Amikor az ember megérkezik egy nagyhatalomba, hasra kell esnie annak hatékonyságától, pörgésétől és színességétől, különben ahol van, az igazából nem is nagyhatalom. Minket persze könnyű volt elvarázsolni, ha a biskeki felszállás után Ljubljanában szállunk le, biztosan azt is elhittük volna, hogy a világ ura jelenleg Szlovénia. Ami Ürümcsiben várt minket, az viszont valószínűleg bármelyik nyugat-európai nagyvárosból érkezve is meggyőző érv lett volna Kína ereje mellett.

Az emberben van egy kép, hogy milyen lehet egy kommunista ország huszadrangú városának repülőterén az útlevél-ellenőrzés, és abban egészen biztosan nem szerepelnek angolul egész jól beszélő, jó utat kívánó határőrök, akiknek a munkáját az utas az előttük elhelyezett, piktogramokkal ellátott panel nyomkodásával értékelheti (nagyon szomorú arc, kicsit szomorú arc, kicsit mosolygó arc, nagyon mosolygó arc). Persze mi is elsütöttük az összes létező poént azzal kapcsolatban, hogy hány évet és hol kell lehúznia annak, aki esetleg rossz gombot mer megnyomni, és az is világos hogy ez is, mint annyi más apró, a külföldi turistákra irányított apró figyelmesség mind-mind a pekingi olimpia előtti mosolyhadjárat és ráncfelvarrás részei. Ettől függetlenül viszont megnéztük volna azt a ‘89 előtti Romániát, Lengyelországot vagy éppen Magyarországot, ahol valakinek a Pártban egyáltalán eszébe jut ilyesmi, pláne hogy meg is valósítsa a tervet a rendelkezésére álló emberanyaggal.

Ürümcsi Kína legnyugatabbi tartományának, Xinjiangnak a fővárosa, hárommillió, többségében han kínai (ők az ország derékhadát adó vágottszemű etnikum) lakossal. Nagyjából ezer kilométeres sugarú körben nincs még egy ekkora város, ahol az országot irányító hanok lennének többségben, a környéken szinte mindenki ujgur és muszlim, így Ürümcsi a kínai vadnyugat egyetlen, pionírokkal teli oázisa a környező vadon indiánjai közt.

- Kirgíziában ketten naponta átlagosan 63 amerikai dollárt költöttünk. Ahogy mindenhol, itt is megúszhattuk volna olcsóbban, ha még alacsonyabbak az igényeink, és Biskekben nem eszünk többször is elég drágán. Ha még a vízumunkat sem kellett volna meghosszabbítani, a napi 45 dollár is reális lehetett volna.
- Néhány éttermi túlszámlázást leszámítva egyetlen egy rossz tapasztalatunk nem volt a kirgiz emberekkel.
- Isten valamennyi barma közül a kirgizek hordják a legmulatságosabb fejfedőket. Aki csak felvesz egy ilyet, annak automatikusan ostoba, ám szeretetre méltó fajankó-feje lesz.

- Amikor két kirgiz férfi talákozik, nem csak kezet fognak, hanem össze is érintik a homlokukat, ami rendkívül cuki.
- Kirgíziában néhány étteremben szerepel az étlapon egy "magyar rizs" (riz vengerszkij) nevű köret, ami rizibizi újhagymával keverve.
- Kirgíziában a legtöbb benzinkutas nő.

Van egy olyan tendenciája a világot egyáltalán nem érdeklő nemzetecskéknek, hogy országuk büszkeségének a csak saját magukat, néhány környező ország kispénzű turistáját, valamint az odavetődő őrülteket érdeklő túlméretezett tavukat kiáltják ki. Vannak tavak, amelyek nem érdemlik meg az ajnározást, és vannak, amelyek viszont igen, mint például Kirgízia szeme fénye, az Issyk-Kul.

A Balatonnál sokszor nagyobb tó a második leggnagyobb magashegyi ilyesmi a világon, bár csak 1600 méteren van, jóval a bajnok Titicaca-tó alatt. És nem is egy sekély pocsolya, a legmélyebb pontja több száz méterrel van a felszín alatt. Viszont soha nem fagy be, köszönhetően a benne fakadó számtalan, melegvizes forrásnak. Valamennyi oldalról óriási, sokszor ötezer méter feletti hegyek veszik körül, a panoráma igy bármelyik partjáról ugyanolyan látványos.

Az Issyk-Kult még a cári Oroszország idejében kezdték el ideális nyári desztinációként kínálni az akkori utazási irodák, az aranykor pedig a szovjet évek alatt jött el, amikor azt a szegletet leszámítva, ahol vízalatti atomfegyvereket teszteltek, a komplett tópart olyan volt, mint Szocsi, Siófok és az összes többi munkásmozgalmi Lloret de Mar. Az utóbbi években már csak kirgizek és a kocsival alig három óra alatt ideérő kazahok járnak erre, a part mégis szépen fejlődik, vannak már lakóparkok és normálisnak kinéző hotelek is. A szezon júliustól szeptemberig tart, és mi most végre nem sajnáltuk, hogy azon kívül érkeztünk Kirgíziába. Siófoknak nincs túl jó hangulata decemberben, de szemben augusztussal, olyankor legalább el lehet viselni, és volt egy olyan érzésünk, hogy ha az északi part központjába, Cholpon-Atába akkor érkezünk, amikor lépni sem lehet a fürdőruhás, zsírtól csöpögő közép-ázsiai középosztálytól, mentünk is volna egyből tovább.

(Már Kínában vagyunk, ahol minden működik, minden nagyon olcsó és mindenhol nagyon jót lehet enni. A részletek - például a csilis-gyömbéres-szecsuáni borsos-csillagánizsos-szalonnazsíros-tésztás-halfejes és -uszonyos halászlé - előtt még befejezzük Kirgíziát.)

Vannak a világnak országai, amelyeket a jóisten is azért teremtett, hogy minél több turista érkezzen beléjük, ám ezek közül számos képtelen élni a lehetőséggel, ahogy e blog lelkes olvasótábora mát arról értesült Tádzsikisztánnal foglalkozó bejegyzéseinkből. Na, de Kirgízia! Azt azért nem mondanánk, hogy háromsávos autópályákról lehet egyből átszállni a felnyergelt lovakra, és még nincs minden jurta mellett sem úszómedence, de az tény, hogy ebben az országban az idegenforgalmi ipar már működik.

A kirgiz turizmus alfája, omegája, lélegeztetőgépe és defibrilátora a CBT, a Community Based Tourism nevű szervezet. A természetesen nyugati NGO-k segítségével létrehozott és működtetett szervezetnek van irodája minden olyan kirgiz településen, amelynek közelében épeszű turista érdekes látnivalót vagy csinálnivalót találhat, sőt, még néhány olyanban is, ahol valójában nincs is semmi. Ezek az irodák álnak kapcsolatban a környék összes olyan kirgizével, akik a turisták szempontjából értékes szolgáltatást tudnak nyújtani. Ők fogják össze a dzsip- és lótulajdonosokat, a kiadó szobák, jurták és vadászsasok gazdáit, a túravezetőket és a színes filcszőnyegeket készító asszonyokat. Ha valami idióta azzal megy be egy CBT-irodába, hogy lovaglás közben szeretne szőnyeget vásárolni, miközben körülötte idomított kirgiz sasok tépnek szét ártatlan nyulacskákat, rövid szervezőmunka után biztos kap erre a programra is egy árajánlatot. Ha pedig a kedves vendég ki is fizeti, a beszedett összeg több, mint nyolcvan százaléka egyenest a ló gazdájához, a szőnyeget eladó asszonyhoz és a sas idomárjához megy, és csak a maradékot költik a rendszer fenntartására és adókra, már ha lehet hinni a minden CBT-irodában büszkén kifüggesztett grafikonnak.

