Ahhoz, hogy elefántokat lássunk melózni, Yangonból először 300 kilométerre északra, Taungoo-ba kellett utaznunk. Taungoo piszkos és poros mianmari kisváros, viszont itt működik az ország legjobb szállodája, amely simán felveszi a versenyt bármelyik osztrák családi panzióval. Bár azért azt szívesen megnéznénk, milyen szinten tudná űzni a vendéglátást a sok Stroblmayer-család, ha még áramot sem kapnának a helyi önkormányzattól.

A Taungoo-i Myanmar Beauty Guesthouse-t egy már nyugdíjas orvos házaspár üzemelteti, a környékbeli falvakból toborzott személyzettel. A legjobb szobájukért 25 dollárt fizettünk, ennek fejében ízlésesen és gyarmatiasan berendezett szobánk baldachinos ágyából a keletre nyíló ablakon keresztül nézhettük meg minden reggel a rizsföldek mögött lejátszódó, drámai napfelkeltét, kaptunk akkora reggelit (még zöldségcurry és leves is volt benne), hogy egyik nap sem bírtuk a hatodát sem megenni, és egész nap annyi egzotikus gyümölcsöt zabálhattunk fel a hobbikertész doktorok kertjéből, amennyi csak belénk fért. Ha nincs errefelé semmilyen értelmes program, akkor is simán el bírtunk volna itt lenni néhány napot.

Mianmarban azokra a helyekre eljutni, amelyek kicsit is kívül esnek az ország közepét átszelő folyó, az Ayeyarwady völgyén, nem egyszerű. Az ilyen és olyan okokból lezárt országrészeken szárazföldön tilos átkelni, a Mianmart irányító tábornokok pedig nem törik magukat, hogy a turisták az így az ország többi részétől elvágott, ám magukban nyitott területeket olcsón és gyorsan elérhessék. Viszont pont a nehéz megközelíthetőség csak még vonzóbbá teszi a nemzettesttől így elszakított vidékeket. Ezek a területek közül mi Mrauk U-t választottuk célul, mert egyrészt ide még relatíve megfizethető áron lehet eljutni (van, ahova napi 300 dollár per fő a beugró), másrészt az elfelejtett romváros a bangladesi határ közelében sokat ígért.

Ahhoz, hogy az ember Mrauk U-ba (ejtsd Mjau Ú) utazhasson, előbb Sittwébe, a Bengáli-öböl partján, annak északi végéhez közel fekvő városba kell eljutnia. Ngapaliból, előző állomáshelyünkről Sittwébe két út vezetett. Egy háromnegyed órás légi, fejenként 63 dollárért, és egy kétórás buszutat nyolc óra tengeri hajózással megfejelő, nagyjából 45 dollárért. Könnyű választás volt. Sittwéből viszont már nem volt sok opció, a Mrauk U-ig hátralévő 65 kilométert csak a szárazföldbe benyúló folyókon és csatornákon hajózva lehet megtenni.

Mindketten azt hittük, hogy nem vagyunk tengerparton döglő típusok. Egyikünk hét, másikunk legalább húsz éve nem feküdt egy délutánnál többet a homokban, mert az unalmas. Viszont ahogy ezen az úton felfedeztük a bennünk szunnyadó kirándulót, most, öt napot henyélve a mianmari tengerparton arra is rájöttünk, hogy a strandolást is lehet élvezni, csak jókor kell menni jó helyre.

Az időzítéshez nekünk négy és fél hónap utazás kellett, ennyi idő után mindketten úgy éreztük, ideje lenne egy kicsit lábat lógatni. A helyszín kiválasztásával nem volt sok gondunk, mert Mianmarnak ugyan van vagy ezer szigete és több száz kilométernyi tengerpartja, strandolásilag csak három szakasz jöhet szóba. A többi vagy olyan területen van, ami le van zárva a külföldiek elől, vagy szinte lehetetlen megközelíteni, vagy nincs ott semmilyen szálláslehetőség, vagy csak egyszerűen nem olyan szép.

A nagyon nagy nevezetességekről mindig csak egyetlen kép él az emberiség közös agyában. A dokumentumfilmeknek és a mindent leegyszerűsítő nemzeti turisztikai hivataloknak köszönhetően a Nagy Falra mindenki ugyanúgy gondol. A hegyek gerincén a horizontig húzódó sárkányfarokra, a kép előterében valamelyik bástyával. A Machu Picchuról készült szinte összes poszter ugyanabból a szögből mutatja a várost, mögötte a következő hegy sötétzöld kúpjával. Baganról ez az egyetlen kép naplementekor készül valamelyik sztúpa tetejéről, szemben fotózva a napkoronggal, és egy másik sztúpa hangsúlyos sziluettje mellett még néhány száz tűhegyes csúcsocska látszik rajta. Nem véletlenül reklámozzák minden olyan helyen ezzel Mianmart, ahol Mianmart egyáltalán reklámozzák, mert ez azon látványok közé tartozik a világon, amelyek nélkül teljes életet élni lehetetlen.

