon cuki kiejtéssel beszélő, kövér, ötvenes orosz nő fogadja, akiben nem buzog a segítőkészség. Az viszont így is gyorsan kiderült, hogy ők valamivel drágábban adják ugyanazt a jegyet, mint az Aeroviva, így megköszöntük a segítségüket.