Sok turista szerint a CBT úgy marhaság, ahogy van, csak feleslegesen felverik az árakat, és akinek egy csöpp esze van, az a kínált szolgáltatásokat maga is megszerezhetné, egyenesen a helyiektől, mindenféle köztes díler nélkül. Mi sajnos ezzel nem tudunk egyetérteni. Egyrészt mert a CBT árai valóban magasak ugyan a helyi erőviszonyokhoz képest, ám általában messze maradnak a pofátlanság azon szintjétől, amire a hasonló profilú szervezetek a szomszédos Tádzsikisztánban képesek vetemedni. Másodszor is pedig azért, mert Kirgízia érdeke hosszú távon igenis az, hogy létezzen egy olyan cég, mint a CBT. Ahogy Rejtő Jenő nagyon helyesen megállapította, luxus-fürdőhelyeket csak gyengeelméjű milliomosokra lehet építeni, és ez valahogy így van az isten háta mögötti közép-ázsiai országokkal is. Végtelen idővel, smucigsággal és alkudozó kedvvel felszerelt hátizsákos turistákból nem lehet elég pénzt összeszedni, és ahhoz, hogy a gazdagabbja is hajlandó legyen ellátogatni Kirgíziába, muszáj, hogy létezzen a CBT.

Mivel kettesben utazunk, ráadásul a napi költségvetésünk magasabb a hátizsákos utazók jelentős részénél, eddig egyszer sem szálltunk meg a szándékosan a backpacker célközönségre belőtt szálláshelyeken. Párban utazva egy kétágyas szoba valami olcsó helyen alig drágább, mint két ágy a hátizsákos szállások sokágyas hálótermeiben, ahol egy rakás koszos hippivel kell osztozni a fürdőszobán is. Aki egyedül utazik, sokkal inkább hajlamos ilyen helyekre menni, hogy találkozhasson a többi hasonló cipőben járóval, akikkel aztán osztozhat a taxiköltségen és esténként berúghat közösen.

Biskekben végül mi is kénytelenek voltunk egy dormban megszállni. A Lonely Planetből kinézett első szállodában 50 dollárt kértek egy közepesen jó szobáért, ahova a világ legijesztőbb liftjével lehetett feljutni. A meleg vizet csak későbbre ígérték, a pénzt viszont előre szerették volna, amitől röhögőgörcsöt kaptunk. A második helyen egy gyengébb szobáért 35 dollárt kértek, ám mivel ez nem hivatalos szálloda volt, csak valami családi ház melléképülete, megpróbáltunk alkudni. A felvetésünkre, hogy mit szólnának egy olyan megoldáshoz, hogy két éjszakáért fizetnénk 60 dollárt, a család feje sértődötten válaszolta, hogy ez itt nem a bazár, úgyhogy megint továbbálltunk. Több ötletünk nem volt, maradt Biskek három hátizsákos helye közül az, amelyik a legjobbnak tűnt. A másikról azt hallottuk, hogy csak japánokkal van tele, a harmadikban pedig a tulaj családja olyan súlyosan alkoholista, hogy azt már a Lonely Planet is megemlíti, így viszonylag könnyű volt a Nomad’s Home nevű harmadikat választani.

Annak ellenére, hogy az idén tavasszal nyílt Nomad’s Home még egyetlen útikönyvben sincs benne, szerintünk nincs egyetlen hátizsákos turista sem most Kirgíziában, aki ne aludt volna itt vagy legalább ne hallott volna róla. Ezeknek a helyeknek az életciklusa pont ugyanolyan, mint a budapesti alternatív szórakozóhelyeké. Senki sem tudja, pontosan hogyan, de hírük és népszerűségük elképesztően gyorsan terjed szájról szájra, és kis idővel a nyitás után már alig lehet beférni. Néhány hónapig még több a jó arc, mint a rossz, aztán eléri őket a végzetük, bekerülnek minden útikönyvbe, ír róluk a Magyar Narancs, kimegy forgatni a Kultúrház, majd hirtelen mindent elárasztanak a köcsögök és a dzsuva, és akinek csak van egy kis önbecsülése a városban, soha többé be nem teszi a lábát.

A kirgiz konyhával kapcsolatban a leges-legfontosabb tudnivaló, hogy a kumisz egészen egyszerűen borzalmas. Az embernek van egy elképzelése, hogy az erjesztett kancatej pontosan hogyan lehet ihatatlan, de a kumisz minden várakozással ellentétben teljesen máshogy ihatatlan. A színén kívül semmi tejszerű nincs benne, mi valami joghurtra emlékeztető löttyre számítottunk, ehhez képest nagyon vizes, nagyon savanyú és határozottan hányásra emlékeztető löttyöt kaptunk, amiből ki sem éreztük az elméletileg benne lévő alkoholt. A kumiszról a Kirgíziában utazók egyébként azt állítják, hogy minőségtől függően lehet akár finom is, de nekünk fejenként egy korty pont elég volt ahhoz, hogy soha többet ne akarjunk megpróbálkozni vele. Pedig nem csak jurtákban kapni, hanem csinos kis üvegekben ott van a menő biskeki élelmiszerboltok hűtőpultjaiban is.

Egyetlen esetben vagyunk hajlandóak a jövőben kumiszt fogyasztani, ha a másik tétel az étlapon a vajas tea. Többnyire jakvajat raknak bele, amitől annyira sós és állatízű lesz, hogy nehéz eldönteni, birkalevest vagy teát iszunk a reggeli lekvároskenyérünk mellé. Egyébként a vajas teát nem is annyira teaként mint inkább levesként fogyasztják, amelyben annyi az energia, hogy egy tál bekanalazása után a kirgiz ember boldogan megy ki birkát aprítani a rétre. Szerencsére a jakvajas tea már csak Kirgízia eldugottabb szegleteiben divat, a turistákat csak a legritkább esetben ijesztgetik vele. Mi azért persze beleszaladtunk néhányszor.

Kirgiz kedvencünk a lagman, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk kirgiz spagettinek. Lagmant ettünk már Üzbegisztánban és Tádzsikisztánban is, de Kirgíziába érkezve jöttünk rá, hogy ez az igazi lagman-nagyhatalom, elsősorban azért, mert itt tényleg kézzel gyúrják a tésztát, nem úgy, mint az előző két országban, ahol minden lagman gyanúsan hasonlított az otthon százötven forintért kapható Smack-tésztára. A lagman lehet szószós vagy kevésbé szószos, leveses, csípős, nem csípős, marhahúsos vagy birkás, de a közhiedelemmel ellentétben soha nem készítik lóhússal, az ugyanis túl drága ahhoz, hogy simán beleaprítsák a vacsorába.

Ha egy országban június és szeptember között tart a turistaszezon, oda nem feltétlenül szerencsés októberben menni. Legalább nagy tömegektől már nem kell ilyenkor tartani, viszont az sem jó, ha a nevezetességek egyik része már megközelíthetetlen, a másikat pedig nehéz vacogás közben élvezni.

Eredetileg még szeptemberben szerettünk volna átérni Kirgíziába, de a tádzsik dolgok lassú folyása ezt megakadályozta. Szeptember végén sikerült csak átlépni a határt, hogy aztán az expedíció egyik, a közép-ázsiai utak porára érzékenyebb fele mindjárt az első kirgíziai nap végén elkezdje fájlalni a torkát. Másnap már negyven fokos láz és általános rosszullét következett, ezt követően pedig három nap ágyban fetrengés. Azért csak ennyi, mert miután eljátszottunk a gondolattal, hogy felkeressük Osh városának kórházát, inkább házilag diagnosztizáltuk a tüszős mandulagyulladást, és szerencsénkre pontosan eltaláltuk a bajt. Az azonnal szedni kezdett antibiotikumok így viszonylag gyors gyógyuláshoz vezettek.

A háromnapos fetrengés ugyan teljesen eseménytelenül telt, arra mégis elég volt, hogy az expedíció nem beteg felében eddig nem tapasztalt szociális érzékenyég ébredjen. A napjában háromszor meglátogatott oshi bazárban az egyfős ápoló személyzet többször is elszégyellte magát a kirgizek helyett, hogy a déli szomszédhoz képest itt mennyi a lepény, a gyümölcs és a sajt, és szíve szerint az élelmiszerektől roskadozó pultok áruit egyből átküldte volna ez egyáltalán nem kedvelt pamíri tádzsikoknak, hogy legalább egyszer jóllakjanak.