Ha Bagan rommezeje a világon bárhol máshol lenne, esetleg Észak-Koreát, a Kongó dzsungeleinek különösen sötét szekcióit és természetesen Tádzsikisztánt leszámítva, bérelt helye lenne minden hülye „a XXI. század hét csodája szavazáson". Itt Mandalay és Yangon között, az Ayeyarwady kanyarulatában viszont még jó sokáig meg fog maradni a relatív névtelenségben, aminek - ahogy az mindjárt kiderül - azért vannak előnyei is.

December végét külföldön, családtól és egyéb ismerősöktől távol tölteni mindkettőnk számára szinte teljesen új élmény volt. Egyikünk születésnapja ráadásul december 29-re esik, úgyhogy nekünk ez az egy hét háromszorosan is szent. Fogalmunk sem volt, mit kezdjünk magunkkal ennyi ezer kilométerre a Bazilika éjféli miséjétől, a varázslatos Vörösmarty téri karácsonyi vásártól, a jobbnál jobb szilveszteri programoktól és úgy általában Budapest fényeitől.

Észak-mianmari kalandjaink után december 23-án délután értünk vissza Mandalaybe, és a várost így másodszori találkozásra igazi metropolisznak láttuk, ahol még meleg zuhanyt is lehet venni sok nap porosodás után. Bár a Szenteste Mandalayben szóösszetétel igen jól hangzik, mégsem akartunk csak ezért egy napot vesztegelni a városban, amelyből már minden kihozhatót kihoztunk. Úgy döntöttünk, a 24-ét inkább utazással töltjük, viszont ha már így alakult, akkor legalább kényelmes utazással.

K. 1966-ban született Észak-Mianmarban, bár akkor még Burmának hívták az országot. Családja a palaung törzshöz tartozott, azon belül is a nemesi ághoz. Anyja már orvosként dolgozott egy kisvárosban. A Burma, Laosz és Kína közt szétosztott palaungok ma nagyjából hatszázezren vannak, bár K. kétmillióról tud. Kínában a Peking által elismert ötvenakárhány kisebbség közé tartoznak, Mianmarban viszont a kormány a sokkal népesebb shanok egyik mellékágának tartja őket, aminek a palaungok nem kifejezetten örülnek. Gyerekként az illemszabályoknak megfelelően K. is beállt egy rövid időre szerzetesnek, de csak egy hétig bírta, mert „unalmas volt“. K. azóta sem érti, hogy ha úgy lenne, ahogy a buddhisták szeretnék, és mindenki ellenállna minden földi vágynak és nincstelen szerzetesként koldulná össze a napi betevőt, akkor pontosan ki gondoskodna a földekről és a szaporodásról.

Amikor Burma (Mianmar) megkapta a függetlenséget Angliától, az országban nagyon erős kisebbségek kiegyeztek a bamar (burmai) többséggel, hogy egyrészt autonómiát kapnak, másrészt ha egy évtized után nincsenek megelégedve a sorsukkal, szabadon elszakadhatnak az országtól. Ezekből az ígéretekből semmi nem lett, igazi autonómiát senki nem kapott, és természetesen senki nem válhatott le szabadon az országról. Az ettől ideges népek közül sokan a fegyveres ellenállás, a gerilla életforma és a bozótharc felé fordultak, mindezeket finanszírozandó pedig az erre honos legjövedelmezőbb növényhez, a mákhoz.

Ahogy azt sejtettük, Mianmarban internetezni, pláne blogot frissíteni, nem egyszerű feladat. A következő egy hónapban így minden bizonnyal marad a kiszámíthatatlanság.

Az eddig meglátogatott négy országban olyan nagyon nem lepődtünk meg érkezés után. Na jó, Tádzsikisztánban egy kicsit. Mindenhol nagyjából azt kaptuk, amire előzetesen számítottunk. Mianmarban viszont pálmafákat, rizsföldeken tapicskoló bivalyokat és mosolyogva integető, szalmakalapos parasztokat vártunk, ehelyett viszont először Banglades és Észak-Korea különös keverékével találkoztunk.

