Minden szempontból teljesen logikus útitervünk akkor kezdett összezavarodni, amikor februárban Szumátrára érkeztünk búvárkodni. Ha már egyszer Indonéziában voltunk, megnéztük a szigetvilág másik két szegletét is, ami ahhoz kevés volt, hogy az országot megismerjük, ahhoz viszont bőven elég, hogy vissza akarjunk jönni. Indonézia akkora, hogy egy egész élet sem elég minden szegletének bejárásához, a szigetek közti, sokszor nagyon nehézkes közlekedés pedig lehetetlenné teszi a gyors mozgást. Így aki Indonéziába készül, az már érkezés előtt kénytelen eldönteni, melyik kis darabokra szeretne koncentrálni.
Miután rendkívül alaposan megvizsgáltunk minden lehetőséget, Malajziából Jáva szigetének közepére, egészen pontosan Yogyakarta városába repültünk be. Előre is elnézést, ha ezt esetleg magyarul úgy kell írni, ahogy ejteni is, tehát Dzsogdzsakartának, de ez annyira hülyén néz ki, hogy mi többé nem ismételnénk meg. Yogyakarta mellett elsősorban nem elhelyezkedése vagy megközelíthetősége szólt, hanem a tény, hogy a város és környéke évszázadok óta a jávai civilizáció központja, és így egyben az egész indonéz szigetvilág szíve és lelke.
Hogy Indonéziában egyáltalán bármiféle civilizáció létezhet, vagy legalábbis létezett, nekünk igazi újdonság volt. Tudtuk, hogy van/volt ilyen, csak tapasztalataink fényében valószínűtlennek tűnt. Amit mi februárban az országból láttunk, az nem emberi teljesítményekről, hanem a természet csodáiról szólt, amikor pedig belépett az emberi tényező, az általában minden volt, csak nem a civilizáció nyugati értelemben vett jelentése. Az utunk során felkeresett országok közül több is pályázhat a legszétesőbb, legszervezetlenebb kóceráj címére, ám Indonézia még ebből az erős mezőnyből is kiemelkedik, a méreteiből fakadó elképesztő káosz magabiztosan utasít maga mögé olyan versenyzőket, mint Tádzsikisztán, Kambodzsa vagy a Fülöp-szigetek.
Ahogy a kambodzsai Angkorban vagy éppen az egyiptomi piramisoknál, Jáva csodálatos műemlékei előtt állva is lehetetlen nem észrevenni a kontrasztot a múltbeli produkció és a mai retkes zsibvásár közt. És itt jegyeznénk meg, hogy tizenegy hónap utazás után az ember már hajlamos retkes zsibvásárnak nevezni a retkes zsibvásárokat, még akkor is, ha továbbra is szinte mindegyikben talál valami érdekesen retkest. Szóval el nem tudjuk képzelni, hogy mire gondol az a jávai lakos, aki a belföldi turistáknak nyomott áron adott belépőjegyeknek köszönhetően bejut Prambanan vagy Borobudur romjaihoz. Illetve hát nyilván nem gondol semmit, de azért játsszunk el a lehetőséggel, hogy esetleg mégis. Elégedetten néz végig a romokon, mint akinek az ük-ük-ükapjai emelték ezt az egészet? Szégyelli, hogy azóta csak lefelé volt a lejtőn? Fel sem merül benne, hogy ehhez az egészhez bármi köze lenne? Igazán szerencsés, aki olyan országba született, ahol senki nem alkotott ekkorát.
A hindu Prambanan és a hozzá hasonlóan nagyjából 1200 éves, ám hindu alapokon, de már buddhista szentélynek épített Borobudur márpedig tényleg ekkorák. Sajnos az előbbit néhány éve egy földrengés alaposan megrendítette, az állványzat pedig sokat levon az élvezeti értékéből, az évtizedeken át, nagy műgonddal felújított Borobudur viszont úgy tökéletes, ahogy van. Angkor és a mianmari Bagan mögött Borobudurt szokás Délkelet-Ázsia harmadik nagy alkotásának tartani, amely sorrenddel egyrészt egyetértünk, másrészt viszont ez a bronz is elég szépen csillog.
Angkorban sok nagy, Baganban nagyon sok kicsi, Borobudurban viszont csak egyetlen, ám elképesztő méretű épület van. Ez a világ legnagyobb buddhista sztúpája, akkora, hogy normális fényképet az egészről csak madártávlatból lehet készíteni, a hegynyi épületet alatta állva lehetetlen belátni. Így marad az egymásra épülő szintek alapos bejárása, egészen lentről, ahol a földi vigasságokat ábrázoló reliefek a bűnös vágyakkal teli életet jelképezik, fel a tetejéig, ahol már csak megvilágosult Buddhák szobrai ülnek üdvözült vigyorral a nirvánában. Szép volt a legfelülről végignézett napfelkelte, viszont az alsó szintek lényegesen érdekesebbek.