Október 13-án reggel Biskekből átrepülünk a kínai Ürümqibe, és onnét délnyugat felé folytatjuk az utunkat. Így kihagyjuk az eredeti tervünkben szereplő kínai Xinjiang tartományt, avagy Turkesztán keleti részét, avagy Ujgurföldet, avagy ahogy tetszik. Okaink számosak:

- Indulás előtt sem voltunk meggyőződve arról, hogy Üzbegisztán, Tádzsikisztán és Kirgízia nevezetességei után Xinjiang sok újat tud mutatni. Eleve kevesebb itt a látnivaló, az pedig már nem nagyon villanyoz fel minket, hogy hülye fejfedőket viselő közép-ázsiai férfiakat lássunk birkákra alkudozni.
- Bárkivel beszéltünk eddig, aki Közép-Ázsia kínai és nem-kínai részében egyaránt járt, mind azt mondta, hogy az előbbi közel sem akkora szám mint az utóbbi.
- Ha Kína felől jönnénk, Xinjiang sok újat tudna mutatni, de nyugat felől érkezve nem igazán. Ha már láttuk az igazi Közép-Ázsiát, mit nézzünk azon a részén, amit a kínai többség éppen bedarál?
- Majdnem két hónap Közép-Ázsiából elég, most már szeretnénk valami mást látni.

November elejére tervezünk Pekingbe érni, aztán le délnek, és ha a jóisten és a myanmari junta megsegít, akkor december közepén át Myanmarba.

És frissítettünk a legeken, nagyon reméljük, hogy hamarosan a fotókon is sikerül.

- Tádzsikisztánban naponta átlagosan ketten összesen 60,4 amerikai dollárt költöttünk. A sok dusanbei meghívás nélkül ez kicsit több lett volna. Aki nagyon akar, megúszhatja napi húsz dollár alattból is, de akkor legyen időmilliomos, hogy soha ne kelljen kocsit bérelnie, és mindig megvárhassa a tömegközlekedést. Míg kajára napi 9 dollárt költöttünk ketten, addig utazásra 29-et, amibe az a hét is beleszámít, amikor egy hétig Dusanbeban ültünk.
- Tádzsikisztánban mindenki nagyon büszke arra, hogy tádzsik, de minél magasabb a társadalmi státusza, annál inkább oroszosan viselkedik, és annál inkább oroszul beszél.
- A tádzsik mondás szerint egy kirgiz barát, kettőre már figyelni kell, hármat meg jobb elkerülni. Az üzbégekről meg soha nem tudhatja az ember, hogy kivel vannak, és egyébként is bitorolják a két ősi tádzsik várost, Bukharát és Szamarkandot.

- Tádzsiksztánban valamivel kevesebb az aranyfog, mint Üzbegisztánban. Komplett aranyfogsort nem is nagyon láttunk, inkább csak a szájak hátsó felében csillog egy kis nemesfém.
- Szemben Üzbegisztánnal, Tádzsikisztánban nincs letiltva a blogspot.com.
- A tádzsik híradó első nyolc-kilenc híre mindig Imomali Rahmon elnök aznapi napirendjét foglalja össze. Az elnök napirendje pedig 97 százalékban szalagok átvágásából áll, kórházak, utak, színházak és miegyebek előtt. Nagyon drukkoltunk, hogy legalább egyszer viccelje el az aktust, de Rahmon az istennek sem akart egy kacsintás kíséretében látványosan mellévágni.

Egy teljesen és egy részben sikeres túra után átköltöztünk a Nyugat-Pamír fővárosából, Khorogból, a nyugati központjába, Murgabba. A két régió is nagyon különbözik egymástól, az előbbi hegyes-völgyes, ahogy az a korábbi bejegyzésekhez mellékelt fotókon kiválóan megfigyelhető, míg az utóbbi magashegyi sivatag. Na és mi a magashegyi sivatag? Hát bizony a magashegyi sivatag egy sivatag, ami magasan van. Jelen esetben egy 3600-4200 méter közötti fennsíkról van szó, rajta annyira magasnak már nem is tűnő, 5000-6000 méter körüli hegyekkel. Ilyen máshol csak Tibetben és az Andokban van, és azok sem könnyű helyei a világnak.

Ahogy a két régió, úgy a két város is különbözik, elsősorban abban, hogy míg Khorog csak egy nyomorult kisváros, addig Murgab a világ egyik legreménytelenebb, legcsúnyább és emberi életre legalkalmatlanabb települése. A Pamír-fennsíkon épeszű embereknek, néhány kirgiz pásztort leszámítva soha nem jutott eszébe huzamosabb ideig tartózkodni, de aztán jött az orosz cári hadsereg, és helyőrséget létesített itt, a birodalom leges-legszélén. Az ő helyüket a Vörös Hadsereg, majd annak utóda vette át egészen 2005-ig, időközben pedig néhány ezres kisváros nőtt itt fel a katonaság kiszolgálására, valamint a katonaság kiszolgálóinak kiszolgálására. Ma már nincs itt orosz katonai jelenlét, így munka sem nagyon, a félig kirgiz, félig tádzsik lakosságnak így se dolga, se pénze, se életkedve nincs. Ilyen magasan és ilyen szárazságban növényzet alig van, a sivatagban megtermő kis bokrokat pedig a helyiek egyébként is elhasználják tüzelőnek.

Murgabnak most 6000 lakosa van, közülük ketten külföldiek. Egy meglepően intelligens amerikai nő felügyeli a svájci kormány által szponzorált környékbeli falusiturizmus-projektet, egy német pedig a PhD-ját írja itt legelő-menedzsmentből. Érkezésünkkor még egy japán geológus-diák is itt tartózkodott vagy egy hónapja, ám rajta már az őrület egyértelmű jelei kezdtek mutatkozni, a nap jelentős részében egy kövön guggolt ölében egy füzettel, szatelit-telefonját a füléhez szorította, ám soha nem szólt bele egyetlen szót sem.

Mielőtt belekezdenénk fantasztikus pamíri kalandjaink második részének taglalásába, lenne két, a világ bármely pontján érvényes, rendkívül hasznos tanácsunk. Egy: ha valószínűtlenül olcsó árat sikerül kialkudnod, annak nem lesz jó vége. Kettő: ha vendéglátóid lakásában a bútorok jelentős része US FOOD AID feliratú konzervdobozok felhasználásával készült, az autódban pedig nagyobb mennyiségű élelmiszer van, estére inkább nyomd le a gombot.

Miután a csodálatos Geisevből visszatértünk Khorogba, azt terveztük, hogy legalább egy-két napot eltöltünk a Wakhan-völgy meglátogatásának legolcsóbb módjának felkutatásával. Ez azonban hirtelen szükségtelenné vált, amikor másnap reggel összefutottunk Nicóval, a francia erdőkerülővel, és Anastasiával, a belga diákkal, akik éppen akkor indultak egy hét napos körútra keresztül a Wakhanon, és az útra mindössze 300 dollárért szerzett autójukban bőven volt hely még két turistának. Az ár verhetetlennek és kihagyhatatlannak tűnt, hiszen mi meg voltunk győződve, hogy csak ketten ennek a dupláját fogjuk fizetni. Jó, az autó nem terepjáró volt, hanem valami ismeretlen kínai márkájú minibusz, de a sofőr megesküdött, hogy nem lesz gond a komolyabb emelkedőkön sem. Emberünk mellesleg messziről és hunyorítva nézve kicsit hasonlított Mel Gibsonra, ám ekkor még nem tudhattuk, hogy jó tulajdonságai itt véget is érnek.

A Wakhan völgye választja el egymástól Tádzsikisztánt és Afganisztánt, az alján a folyó helyenként olyan szűk, hogy alig harminc méter a távolság a két ország közt. Néhány éve még a világ heroinjának nagyjából nyolcvan százaléka erre közlekedett Európa és Amerika felé, ma már állítólag az afgán ópiumtermesztők inkább Pakisztán irányába szállítanak, mert most éppen olyan a geopolitikai realitás. Kicsit reméltük, hogy látunk valamit a határ túloldalán tátongó reménytelen fekete lyukból, de az igazság az, hogy ott is csak takaros földecskék, nyájak és lapos tetejű, sárból tapasztott házikók voltak. A különbség mindössze annyi, hogy a túloldalon gyakorlatilag nem láttunk autót, és ott még olyan dülöngélő oszlopokra felaggatott elektromos vezeték sem volt, mint a tádzsik oldalon. Az is igaz persze, hogy ez Afganisztán messze legbékésebb része, ahol nem is pashtunok laknak, hanem majdnem ugyanolyan pamíri tádzsikok, mint a Wakhan általunk bejárt oldalán.