Érkezésünkkor Mandalay repülőterén a mienken kívül egyetlen, láthatóan régóta használaton kívül lévő gép ácsorgott, az alig megvilágított épületben is alig lézengett néhány egyenruhás. A vécében viszont egy sötétbarna tinédzser állt lesben a mosdó mellett, hogy a kellő pillanatban átnyújthassa az úrnak és a hölgynek a törölközőt, ráadásul olyan képet vágva, mint aki tényleg élvezi a feladatot. Ez volt életünk első olyan repülőtere, ahol hiába voltunk csak mi külföldiek, egy szál taxis sem ugrott a nyakunknak, hanem nekünk kellett egyet előkeríteni valami árnyékos sarokból. A reptért övező néhány kilométeres körzet még mindig Észak-Koreához tartozott, elevenszülő élőlény ide be nem tehette a lábát. Aztán a városba vezető egyórás út második felében megérkeztünk Bangladesbe.

- Kínában ketten átlagosan napi 87,5 amerikai dollárt költöttünk. Ha nem számítjuk Hongkongot, akkor csak 79,8-at. Ha Sanghajt sem, akkor 74,7-et. És ha még Pekinget sem, akkor csak 70,5-öt. Segítünk levonni a tanulságot: aki kevésből akarja megúszni Kínát, az Hongkongot mindenképpen kerülje el, és esetleg Sanghajt és Pekinget is. A szállás és az étkezés olcsó, a nagy távolságok miatt az utazás viszont drága. És itt vannak a világ legpofátlanabb árú belépői is.

- Senki nem tud úgy bámulni, mint egy kínai paraszt.
- Az ár/érték arány szempontjából a világon talán Kínában a legjobbak a szállások. 12-20 dollárért olyan szobákat lehet kapni, amilyenek Európában háromcsillagos hotelekben sem mindig vannak. A csúcs a yunnani Jianshuiban volt a Linan Inn nevű hely, ahol a központi sétálóutcában, egy ízlésesen felújított régi házban volt egy óriási nappalink, fürdőszobánk és hálószobánk, bőséges reggelivel együtt összesen 22 dollárért.
- Fogalma sem lehet az embernek arról, hogy egy országnak mekkora tud lenni a mérete és a történelme, amíg nem utazott 22 órát egy kínai vonaton, és amíg nem járt valamelyik kínai tartományi székhely sokemeletes, hat-hétezer évnyi civilizációt átfogó múzeumában.
- Még a jobb kínai szállodaszobákban sincs vécékefe. Vízforraló viszont még a rosszabbakban is.
- Kínában kétféle Red Bullt lehet kapni. Az egyik doboza ugyanolyan hosszúkás, mint az igazié, nagyjából kék és ezüst is, csak teljesen más rajta a minta. A másiknak kicsi, széles, aranyszínű doboza van, rajta az ismert kétbikás logóval. Mindkettőben szénsavmentes, undorítóan édes, az igazi cuccra csak halvány nyomokban emlékeztető lötty van. Óvakodjunk mindkettőtől! Nyugati Red Bullt csak Hongkongban kapni, még Pekingben és Sanghajban sem találtunk belőle.
- A modern kínai ember lelkének esszenciáját két tárgy ragadja meg tökéletesen: a polifónikus, színes kijelzős mobiltelefon, és az autóduda. Mindkettőt szeretik a lehető legfeltűnőbben, a lehető leggyakrabban használni.
- Kínában dúl a billiárd- és snookermánia. A kínai sportadó, a CCTV5, nagyon sok tornát közvetít, a jó játékosok közt pedig egyre több a kínai. A legutolsó faluban is van legalább egy, helyi gyártmányú és elég szakadt, de a célnak tökéletesen megfelelő asztal. És mindig, mindegyik foglalt.
- A vidéki nagyvárosban élő, fiatal kínai úriember randin mindig a vállán cipeli partnere retiküljét. És ez minden esetben nagyon viccesen néz ki.
- A kínaiak imádják a kemény székeket és főleg a kemény ágyakat. Az elegánsabb hotelszobákban is kötelező priccseken még az is meglepődik, aki egyébként nem nagyon szereti a süppedőst.
- Kínában a három kedvenc hamisított márka a Gucci, a Louis Vuitton és a North Face. Az utolsó putriban sem lehetsz senki a diszkóban vagy a földeken, ha nincs LV-logós táskád illetve NF-dzsekid.

Nem szokás teherként megélni egy hetet Dél-Kínában, de több, mint száz leutazott nap után mi már elég válogatósak lettünk. Onnantól kezdve, hogy megvettük december 14-re a Kunming-Mandalay repülőjegyeinket, nekünk már csak Mianmar lebegett a lelki szemeink előtt, és nehezen tudtunk bármi másra koncentrálni. Ugyanazt éreztük, amit éppen két hónappal korábban, amikor Kirgíziában vágtuk a centit a Kínába indulásig.