Yogyakarta sokkal Borobudur megépítése, az iszlám, sőt a hollandok érkezése után is fontos város maradt. A szultáni család ma is a központban álló palotában székel, bár hatalmuk inkább csak névleges, mint valódi. Ahogy pedig az fővárosokhoz illik, Yogya, ahogy barátai nevezik, az évszázadok során a bábszínháztól a zenén át a jellegzetes ételekig az élet számtalan területén jutott el jó magasra. Ezek közül nekünk a legkellemesebb meglepetést a gamelan, az ütőshangszereken előadott zene okozta. Azt hinné az ember a sok óriási kolompot elnézve, hogy ebből csak valami szörnyű csörömpölés születhet, de nem. Szerintünk a gamelan a legjobban a távolból élvezhető, keveredve a város és a természet halk zajával, miközben az ember már éppen elaludni készül egy kiadós, trópusi ebéd után.
A kontraszt azonban a ma és a viszonylag közelmúlt Yogyája közt is óriási. A félmilliós várost szokás Indonézia legkellemesebb, leginkább élhető nagyvárosának tartani, mi mégsem kezdtünk még el itt lakást keresni. A légkondis városi buszokat leszámítva Yogya elég messze áll régi fényétől. A még mindig használatos lovaskocsik és triciklik közt evickélve, az egész Ázsiát elborító, vacak kínai ruhákat és hamisított DVD-ket áruló standokkal teli utcákon, a mezítlábas utcagyerekek és a külföldieket az idegrohamig vegzáló kereskedők és fuvarozók társaságában Yogya se egykori legendás önmagára, se előző állomásunkra, az előre gyorsan vágtató malajziai Kuala Lumpurra nem hasonlított. A dicső múltból egyedül a nyugati hippik által hordott vackoktól elég messze álló helyi batikművészet él és virágzik. Bár az igazán szép darabok már külföldi megrendelőknek készülnek, a helyiek jelentős része is visel nyilván tucatáru, ám mégiscsak batikolt ingeket, ruhákat, kendőket és szoknyákat.
Mielőtt folytattuk volna utunkat kelet felé, Jáva még egy nevezetességére, a Bromo vulkánra szakítottunk időt. Az út ide néhány kisebb, ám ettől még csinos, ősrégi hindu templomon, valamint két olyan borzalmas jávai nagyvároson (Semarangon és Surabayán, csak hogy mindenki messziről elkerülje ezt a két szörnyet) keresztül vezetett, hogy mindjárt megértettük, miért a legszebb éveit már maga mögött tudó Yogya a nemzet büszkesége a mai napig is. Semarangban volt szerencsénk egész utunk legundorítóbb szállodai szobájához, a bajokat tetézve pedig már egy ideje betegeskedő fényképezőgépünk is felmondta a szolgálatot. Így a Bromóról csak mesélni tudunk, amíg az ott megismert két olasz lány el nem küldi nekünk az ott készített képeit.
Az emberiség történetének legnagyobb kataklizmái közül sok kapta telibe Indonéziát, a Krakatau vulkán kitörésétől a 2004 karácsonyi cunamiig, és ezek csak apró pukkanások voltak a történelem előtti idők fajokat kipusztító, szintén a szigetvilágban kirobbanó természeti katasztrófáihoz képest. Indonézia ma is tele van aktív vulkánokkal, amelyek időről-időre kitörnek, a csendes időszakaikban viszont szabadon látogathatóak. Közülük a Bromo talán a legnépszerűbb, egyrészt mert az utolsó métereket leszámítva autóval is megközelíthető, másrészt pedig mert nagyon látványos.
Az egyenlítőhöz ilyen közel a pára és a felhők a nap jelentős részében eltakarják a hegyek tetejét, így aki növelni szeretné a körpanoráma esélyét, még hajnalban megy vulkánnézőbe. Mi is így tettünk, és – szemben a tizenkét órás indonéz buszutakkal – ezúttal megérte még vaksötétben kibotorkálni a szobánkból. A Bromo óriási kráterében három vulkáni kúpnak is jut hely, ezek közül kettő éppen most is füstölög. Az egyik folyamatosan, a másik csak olyan negyedóránként kieresztve egy hatalmas szürke oszlopnyit. Ezt az előadást nézni, miközben a felhők még a kráter alján pihentek, a nap pedig még éppen csak elkezdte megvilágítani az egyes csúcsokat olyan élmény volt, amilyenekért egyáltalán vissza akartunk jönni Indonéziába. Egy órán át néztük, majd sarkon fordultunk, szó szerint elkezdtünk keleti irányba szaladni, és öt napon át meg sem álltunk.