Ugyanazt várom el itt is, mint Magyarországon. Nem szeretem, ha lehúznak és ha palira vesznek. Szeretem, ha valaki betartja a szavát.

Sokszor felidegesítem magam azon, hogy turistaként fejőstehénnek néznek.

Utálok hegynek felfelé autót tolni, ha egy vagyont fizettem azért, hogy a sofőr felvigyen egy hágón.

Szeretem, ha le van húzva legalább egy ablak, ha tizennégyen ülünk nyolc órát egy kisbuszban.

Zavar a bömbölő pamíri népzene.

Képtelen vagyok hetekig kenyéren, krumplin és rossz minőségű húson élni. Inkább nem eszem semmit.

Megvagyok anélkül, hogy helyiekkel beszélgessek bármilyen közös nyelv nélkül. Főleg olyan dolgokról, amik valójában egyáltalán nem érdekelnek.

Nem szeretem, ha kopogás nélkül jönnek be a szobámba.

Helyi öregek hullarészegen, egyhúrú gitáron eljátszott performanszait hangosan kinevetem. Pláne, ha a végén le is esnek a padról.

Nem szeretem, ha egy sofőrnek fontosabb az autó kárpitja, mint az én kényelmem, és ezért elvárja, hogy az ölemben tartsam a 15 kilós hátizsákomat.

A legszívesebben nyugati NGO-k nyugati alkalmazottaival beszélgetek.

Csak a nekem tetsző gyerekeket fényképezem le. Akik valamilyen okból nem tetszenek, azokat csak nagyon ritkán. És sokkal szívesebben fényképezek állatokat.

Nem vagyok hajlandó megszólalni oroszul még úgy sem, hogy a horváttudásomnak köszönhetően simán el tudnék beszélgetni alapvető dolgokról. Ehelyett bonyolult angol körmondatokat használok, és csak akkor váltok tőmondatokra, ha valakire rá kell ordítanom.

Sokszor direkt úgy csinálok, mint aki semmit nem ért abból, amit mondanak neki.

Egy kortyot sem adtam senkinek a gyógyszerként használt Unicumunkból, még illedelmességből sem. Muszáj az elkövetkezendő hónapok gyomorrontásaira is gondolnom.

Amikor még csak tervezgettük ezt az utat, két dolgot egészen biztosan tudtunk a Pamír-hegységgel kapcsolatban. Egyrészt hogy ennél szebbet nem nagyon fogunk sehol máshol látni, másrészt pedig hogy ennél több kényelmetlenségünk sem igazán lesz sehol. És így is lett.

A Tádzsikisztán, Afganisztán, Pakisztán és Kína határvidékén lévő Pamír az utóbbi tíz évben lett a magára adó turista életének álma. Azért nem korábban, mert mielőtt ideért volna a Szovjetunió, alig néhány tucatnyi nyugati ember járt erre – köztük Marco Polo -, utána pedig még annyi sem. Tádzsikisztán függetlenné válása után a polgárháború miatt nem lehetett idejönni, és amióta béke van, azóta sem ömlenek ide a turisták, elsősorban az infrastruktúra totális hiánya miatt.

A több, mint fél magyarországnyi területnek 95 százaléka hegyes, alig 250 ezren lakják, összesen egy aszfaltút szeli át, és egyetlen egy szállodában van csak hat darab, mondjuk egy európai háromcsillagos szálloda színvonalát elérő szoba. Ez így együtt teljesen kizárja a szervezett turizmusnak még a lehetőségét is, úgyhogy ide csak független utazók jönnek, köztük meglepően sok biciklista, akiknek Tibet mellett a Pamír a Mekkájuk, ahol jóval 4000 méter feletti hágókon nyelhetik a port napokig.

A Dusanbe-Khorog repülőúttal kapcsolatban mindkettőnknek voltak kétségei, de a Penjikent-Dusanbe úton átéltek után nem volt lelkierőnk ismét bevállalni egy, az utak és a járművek pillanatnyi állapotától függően 12-30 órás buszutat. Tudtuk, hogy a Tajikistan Airlines nem a Lufthansa, és azt is, hogy ez volt az egyetlen útvonal, amelyen a szovjet időkben az Aeroflot veszélyességi pótlékot fizetett a pilótáinak, de az alig 65 perces menetidő ígérete, valamint a tény, hogy a repülőjegy csak kétszer annyiba kerül, mint a buszjegy, így együtt ellenállhatatlan ajánlatnak tűntek. Ennek ellenére biztosak voltunk benne, hogy az utat végig fogjuk rettegni, mivel a kis gépek olyan alacsonyan repülnek, hogy végig a hegyek között kell egyensúlyozniuk. Éppen ezért az első felhő megjelenésekor törlik is az egész járatot, viszont egy Afganisztánból érkező rakéta végzetes találatát leszámítva egyszer sem zuhant le repülőgép ezen a vonalon.

A 17 üléses kisgépekre jegyet kapni nem egyszerű, nekünk szerencsére befolyásos tádzsik ismerőseink segítségével végül fejenként 80 dollárért sikerült arra a reggelre foglalni, amikorra akartunk. Viszont majdnem el is sírtuk magunkat, amikor reggel hatkor a dusanbei reptéren közölték, hogy Khorogban rossz az idő, repülés lefújva. Fogalmunk sincs, mi változhatott meg tíz perc alatt, de alig ennyivel később bemondták, hogy mégis mehetünk. Ezen a járaton az utasonként engedélyezett maximális poggyászsúly tíz kiló, amit mi jóval túlléptünk, úgyhogy fizethettünk pótdíjat is. Érdekes módon a kézipoggyászt le sem mérték, és a kereskedelmi légiközlekedés legnagyobb igazságtalanságával összhangban itt sem vették figyelembe, hogy a kisebb testsúlyú utasok vihetnének több cuccot, mint a dagadt állatok.

(Még mindig a Pamirban vagyunk, nagyon messze attól, hogy behozzuk magunkat blogilag. Már éheztünk és szomjaztunk is, viszont még csak (illetve éppen ezért) a dusanbei kalandjainkat volt energiánk megírni. A város nevét egyébként az utolsó szótagra helyezett hangsúllyal kell ejteni, tehát egészen pontosan Dusanbé.)

Két napnál többet nem terveztünk Tádzsikisztán fővárosában tölteni, de végül hat is lett belőle. Erről egyrészt az OVIR, a KGB helyi utódszerve tehetett, amely a szeptember kilencediki nemzeti ünnepre tekintettel különösen lassan dolgozott, és még befolyásos tádzsik ismerőseink sem tudták náluk elintézni, hogy négy napnál rövidebb idő alatt regisztrálják jelenlétünket az országban, pedig az minden külföldinek kötelező. Másrészt pedig maguktól a befolyásos tádzsik ismerőseinktől is lehetetlen volt gyorsan lelépni, mert a tádzsik vendégszeretet olyat egyszerűen nem ismer, hogy a kedves vendég naponta kétszer, legalább négy napon át ne zabálja magát a szó legszorosabb értelmében betegre.

Dusanbéról egyébként közben kiderült, hogy kifejezetten élhető és kellemes város. Több kilométer hosszú főutcája, a Rudaki, az Andrássy út és a barcelonai Rambla között van valahol félúton, középen grandiózus fasorral, a két szegélyén pedig 20. század eleji villákkal és középületekkel. Dusanbéban tizenkét éve még bőven lőttek, az országban a kilencvenes években zajló polgárháborúnak volt olyan fázisa, amikor az éppen nyeregben lévő milíciák mindenkit agyonlőttek a nyílt utcán, akinek a személyijében a születési helynél az ellenséges klán főhadiszállása szerepelt, az éjszakai kijárási tilalmat pedig csak néhény éve szüntették meg. És akárcsak Bejrútban vagy Zágrábban, a háború után felébredő fővároson itt is érződik, hogy a helyiek szeretnék behozni az utcán járkálás és szórakozóhelyek látogatása terén elpazarolt időt.