Más választásunk nem lévén – bár természetesen fintorogva – nekivágtunk ennek az utolsó egy hétnek. Yunnan fővárosát, Kunmingot, muszáj volt felkeresnünk, mert egyrészt csak ott tudtuk elintézni a Mianmarhoz szükséges papírmunkát (vízum + repülőjegy, bár megpróbálkoztunk a közúti opcióval is, ami pont ugyanennyibe került volna, viszont másfél óra helyett két nap zötykölődést garantált), másrészt csupa jó dolgot hallottunk róla, például hogy ez Kína Seattle-je. El nem tudtuk képzelni, hogy lövi magát fejbe egy heroinista, flanelinges, kínai rockzenész!

Ma, december 15-én délben a dél-kínai Kunmingból elrepülünk az észak-mianmari Mandalaybe (vagy -ba?). Most, hogy Fidel az utolsókat rúgja, Ahmedinedzsád mégsem kotyvaszt atombombát, Kadhafi Portugáliába jár kempingezni, George Bush pedig képeslapokat küldözget Kim Dzsong Ilnek, már direkt keresni kell a Gonosz Tengelyének utolsó fogaskerekeit. Reményeink szerint január második felében érkezünk csak Bangkokba, addig az alábbi a terv:

1. A következő napokban a modern számítástechnika segítségével reméljük kikerül ide még két bejegyzés Kínáról. De nem garantálunk semmit. Lehet, hogy egy, lehet, hogy egy sem.
2. Mianmarban valószínűleg lassabb lesz az internet, mint Tádzsikisztánban, pedig ott sem korcsolyáztunk a szélessávon. A blog frissítése valahogy meg lesz oldva, de lehet, hogy csak nagyon ritkán, és annak is reális az esélye, hogy a képek majd csak Thaiföldről lesznek feltöltve. És persze az is lehet, hogy tök flottul megy majd minden.
3. Minek nevezzük ezt az országot? A Burma gyarmati csökevény, a Mianmart meg a jelenlegi junta nyomja agresszíven, úgyhogy tanácstalanul állunk egyik politikailag korrekt lábunkról a másikra.

Maradjatok velünk!!!
Khívától Keletre X-Treme Asia X-Pedition Team 2007/2008

(Az előző rész tartalmából: Hőseink már azelőtt elalélnak a kínai konyhaművészettől, hogy megérkeznének az ország igazi kulináris központjaiba.)

Nem akarjuk magunkat nagyon ismételni, úgyhogy csak futólag szögezzük itt le a legelején: két hónap Kína után már biztosan tudjuk, ennél az országnál jobban sehol a világon nem lehet enni. Aki egy kicsit is szereti a hasát, az tegyen magának egy szívességet, és csak zabálni, zabálni és zabálni is jöjjön el ide. Talán-talán ha Európa egésze felvonul, akkor versenyezhet ezzel az országgal az ízek, a formák és az alapanyagok változatosságának terén, de valószínűleg még akkor is Kína nyerne.

Nyugaton viszonylag gyakori vád a kínai éttermekkel kapcsolatban, hogy vastag étlapjaik olcsó trükkök csupán. Az ezeken szereplő harminc-harminc csirke-marha-zöldség-sertésétel valójában alig valamiben különbözik egymástól, az egyikhez kesudióból adnak egy kicsit többet, a másikhoz meg póréhagymából. Bezzeg az európai éttermek! Ott aztán az a legelegánsabb, ahol nyolc-tíz fogásnál nincs is több az étlapon, az az igazi gasztronómia, nem ezek a fénymásolt telefonkönyvek, amikből az ember már nem is igazi ételeket, csak a D91-et, a H33-at és egy főtt rizst rendel.

Először azt hittük, roppant ötletes dolog részünkről egymást fotózó kínaiakat fotózni. Később sajnos fel lettünk világosítva, hogy minden harmadik Kínába érkező nyugati turista ezzel üti el a lyukas óráit, úgyhogy most már nem képzeljük magunkat nagyon eredetinek. Az egymást fotózó kínaiakon viszont még most is ugyanolyan gonoszul tudunk röhögni, mint amikor valamikor két hónappal ezelőtt először láttunk ilyet.

A kínaiak egyszerűen imádnak fényképezni és fényképezkedni. Van egy olyan érzésünk, hogy náluk a turizmus elsődleges célja éppen a fényképezkedés, pontosabban annak eredményének otthon mutogatása az irigységtől sárguló (s-á-r-g-u-l-ó) szomszédoknak. Ezzel speciel nincsenek egyedül a világ népei közt, harci szellemben és lelkesedésben viszont mindenképpen igen. Nyugaton a japánokat szokás a kényszeres és folyamatos fényképezés rabszolgáinak tartani, de ők sehol sincsenek a kínaiakhoz képest.

Akárcsak a japánok, a kínaiak is nagyon szeretnek csoportokban ugyanazt fényképezni. Figyeljük meg például az alábbi képen, amely Leshanban, a világ legnagyobb Buddha-szobra előtt készült, ahogy minden objektív ugyanarra a pontra fókuszál, miközben gazdáik éppen nem látnak semmit egymástól.

Ahogy az már mindenkinek feltűnt, aki valaha az életben ránézett egy világtérképre, Kína elég nagy. Beutazásához tehát óóóóriási távolságok leküzdésére van szükség, ehhez pedig messze a leghatékonyabb eszköz a vasút. Illetve a repülő még hatékonyabb, csak ebben a fapados-mentes országban pofátlanul drága, és egyébként sem megy el mindenhova. Szóba jöhetne még a busz is, de az ritkán tesz meg akár ezerötszáz kilométernél is hosszabb utakat egyhuzamban, így inkább csak rövidtávon hasznos. Egyébként is, a vonat mindig kényelmesebb mint bármi, ami négy keréken gurul. Fel lehet benne rendesen állni, kicsit még sétálni is, sőt, vécé is van rajta és nem is ráz olyan nagyon. Viszont a kínai vonatút, akárcsak majdnem minden ebben az országban, alapvetően különbözik attól, amit Európában ugyanígy hívnak.

Két kínai hónapunkból pontosan 150 órát töltöttünk vonaton. Több, mint hat teljes napot. Ennek jelentős része éjszakára esett, amikor vonatunk gyakorlatilag utazó szállodaként funkcionált, tehát azt azért nem mondhatjuk, hogy kínai napjaink egytizedét vasútra pazaroltuk, de azért ez a 150 óra még így is borzalmasan sok. Sajnos a már említett repülőn kívül egyszerűen nincs szerkezet a jóisten ege alatt, amivel ezt az országot Kirgíziától Burmáig gyorsabban be lehetne járni. Tessék megnézni egy Kína-térképen, hol van mondjuk Csengdu és Kunming. Na, csak ezek közt 16 óra a leggyorsabb vonatút, és az ország egészének méretéhez ez tényleg annyi, mint Magyarországon a Budapest-Kelenföld viszonylat. Volt tehát időnk kiművelni magunkat a kínai vonatozásból - és persze magukból a vonatozó kínaiakból -, tapasztalatainkat pedig akkor most közzé is tennénk.

Ahogy rendületlenül haladunk előre Kínában, egyre biztosabbak vagyunk, hogy a világon ezzel az országgal csak Európa versenyezhet változatosság terén. És az hagyján, hogy Tibet, Belső-Mongólia, Ujgurföld meg a több tucatnyi kisebbség által lakott vidékek mások, mint Peking, de így utunk kínai szakaszának célegyenesében arra is rá kellett jönnünk, hogy Kína etnikailag han részei közt is óriási különbségek vannak. Miközben pedig ezeket a zseniális antropológiai felfedezéseket tettük, kifejezetten megszerettük Szecsuánt.

A kezdet pedig nehéz volt, Sanghaj kék ege után különösen megdöbbentő volt első kínai repülőutunk végén Csunkingban leszállni. Eddig csak lentről láttuk a kínai nagyvárosok többségét borító szmogot, most viszont hiába hallottuk már a repülőt kitenni a kerekeit, az ablakon kinézve folyamatosan csak szürkésfehér köd látszott. A talaj alig néhány másodperccel a földet érés előtt bukkant elő, és leszállás után sem volt sokkal több száz méternél a látótávolság. Eddig az északi Datongot tartottuk az általunk látott kínai nagyvárosok legrohadtabbikának, de a Csunkingban eltöltött néhány óra után kénytelenek voltunk új győztest hirdetni. A szmogon kívül volt még itt több, mint tízmillió lakos, novemberi nyálka, lehetetlen ívekben és dőlésszögekben egymást keresztező felüljárók, valamint a várost szétszabdaló meredek dombok és völgyek, mind-mind tele toronyházakkal. Csunking tulajdonképpen egy óriási, szürke ragya. Tiszta szerencse, hogy hivatalosan már nem is Szecsuán része, akkorára nőtt, hogy Peking, Sanghaj és Tianjin után belőle lett Kína negyedik, tartományi jogú városa.

Mielőtt életünk egy délelőttjét panda-megfigyeléssel töltöttük, volt néhány előítéletünk ezekkel az állatokkal kapcsolatban. Egyrészt hogy igazából annyira nem is cukik, és népszerűségüket valamiféle világ-összeesküvésnek köszönhetik, amelynek fő mozgatórugói a kínai kormány, lelketlen szuvenírgyártók és a WWF, amely még a logójába is a pandát rakta, nem pedig valami hasonlóan veszélyeztetett, ám kevésbé médiaképes levéltetűt, örökre hazavágva ezzel a nem fotogén állatok túlélési esélyeit. Másrészt pedig hogy a pandák mesterségesen életben tartott dögök, és ha nem lennének emberek, akik rezervátumokat létesítenek nekik és a tátott szájukba hordanak napi húsz kiló bambuszlevelet, az elképesztő lustaságuknak köszönhetően már rég kihaltak volna. Most viszont már tudjuk, hogy a pandák tényleg annyira cukik, ráadásul pedig igazi, kőkemény túlélők.