Maga a feladat viszonylag egyszerűnek tűnt: eljutni az üzbegisztáni Szamarkandból az alig 280 kilométerre lévő tádzsik fővárosba, Dusanbéba. Azt tudtuk, hogy a tádzsik utak legendásan rosszak, így a meló nem lesz teljesen gyerekjáték, de arról fogalmunk sem volt, hogy a rettegés hányadik fokáig fogunk eljutni.

Pedig Szamarkandban simán kezdődött a dolog, amikor az egy hétig otthonunkként szolgáló hotel tulajdonosa átadott haverjának, a taxisofőrnek, aki hetente csak négy napot vezetett, egyébként énektanár a helyi gimnáziumban, amit néhány orosz-, üzbég-, tádzsik- valamint Totó Cotugno-dal előadásával lelkesen be is bizonyította, egészen amíg meg nem állította a milicia, hogy a biztonsági öv hiányáért megbüntesse 3000 sumra, azaz kettő és fél amerikai dollárra, amitől szegény Masudnak nagyon rossz kedve lett, mert még nem tudta, hogy úgyis maradt éppen 3000 felesleges sumunk, amit a határnál át szándékoztunk neki adni a fizetségén felül, hogy kompenzáljuk a szemét zsarukért.

Maga a határátkelés nem okozott gondot, legalábbis nekünk egy cseppet sem, szemben azzal a tádzsik vámossal, aki nem tudott mit kezdeni a ténnyel, hogy mi nem tudunk oroszul, neki viszont csak orosz nyelvű vámbevalló-lapjai vannak, és ezért végül ezek kitöltése nélkül engedett be minket a hazájába, ami neki teljesen mindegy, nekünk viszont még gondot jelenthet a kilépésnél.

Megérkeztünk Dusanbéba, de mielőtt rátérnénk tádzsik kalandjainkra, például egy röpke 14 órás éjszakai kalandra a világ legrosszabb, főútvonalnak nevezni merészelt útján, itt van még néhány dolog, amit megtudtunk Üzbegisztánról.

- A pénzforgalom Üzbegisztánban teljesen nevetséges. Egy dollár ma 1270 sumot ér, amivel még nem lenne semmi baj, ha létezne nagyobb papírpénz az ezresnél. Így viszont minden százdolláros beváltása zacskónyi pénzt eredményez, pláne, hogy többször ötszázasokban kaptuk meg a pénzünket. Az külön nehezíti a helyzetet, hogy egész egyszerűen nincs az országban elég pénz. A bankok délelőtt kiürülnek, a néhány bankautomatában pedig soha nincs elég bankjegy. Így sajnos nem sikerült megtudnunk, hogyan férne ki egy téglányi sum egy ATM pénzkiadó nyílásán.
- Üzbegisztánban egy nap átlagosan 70 dollárból jöttünk ki ketten, de egyáltalán nem spóroltunk. Azt nem mondjuk, hogy a fele is elég, de lényegesen kevesebb biztosan.
- Üzbegisztánban nincsenek jó nők. És jó pasik sem.
- Üzbegisztán elnöke nagyon szereti a teniszt. Taskentben minden évben van egy egész rangos nemzetközi tenisztorna (legalábbis rangosabb, mint bármi Magyarországon), és az ország legváratlanabb pontjain bukkannak fel a kutya által nem használt, ám remek állapotban lévő teniszpályák.
- Az üzbég híradókban mindenkinek nagyon jó hangulata van, és mindenki sugárzik a boldogságtól. Mivel általában kevés a vágókép, egy hír alatt akár háromszor is végignézhetjük ugyanazokat a képeket.
- Üzbegisztánban nagyon szeretik hülyének öltöztetni a gyerekeket. Leggyakoribbak a teljes tündérke-szerelések varázspálcával és szárnyakkal, a fiúkon pedig a csúcsos mamuszok és csillogó turbánok, hozzájuk illő kaftánnal.
- Üzbegisztában az út szélén várakozó férfiak legtöbbje guggol.
- Minden második üzbég műalkotáson szerepel egy dinnye vagy egy dinnyeárus.
- Üzbegisztánban húsz év fölött nincs ember, főleg nő, akinek ne lenne legalább egy aranyfoga, negyven fölött pedig egyre gyakoribbak a full arany fogsorok.
- Üzbegisztánban minden nagyvárosban négysávos utak vannak. Dugó viszont soha nincs, mert egy sávra sincs elég autó.
- Biztos a szovjetek is sokat tettek az Aral-tó kiszáradásáért, de az üzbégek sem spórolnak a vízzel. Ahol folyó vagy csatorna van a közelben, ott a gyümölcsöskertek is teljesen feleslegesen állnak bokáig érő vízben.
- Mivel a Daewoo-nak van itt egy gyára, a nem ősrégi Zsigulik nagyjából nyolcvan százaléka Tico, Matiz vagy Nexia.

Elég magasak voltak az elvárásaink Szamarkanddal kapcsolatban, és most nagyon jó érzés, hogy a legteljesebb mértékben teljesültek is. A város Shangri-Lával, Timbuktuval és El Doradóval együtt valahogy már a neve alapján is a talán igazából nem is létező helyek közt van, ahova az európai ember csak elmondhatatlan szenvedések árán juthat el, ha egyáltalán bárhogy. Nekünk a szenvedésből bőven kijutott, míg Urgenchből ideértünk, de szerencsére a város mindenért kárpótolt.

Először akkor éreztük, hogy jó helyen járunk, amikor a bazárban nem a Taskentben és Khívában megismert, végtelen ruhásstandokba futottunk, tele kínai farmerokkal, tréningruhákkal, cipőkkel és öltönyökkel, hanem ennivalóktól roskadozó pultokba. Külön szekciója van a pékeknek, akik meg is érdemlik a díszhelyet, mert Szamarkandban nem csak üzbég, hanem világviszonylatban is kiemelkedően jó dolgok kerülnek ki a kemencékből. A szakma csúcsa a lepény és a kenyér közötti furcsa átmenetet képező, szezámmal, lenmaggal vagy valami egyébbel megszórt kerek akármi, ami minden étkezéshez jár és minden sarkon kapható. Volt aztán ezernyi gyümölcs- és zöldségpult is, természetesen szigorúan elkülönített dinnye-részleggel, és végtelen sorokat betöltő kosarak csonthéjasokkal és szárított gyümölcsökkel. Ez utóbbiakat különösen ajánljuk, szamarkandi kirándulásunkat mindenképpen kezdjük egy kilónyi mazsolával, aszalt szilvával, szárított fügével, maggal együtt kiszárított sárgabarackkal (ez a legjobb), pisztáciával, barackmaggal és a furcsa helyi specialitással, ami mandulára hasonlít, csak finomabb és sokkal könnyebb feltörni. És azt is ajánljuk, hogy ne együnk meg egyszerre harminc dekánál többet a zsákmányból, mert annak rossz a vége.

Űztünk már e blogon elég gúnyt a vicces tényből, hogy a független Üzbegisztán identitásának egyik alapköve az új nemzeti hős, Timur, aki ugyan se üzbég nem volt, se nem az a kifejezetten ideális példakép, és istenítése körülbelül annyira problémás, mintha Magyarországon Attila, a hun pusztítógép szobra lenne minden utcasarkon, de aztán elérkeztünk Szamarkandba, és egy kicsit befogtuk a pofánkat. Timur ugyan Bagdadtól Delhiig valóban sokat rombolt, de amit ő és rokonai birodalmuk fővárosában felépítettek, azért jár néhány jó pont.

Az üzbegisztáni vonatozásnak semmi köze a romantikus kalandregényekben megismert, orientális kéjutazáshoz. Óriásiak a távolságok, a lerobbant szocialista vagonokban rosszak a körülmények, ráadásul az ablakon keresztül bámult táj semmiért sem kárpótol. Unalmas síkság vagy száraz sivatag, elszórtan egy-egy tevével, ami tíz perc után már kevés a szórakozáshoz. A 11 órás Taskent-Bukhara vonatút még elviselhető volt kétszemélyes kupéban, az Urgenchból Szamarkandba vezető 13 órás kirándulásról viszont egy büdös jó szót nem tudunk szólni.