Felismeréseinket alapvetően megkönnyítette megfigyeléseink színhelye, a csengdui Giant Panda Breeding Research Base. Ez minden bizonnyal a világ legtöbb luxussal felszerelt, egyetlen állatfaj kedvéért épített állatkertje, akkora kifutókkal, hogy nem látni a másik végüket. Külön lakosztályai vannak a felnőtt-, a majdnemfelnőtt,- a tinédszer-, a kölyök- és a csecsemőpandáknak, a hadseregnyi alkalmazott pedig tényleg a szájukba hordja a bambuszt, vagy ha nem is oda, legalább a mancsuk elé. A világon messze itt látható együtt a legtöbb panda, nem számoltuk, de három óra alatt nagyjából harmincat sikerült is elkapni.

Van, aki szerint a városoknak nincs lelkük, vagy ha van is, azt emberi akarattal és munkával meg lehet törni, fel lehet őrölni és helyére valami újat lehet ültetni. Mindenkinek őszintén tudjuk ajánlani Sanghaj felkeresését, az ilyen megátalkodott materialistáknak viszont a legszívesebben kötelezővé tennénk.

Sanghaji történelemlecke, legfontosabb mondat: Sanghaj, bármit is mondanak erről ma a kínai kommunista párt ideológusai, nyugati találmány. Ugyan évezredeken át voltak itt halászfalvak és a dicsőséges kínai történelem szempontjából teljesen jelentéktelen települések, Sanghaj, mint város csak a 19. század közepén született meg. A britek, akik ekkortájt lettek idegesek attól, hogy ők mennyi mindent vásárolnak Kínától, ám cserébe semmit nem tudnak adni, csak készpénzt, azt találták ki, hogy ha nincs piacuk, akkor majd csinálnak maguknak. Egyéb ötlet hiányában egyszerűen elkezdték rászoktatni a kínai lakosságot az ópiumra, a függők igényeit pedig a világbirodalmuk egyéb szegleteiből ideszállított kábítószerrel látták el. A kínai császári udvarnak ez érthetően kevéssé tetszett, és legkorrumpálhatatlanabb közszolgájuk vezetésével neki is álltak egyszerűen elégetni a britek ópiumkészleteit. Klasszikus dílerekként a britek azonnal visszacsaptak, és sokkal erősebb hadiflottájuknak köszönhetően gyorsan megalázóan elverték a kínaiakat, majd természetesen követelték a győztesnek járó zsákmányt. Így kaptak kínai földön olyan kikötőket, mint Sanghaj és Hongkong, ahol az ő törvényeik voltak csak érvényesek, és ahol zavartalanul folyhatott a biznisz.

Hongkong után másodszor is belépni Kínába viszonylag puha volt, elsősorban azért, mert pont oda mentünk, ahol a nagyvárosokat leszámítva messze legtöbb a nyugati turista: Yangshuóba. Yangshuót már az is látta, aki soha az életében nem járt Kínában, viszont legalább egyszer megfordult a világ bármelyik kínai éttermében. Az ezekben található nagy falikép/relief/műanyag tányéralátét/giccses akármi ugyanis mindig Yangshuót ábrázolja. Azok a teljesen valószítlenül cukorsüveg-formájú, a síkságból meredeken kiemelkedő, nagyon zöld dombok, na az Yangshuo. És nem csak Yangshuo környéke, hanem tényleg maga a városka is, amelynek parkjait ezek az egymás melletti, karsztból kialakult, sűrű növányzettel borított kúpok jelentik.

Yangshuo (és a közeli, nagyobb város, Guilin), minden kínai számára a nemzet büszkeségei, egy szinten a Nagy Fallal és az agyagkatonákkal. Közülük is sokan eljönnek ide, Yangshuo elsősorban mégis a nyugati turistákra épít, központi sétálóutcáján egymást érik a pizzeriák, fagyizók és pubok. A kereskedők agresszíven nyomulnak, a nyugati fiatalság részegen ordibál esténként, nem egy szép látvány, na. Ahhoz viszont ez is kevés, hogy a táj élvezeti értékéből levonjon.

Semmi sem illusztrálja jobban Hongkong mágikus vonzerejét, mint az alábbi kép:

Hány típusú M&M’s-t lehet kapni Magyarországon? Kettőt. Ezen a képen négy van, az ötödik meg már nem fért rá. Hány típusú Maltesers van Magyarországon? Egy, de az is csak egy-két budapesti boltban. Ezen a képen három. Toblerone meg Ferrero Rocher az van otthon is, de itt csak Nestlé Crunchból van két különböző, Snickersből meg három. És ez csak egy vacak metrómegálló vacak kis boltjának vacak kis kínálata. Hongkong gyakorlatilag a mennyország.

Az eredeti tervünk szerint Hongkongba csak valamivel később érkeztünk volna meg, Pekingből végül mégis ide indultunk vonattal. Egyrészt az egyre hidegebb Észak-Kínában egyre hívogatóbbnak tűntek a tévéhíradók időjárásjelentései, mert kínaiul ugyan továbbra sem értünk semmit, de azért ha az van kiírva, hogy Hong Kong 23-28, azt tudjuk értelmezni. Másrészt vészesen közeledtünk 30 napos kínai vízumunk érvényességének végéhez, tehát vagy meg kellett azt hosszabbítanunk, vagy el kellett hagynunk az országot. Bár Hongkong se nem Nagy-Britannia gyarmata már, se nem független ország, meglátogatásához mégis ki kell lépni Kínából, ráadásul a világon itt a legegyszerűbb új kínai vízumot szerezni, úgyhogy eldöntöttük, november közepén a déli, trópusi melegben teszünk eleget bürokratikus kötelezettségeinknek.

Pekingben nagyon könnyű volt. A barátaink, akik öt évet húztak le itt, most viszont már csak a kínai életüket felszámolni járnak ki, szerencsénkre éppen a helyszínen tartózkodtak, amikor mi megérkeztünk a legnagyobb városba, amit két és fél hónap alatt láttunk. Az ő szakértelmük és helyismeretük pedig sokat segített, arról nem is beszélve, hogy még a vízen járásnál is nagyobbat tudnak varázsolni – mindketten egész jól beszélnek kínaiul. Egyik ámulatból estünk a másikba, a taxisokkal egyből megértették magukat, és sört is úgy tudtak rendelni, hogy még azt is elmagyarázták a pincérnek, pontosan milyen címkés Tsingtaót szeretnénk. Szállást is segítettek szerezni, és így laktunk végül Peking egyik menő utcájában.

Mi már azt is elfelejtettük, hogy a nagyvárosoknak szokott menő utcája lenni, tele nagyon drága sört és wifit kínáló kocsmákkal, ahol csak külföldiek és menőséggel próbálkozó, ám inkább nevetségesen kinéző helyiek fordulnak meg. Voltak itt nagy számban menő ruhaboltok, Bathing Ape és Adidas Y3 cipőkkel, sőt, még az egyik pekingi színművészeti főiskola is a mi utcánkban volt, azok meg mindenhol ugyanazt a sleppet vonzzák. Az utca végében található a Mao Livehouse nevű, szakértő vendéglátóink szerint most Peking-szerte a legmenőbb koncerthelyszínnek számító szórakozóhely, amelyet fel is kerestünk egyik este. Számos egyéb bénaság mellett éppen a kínai Moog együttes lépett fel, és a közönség is nagyjából úgy volt felöltözve, mint a Budapesten alternatívnak számító szórakozóhelyeken, talán itt minimálisan jobban.

(Ez itt a második része az utazás mindennapjait bemutató szappanoperánknak. Egy amerikai dollár még mindig nagyjából 7,5 juan.)

Egy héten belül kétszer is jártunk Pekingben, és ez volt itt a legutolsó napunk. Nem igazán tudtuk, mit kezdjünk vele, csak abban voltunk biztosak, hogy sokat ne. Másnap délelőttől összesen 25 órányi vonatút állt előttünk Hongkongig, ilyesmi előtt meg kinek lenne kedve össze-vissza futkározni.

Nyolc körül keltünk a Peking Downtown Backpackers Association nevü youthhostel-szerűség négyágyas szobájának egyik emeletes ágyának mindkét emeletén. Másfél órával korábban arra már felriadtunk, hogy egyik szobatársunk, az amerikai lány a sötétben botladozva elindul a hajnali Nagyfal-túrára, a pincébe viszont csak ekkor sikerült lemásznunk a fejenként 65 juanos ágy mellé járó reggeliért. Közben a másik szobatársunk, egy valószínűleg francia fiú is felkelt, még az ágyban ülve felvette a teljes menetfelszerelését sídzsekiig bezárólag, majd kiviharzott a szobából. Furcsa srác volt, másnap közvetlen ébredés után a közös internet-szobában láttunk, amint vadul a korai olasz reneszánsz festőinek képeit kereste a Google-lal, különös tekintettel Fra Angelicóra. Valamint a válla fölött – természetesen tök véletlenül – azt is láthattuk, hogy egy emailjében csak a Payse Basque szavakat szedi óriási betűkkel, úgyhogy senki ne lepődjün meg, ha az ETA legközelebb Firenzében robbant.