Mivel nem akartunk 70 dollárt fizetni két első osztályú jegyért, az eggyel olcsóbb, négyszemélyes kupékkal próbálkoztunk. Sajnos a Khíva melletti Urgench tényleg annyira a világ vége, hogy még Taskentbe is csak hetente háromszor megy vonat, így az egymás alá/fölé szóló jegyek már hetekkel az indulás előtt elfogytak. Így csak külön kupéba tudtunk kettőnknek foglalni, de hát nem akartunk még tovább Khívában maradni, úgyhogy inkább bíztunk abban, hogy majd valakivel sikerül helyet cserélni. Végül nagy szerencse ért minket egy ötven körüli, testes üzbég férfi személyében, aki valamilyen okból három jegyet vásárolt magának abba a kupéba, ahova az egyikünk jegye szólt. Miután kézzel-lábbal elmagyaráztuk, hogy szeretnénk együtt maradni, de csak egyikünknek szól ide a jegye, nagyvonalúan átengedte nekünk a négyszemélyes kupé egyik felét, egy alsó és egy felső ágyat.

Ez a névtelen, kövér ember volt az egyetlen jó dolog, ami történt velünk 13 óra alatt. Első körben átrendezte az egész kupét. Le- és felrakta az ülésen elhelyezett szivacsokat, levetkőzött atlétára, majd újra felöltözött és gondosan megágyazott. Néha a nagy zacskóiból előkapta az Urgenchben beszerzett szuveníreket, köztük egy hatalmas fekete, juhszőrből készített türkmén pulikalapot, amilyet végig szerettünk volna felpróbálni Khívában, csak nem volt kedvünk a nyomulós árusokkal beszélgetni. A kisasztalra kirakta a magával hozott ennivalóit - főként cukorkákat és legalább két kiló rózsaszín cukrásszüteményt - majd körülbástyázta magát a törülközőivel, amikkel rutinosan csapkodva friss levegőt szolgáltatott nekünk is, ha megállt a vonat.

Utunk legnyugatibb pontját, Nuqus városát Khívából értük el, kedvenc szavunk, egy csillagtúra keretében. Sőt, tulajdonképpen ez egy fakultatív kirándulás volt. Nuqus Karakalpaksztán fővárosa, a fekete kalaposok néhány százezren vannak csak, és saját nyelvük ugyan van, identitásuk viszont annyira elmosódott az évszázadok során, hogy jelenleg éppen arra próbálnak rájönni, pontosan milyen kalapokról vagy sapkákról kapták a nevüket, mert nagyon szívesen hordanák megint. Nuqus közel van az egyre távolodó Aral-tóhoz is, és a tó eltűnésével járó ökológiai katasztrófa a várost és annak lakóit is folyamatosan rongálja, légúti megbetegedések, rák és egyéb bajok formájában. Ez itt tényleg a világ vége, a pusztulaton kívül a szovjetek még omladozó lakótelepeket és csúnya köztéri szobrokat is hagytak hátra, a város összességében remek díszlete lehetne a Mad Max Tarr Béla által rendezett folytatásának.

Más nyomorúságában turistáskodni a legtaplóbb dolog a világon, és mi nem is ezért, hanem az Igor Szavickij Múzeumért utaztunk Nuqusba. Szavickij régész, műgyűjtő, népművelő és általános polihisztor volt, aki a város elszigeteltségét kihasználva egész életében fanatikusan gyűjtötte a szovjet kultúrpolitika által legfeljebb tűrt, de inkább tiltott műalkotásokat, elsősorban festményeket. A gyűjtőmunkát megkönnyítette, hogy Üzbegisztán már az 1920-as évektől kezdve a békét és alkotói szabadságot kereső szovjet művészek egyik kedvenc menedéke volt. Moszkvából és Leningrádból komplett alkotói közösségek költöztek Taskentbe a forradalmi évek lelkesedése után egyre fojtogatóbb szocreál kultúrterror elől.

A Szavickij-gyűjteménynek otthont adó múzeum, ahogy a fenti kép is szépen illusztrálja, ideális gyermekkönyvtár lehetne Dunaújvárosban. Itt viszont olyan festményeknek ad helyet, amelyekért a világ minden pontjáról képesek ideutazni a szovjet avantgárd lelkes barátai. Nem csak magát a múzeumot lehet megnézni, hanem akinek van rá ideje (és pénze), azt beengedik a több tízezer műtárgyat egymásra halmozó raktárba is. Fényképezni viszont sajnos csak nagyon sok pénzért lehet, úgyhogy azok a drága olvasók, akik szeretnének látni is valamit a képekből, azok álljanak neki feltúrni az internetet.

Meleggel és gyomorbántalmakkal teli, hétórás utazás után értünk el blogunk névadójába, Khívába. Bukharából az út végig a sivatagon át vezet, amiben homokdűnék csak elvétve vannak, inkább kiszáradt kórókkal teli pusztaság az egész. A meleg így is elképesztő, amikor nem 120-al mentünk és nem hűtött egy kicsit a menetszél, simán ötven fok volt a kocsiban.

Khíva most is a világ vége, és tulajdonképpen mindig is az volt. Bár ugyanolyan fontos állomása volt a Selyemútnak, mint Bukhara és Szamarkand, ez az oázis soha nem volt kereskedelmi, kulturális vagy tudományos központ. Khíva mindig elsősorban a bűnözésből élt, karavánok kifosztásából, emberrablásból és szimpla gyilkolászásból. A 19. században két cári orosz hadseregnek sem sikerült rendett tenni itt, az akkori birodalom határán, az egyik egyszerűen megfagyott a sivatagban, mert itt nagyon hideg is tud lenni, a másikat pedig a khívaiak részben élve megnyúzták, bőrükből pedig dobot készítettek, részben pedig lábon eladták rabszolgának.

Khíva és környéke, a Khorezm nevű régió a szovjetek alatt eleinte egész szépen fejlődött. Az Amu-Darya folyó megcsapolásával a szocialista vasember zölddé varázsolta a sivatagot, hogy dinnyét és elsősorban gyapotot tudjon termeszteni. Az egyébként már a kommunisták előtt is erején felül kihasznált folyó, valamint az általa és párja, a Syr-Darya által táplált Aral-tó viszont nem bírták a terhelést, és elkezdtek kiszáradni. Negyven évvel ezelőtt az Aral partja Khívától nagyjából 300 kilométerre volt, ma már a folyamatosan kiszáradó, két darabra szakadt tó legközelebbi pontja ide 400 kilométer. Az Amu-Darya már el sem éri a tavat, amelynek egykori, titkos szovjet vegyifegyver-kísérleteknek otthont adó szigete összeért a szárazfölddel, úgyhogy a birkaméretűre nőtt, ragadozó patkányok nyilván éveken belül elfoglalják Khorezmet.

Bár öt nap után nehéz teljes képet kialakítani, az biztos, hogy az üzbégek mindent szeretnek, ami édes és amiben valamilyen formában van bárány, de inkább birka. Eddig reggelire leginkább palacsintát kaptunk, amit vagy fahéjas almalekvárral, vagy sűrített tejhez hasonlítható fehér mázzal kennek meg, ami olyan édes, mint az évekre elrakott méz. A reggeli része még a világ legjobb sárgadinnyéje, - amit itt fehérdinnyének hívnak és tényleg fehér - szőlő, alma és barack, néhány szelet lepényszerű kenyér, joghurt és óvodás emlékeket ébresztő, cukros ivólé az elfogyaszthatatlan kategóriából. A sárga/fehérdinnye itt akkora, mint otthon a görög, a nemzeti identitás alapja, és tényleg kilométerekkel ver mindent, amit mi valaha ebből a fajtából kóstoltunk. Állítólag az ujgurok hasonlóan jókat termesztenek, majd készítünk valami összehasonlító elemzést.

Kávé terén, mint az várható volt, borzasztó a helyzet. Az üzbégek a német és holland löttykávéknál kicsit sűrűbb, de semmihez nem foghatóan keserű vackot isznak, amit ha rutinosan felütünk némi dugi-Nescaféval, legalább felébreszt. Rövid próbálkozás után rájöttem, hogy a legjobban akkor járok, ha üresen, tej és cukor nélkül kérem a kávét, mert itt mindenhol édesített tejport használnak tej helyett, amitől még rosszabb lesz mint alapállapotban.

Bár mindig erős volt bennem a tiltakozás, pár nap alatt arra jutottam, hogy ennél talán még a török kávét is szívesebben innám meg, még akkor is, ha az tiszta zacc. Rohamosam csökken viszont a napi elfogyasztott kávéadagom, aminek köszönhetően délután kettő és négy között főleg kóválygok. Sajnos kénytelen leszek minél hamarabb fekete vagy zöld teára váltani, mert tuti, hogy Kínában ennél csak rosszabb lesz a helyzet. A sör viszont szerencsére sokkal jobb, mint a kávé. A piac legalsóbb szegmenseivel még nem próbálkoztunk, de a helyi Sarbast csak kicsivel gyengébb, mint a Dreher, az orosz Baltika különböző típusai (erő szerint van 3-as, 5-ös, 7-es és 9-es) az igényesebb alkoholistát is kielégítik, bár mi még nem mentünk az 5-ös fölé.

A kajáknál viszont eddig egyértelmű a pozitív csalódás, még akkor is, ha minden erőlködésünk ellenére sem sikerült a sasliknál és a plovnál több üzbég specialitásba belefutnunk. Előbbi ugye normál saslik, de nem az otthoni darabos fajta, hanem a főleg szerb csevapcsicsához hasonlítható, darálthúsból készített verzió. Lehetne persze marhából és csirkéből készültet is választani, de mivel a bárányhús a legolcsóbb és a legjobb, mi eddig maradtunk annál. Saslikból még egyszer sem ettünk rosszat, bár legnagyobb meglepetésünkre Taskent legturistásabb helyén kaptuk a legfinomabbat, a legautentikusabbat viszont, - ahol a birkafaggyú-darabok külön szereplőként voltak felszurkálva a nyársra - a taskenti Chorsu bazár ujgur kifőzdéjében.

Az üzbégek másik, az útikönyvben unalmasnak beállított nemzeti étele a plov, ami nagyjából egy édeskés rizseshús, de sokkal finomabb, mint gondoltuk volna. Rosszat még ebből sem ettünk sehol, a legjobb viszont az említett turistás helyen volt ez is, ahol mazsolával és csicseriborsóval keverték össze a bárányhúsos, répás, rizses cuccot. Nekünk még nem sikerült megunnunk, igaz, viszonylag drága helyeken ettünk még csak, és ezeken valószínűleg direkt nem raknak bele birkafaggyút. Kicsit persze így is nehéz, de a minden étkezéshez automatikusan járó non-nal, ami valahol félúton van a lepény és a kenyér közt, lehet könnyíteni az élményen.

A legnagyobb kulináris élményünk eddig mégis a taskenti Han Kuk Kwan koreai étterem volt. Otthon is rendszeresen járunk koreaiba, amit történetesen Budapesten is Han Kuk Kwannak hívnak, de nem a név miatt mentünk el. Remíz nevű étteremben például soha nem fogunk enni, legyen az Dzsakartában, Dushanbéban vagy Pekingben. Koreiba azért mentünk, mert Taskentben, Sztálin néprendezési elveinek köszönhetően (tehát hogy könnyebb úgy uralkodni, ha a birodalom népeit időnként minden ok nélkül vagonokba pakolják, és szülőföldüktől néhány ezer kilométerre kényszerítik őket letelepedni) elég nagy a koreai kisebbség él, úgyhogy bíztunk benne, hogy jót fogunk enni. Másrészt meg olyat akartunk enni, amire az üzbég vidéken nem lesz lehetőségünk.

A legmeglepőbb módon orosztudás és az érthetelen képes étlap segítsége nélkül tudtunk pont azt enni, amit szerettünk volna: bulgogi-t, bi bim bap-ot, hideg hajdinás- és koreai túlélő- (Marci szerint frankfurti-) levest, amiben egyszerre van tészta, szalámi és zöldség. Pont olyan jót ettünk itt is, mint otthon szoktunk, 32 dollárért, ami nekünk kicsit drága volt, az élményért mindenképpen megérte, és azért sokkal olcsóbb, mint Budapesten. A taskenti turistahelyen öt dollárért laktunk jól, az ujgur bazárban háromért, a bukharai főtér legturistább helyén meg húszért. Anyagiakkal tehát még simán jól állunk, minden egyes olcsó étkezés közben a reménybeli Bangkok-Tokió repülőjegy egy újabb megspórolt szelete lebeg előttünk.

(A felső kép a bukharai hotelünk traditional uzbek dinner-jének nyitányát ábrázolja. Három féle mag (sós, édes és természetes), paradicsom- és uborkasaláta, balra hátul a legendás fehérdinnye, szőlő, barack, alma, padlizsános előétel fokhagymával, paradicsommal és korianderrel. Utána kaptunk még egy birkás húslevest és plovot. Az alsó képen a koreai étterem, középen jó sok kimcsi, az előtérben bulgogi, hátul a kerámiaedényben bi bim bap. A baloldali főzőlapra mindjárt hozzák a túlélő-levest.)

(Mivel nagyon-nagyon lassú internetkapcsolatokat találunk csak a vidéki Üzbegisztánban, sok képet majd csak akkor töltünk fel, ha van valami gyorsabb.)

Három napja vagyunk Üzbegisztánban, és már találkoztunk mindhárom posztszovjet közhellyel: a Köcsög Rendőrrel, a Barátkozó Orosz Alkoholistával és az Egykor Megszálló Katonával. Az első volt a legkellemetlenebb, de tulajdonképpen a másik kettő nélkül is kibírtuk volna. 
 

A Köcsög Rendőrhöz még Taskentben volt szerencsénk, pont abban a metrómegállóban, amely mindkét útikönyv szerint a Köcsög Rendőrök elsőszámú vadászterepe. Nekünk mégis muszáj volt ott átszállni, mert hát Budapestet is elég nehéz lehet bejárni a Deák tér érintése nélkül. A Köcsög Rendőrön már messziről látszott, hogy Köcsög, hiszen amikor leszálltunk a metróról (ami természetesen pont ugyanolyan kocsikból áll, mint Budapesten, csak a megállókban van agrár-indusztriál-pszichedelikus fajanszburkolat), éppen más turistákat vegzált. Megpróbáltunk elslisszolni mellette, de persze egyből lecsapott a haverjával együtt, és az útleveleinket követelte. Természetesen nem adtuk oda, csak két fénymásolattal szúrtuk ki a szemét, majd amikor az üzbég vízumainkt követelte, mert azt hitte, fogást talál rajtunk, azokról is szolgáltunk két másolattal. Ezután az állomás Főköcsögéhez kísért, aki megpróbált minket beinvitálni egy nagyon sötétnek kinéző fülkébe. Mondtuk, hogy erről szó sem lehet. Végül hosszas tanakodás után arra jutottak, hogy „no problem“, és mehettünk is tovább.

A Barátkozó Orosz Alkoholista akkor bukkant fel, amikor a Taskent-Bukhara éjszakai vonat megállt valami névtelen állomáson. Sajnos pont akkor néztem ki a kabinból, amikor kettővel errébb ugyanezt tette egy alsónadrágos, nyakában aranykeresztes, dagadt állat. Nagyon barátságos volt, azonnal arra tért rá, hogy Magyarországon mit szoktunk inni, és nem nagyon akarta elhinni, hogy legfeljebb sört. Szerdzsóként mutatkozott be, ami talán Szergej lehetett, és vele utazott felesége, aki szintén nagyon részeg volt, viszont koreai („my wife, Yoko Ono“, ahogy Szerdzsó kedvesen bemutatta). Ezután tízperces műsor kezdődött russian traditions-témakörben, aminek keretében én nem voltam hajlandó inni a felkínált üveg Jack Danielsből (pedig már csak az alján volt egy deci, és elég nyilvánvaló volt, hogy a többit a Taskent óta eltelt alig egy óra alatt itták meg), Szerdzsó a végén meg már arra is hajlandó lett volna, hogy kólával keveri nekem, csak azonnal igyak. Végül megjelent Orsi ordítva, hogy mi az isten van, és ezzel el tudtam szabadulni. Utolsó próbálkozásként megint megjelent a fülkénknél, hogy igyunk vele mindketten, de Orsi olyan hitelesen imitálta, hogy meg van fázva és nyugalomra van szüksége, hogy végül lekopott. A vonatút utolsó hat órájában Orsit küldtük ki először vécére, hátha Szerdzsó újra felbukkana, de úgy tűnt, a viszki végleg kiütötte.

Az Egykor Megszálló Katona Bukhara egyik legszebb mecsetének gondnoka. Amikor a szokásos kezdő kérdés, hogy hova valósiak vagyunk után kiderült a magyar, egyből mondta full arany fogsorát kivillantva, hogy Szombathely, Székesfehérvár és Budapest. Az elsőben volt ő katona, a második nagyon kedves a szívének, mert ott gyártják az Üzbegisztánban is nagyon népszerű Ikarus buszokat, a harmadik meg nagyon szép város. Még a „pajtás“ szót is ismerte magyarul, és nagyon meglepődött, hogy mi már nem tudunk oroszul. Meg kellett volna próbálkozni egy „mocskos ruszki, takarodj!“-al, hátha még beugrik valami régi emlék.

A Taskent és Bukhara közti különbségeket a legegyszerűbben az első, még a fővárosban készült, és a fenti, már bukharai fotóval tudnánk illusztrálni. Bukharában már alig van orosz szó, cirill betű és szőke nő, viszont majdnem minden férfi hord helyes kis üzbég sapkát, az úgynevezett nevezetességek pedig tényleg megérik a gyaloglást a negyven fokban. Pedig tizenegytől négyig nagyon ki sem mozdulunk a szobából, de a meleg még így is elég kemény.

Taskenttel szemben Bukharát a szovjetek és a földrengések is megkímélték, az épületek így a helyükön maradhattak.Viszont mivel a mai város nem elég nagy ahhoz, hogy ekkora mecseteket, medreszéket és minareteket fenntartson, valamint az iszlám, mint olyan nem tartozik a jelenlegi rezsim szívügyei közé, a legtöbb közülük mára funkcióját vesztette. Néhány mecset ugyan még használatban van, de a hívek itt is csak egy kis saroknyi teret töltenek be, a minaretekbe turisták járnak fel, és nem a müezzin, a medreszék pedig többnyire szuvenírboltok. Amelyik még vallási iskolaként működik, abba viszont nem lehet bemenni, bár az alapján, amit sikerült kilesni a Korán magolása helyett a másik fontos tantárgy a pingpong lehet. Ami megmaradt a bazárokból bazárnak, ott ma is kereskedelem folyik, bár elsősorban vackot árulnak turistáknak. Akikből egyébként nincs zavaróan sok, de azért sokkal jobban szem előtt vannak, mint Taskentben. Főleg franciák, elég sok olasz, néhány amerikai, angol és spanyol, görög, kelet-európait még nem láttunk.

Ahogy ez az ország próbálja tisztára mosni Timurt, a függetlenség elnyerése óta maguknak kitalált nemzeti hősüket, az lenyűgöző. A taskenti történelmi múzeumban egy elmondhatatlanul giccses, klasszikus szocreál tabló előtt, amin Timur a népek barátságát teszi éppen örökkévalóvá, és fehér galambokat ereszt szabadon (isten bizony ez van rajta), van egy hosszú felirat, aminek az egészére sajnos nem emlékszünk, de úgy kezdődött, hogy „outstanding statesman and talented commander“. Elég jó egy olyan emberről, aki imádott tornyokat és falakat építtetni levágott fejekből. A múzeumból egyébként gyakorlatilag minden mozdíthatót el lehetett volna lépni, az összes teremőr valami kosztümös tévéfilmet bámult az egyik sarokban felállított tévén.

Reméljük sikerül holnap vagy holnapután eljutnunk valahogy Khívába, ahova nem nagyon van tömegközlekedés és az internet még lassabb, mint itt

Van egy nagyon jó tanácsunk mindenkinek, aki hosszabb utat tervez. Próbálja elkerülni, hogy a készülődés közben egy lakásfelújítást is le kelljen vezényelnie. Ha pedig muszáj gázcső-cserével is foglalkoznia a pakolás mellett, akkor legalább úgy rendezze a dolgokat, hogy az utolsó, leghektikusabb hét ne essen egybe az azévi Szigettel. Sajnos mi három végén égettük a gyertyát, aminek az egyik eredménye az lett, hogy a világ szégyenére a saját búcsúbulinkról a végkimerülés határán kellett lelépnem hajnali egykor.

Aki még nem próbálta meg ideiglenesen felszámolni az életét, annak fogalma sincs, milyen remek szórakozás például az Ecseri úti főpostán elintézni a posta átirányítását. Vagy hideg vízben zuhanyozni egy teljesen üres és félig szétvert lakásban hónapokokn keresztül. Vagy idegrohamot kapni, amiért az ember munkahelye még az indulás előtt két nappal sem utalta át a létfontosságú utolsó fizetését. És aki nem tervez valami hosszabb utat, az ha ránk hallgat, nem is igazán akarja megtudni. Nekünk végül két vagy három vékony szálacskát leszámítva minden otthoni ügyet sikerült elvarrni, és most is nagyon hálásak vagyunk kedves családainknak, amiért helyettünk fognak ügyintézni, amíg mi itt Üzbegisztánban nyaralunk.

Augusztus 17-én, pénteken délelőtt indultunk el Ferihegyről, és 18-án, helyi idő szerint hajnali fél négykor érkeztünk meg Taskentbe, ahol három órával van később, mint Budapesten. Közben volt hét óránk a moszkvai reptéren, amit elsősorban unatkozással, másodsorban evéssel töltöttünk. Az egyetlen izgalmas dolog még Budapesten történt, ahol én, meg nem szakítva a tradíciót, amelynek jegyében minden egyes repülés alkalmával elvesznek tőlem valami illegálisat, amit benne felejtek a kézicuccban, most két deci Unicummal tettem boldoggá az egyik ferihegyi vámost. Ezt egy félliteressel a Duty Free-ben gyorsan pótoltuk, és bár rettegtünk, hogy a moszkvai átszállásnál ismét elkobozzák, az Európai Unión kívül szerencsére lazábban kezelik a repülés biztonságát. Például az utasok nyugodtan sms-eznek felszállás közben is.

Van két nagyon jó érv az ellen, hogy az ember bármilyen útra mindenféle gépeket vigyen magával. Egyrészt ezek mind csak az időt veszik el az utazás tartalmasabb részeitől, másrészt pedig kényelmetlen ezeket mindenhova cipelni, és zokogni kell, amikor valamelyik elvész, eltörik vagy betyárok prédája lesz. Amikor például ezeket a sorokat írom a Moszkva-Taskent repülőn, attól kell rettegnem, hogy mikor dől rá szegény laptopra valami turbulenciától ez egész doboz Pepsim.

Minden kütyü túl sok időt vesz el az ember életéből, és talán egyik sem többet, mint a fényképezőgép. Sajnos egyikünk sem az a típus, aki élvezi a fotózás művészetét, leginkább mert egyáltalán nem értünk hozzá. Nem szeretjük más nyaralási fotóit nézegetni, és a magunkét sem mutogatni másoknak. Néha persze jó érzés sok évvel korábbi emlékeket visszanézni, de ha nem lenne ez a blog, olyan nagyon nem akarnánk végigkattintgatni Ázsiát. Így egy ismerőstől vettünk egy használt Fuji Finepix S7000 típusú kamerát, ami arra pont elég lesz, hogy a magunk fényképészeti tudását a lehető legjobban ki tudjuk használni. Igazából abban bízunk, hogy úgyis olyan dolgokat fogunk látni, amiket még egy vak is képes lenne élvezhetően megörökíteni.

Az igazán komoly döntés a laptop beszerzése volt. Az aztán tényleg képes elromlani, nagyon sokat rabol az ember idejéből, és még kényelmetlen is hurcolászni. Végül amikor eldöntöttük, hogy fogunk írni valamilyen blogot, arra jutottunk, hogy nagyban megkönnyítené a rendszeres frissítést és a színvonalas írást, ha nem csak netcafékban lenne lehetőségünk ezzel foglalkozni. Laptoppal képet is lehet vágni, jó sok fotót tárolni, és ha olyan helyen vagyunk, még internetezni is.