A reggelink minimális narancsot, viszont sok vizet és cukrot tartalmazó narancsléből, három szelet pirítósból, kis adag vajból és lekvárból, egy tükörtojásból valamint néhány kis darab sárgadinnyéből állt. Sajnos egyikünk dinnyéjéről csak kóstolás után derült ki, hogy rohadt, és rosszabb íze van, mint eddig bárminek az utunk során, a traumát pedig vagy tíz perc volt kiheverni. Reggeli után fogalmatlan pöcsörészés, tisztálkodás, valamint a szállásunk wifijének köszönhetően emailjeink csekkolása következett. (Az előző nap végre lejátszott, előző bejegyzésünkben is főszerepet kapó Barcelona-Glasgow Rangers BL-csoportmeccs összefoglalójának megtekintésére természetesen már reggeli előtt sor került, szintén a nemzetközi világháló súlyosan illegális technológiai varázslatainak segítségével.)

(Ez és a következő bejegyzés két kínai napunkat fogja beteges részletgazdagsággal kitárgyalni. Direkt két teljesen különböző napot választottunk, hogy minél jobban érződjön, pontosan milyen is utazni. Egy amerikai dollár nagyjából 7,5 yuan.)

A Pingyao-Datong vonaton hajnali fél ötre állítottuk a vekkert. Tudtuk, hogy negyed hatra érünk Datongba, tök sötétben egy mozgó vonaton pedig elég lassú és körülményes dolog összepakolni. A kabinban a két legfelső ágyon aludtunk (jön! jön! jön! hamarosan az interneten! részletes elemzésünk a kínai vasútról!), így a nap első feladata az alattunk alvók összetaposásása nélküli lemászás volt. Nagyjából sikerült. A második pedig a poggyásztartóhoz lakatolt hátizsákjaink kiszabadítása, ami a vaksötét vagonban, álomtól elgémberedett ujjakkal, még fejlámpa segítségével sem egyszerű.

Másodpercre pontosan éreztünk Datongba, ahol először a másnap reggeli pekingi vonatra szóló jegyeinket intéztük el. Szerencsénkre a pályaudvaron a jegyárusítás már hajnalban is üzemelt, viszonylag kevés kínai földművessel kellett lökdösődni, és a kasszás sem volt teljesen ostoba, úgyhogy darabonként 46 juanért gyorsan meg is vehettük az ötórás útra a két jegyet.

A szállásunkat még előző este kinéztük az útikönyvekből, mindkettő ugyanazt javasolta a legalsó árkategóriában, úgyhogy sokat nem kellett gondolkodnunk. Főleg azért nem, mert a Feitian hotel pont szemben volt a pályaudvarral, és nekünk a lehető legsürgősebben két ágyra volt szükségünk. Az éjszakai recepciós érkezésünkkor még aludt, ébredés után pedig elénk tolt egy angol nyelvű árlistát, amiből gyorsan kiderült, hogy akárcsak a kínai szállodák túlnyomó többsége, ez is működik kuplerájként is, bár lehet, hogy csak azért volt a szobáknak órára lebontott ára is, mert így katolikus papok akár gyóntathattak is bennük anélkül, hogy a teljes éjszakát ki kelljen fizetniük. Kétágyas szobák három árkategóriában voltak, mi a középső, 160 juanosat választottuk, majd feltettük a minden kínai hotel recepcióján kötelező kérdést: lehetne-e szó valamiféle árengedményről. A nő ekkor 140-et ajánlott, amit mi elfogadtunk, majd kitöltöttük a kínai becsekkolásoknál kötelező formanyomtatványt, amelyre a ‚Sex‘ rubrikába még sajnos soha nem mertük beírni, hogy „never with cheap Chinese hotel hookers“.

Nem számít, hol jártál eddig az életben, egészen biztos, hogy soha, sehol nem voltál még annyira elveszve, mint Kínában. Nem mindenhol Kínában, de hogy számtalan hely van itt, ahol az ember akár a Marson is lehetne kommunikációs szempontból, az egészen biztos. A teljesen érthetetlen beszélt nyelvhez párosuló érthetetlen írás együtt már annyira sok, hogy többször gyorsabban tudtunk dolgokat végig magyarul beszélve elintézni, mint nemlétező kínai tudásunkat bedobva.

A cirill betűket húsz perc alatt meg lehet tanulni, és ezek ismerete még akkor is nagy segítség, ha az ember egy büdös szót nem beszél bolgárul vagy oroszul. Az arab betűkkel már rosszabb helyzet, de ott legalább az esti tévéhíradó végén meg lehet érteni az európai meccsek eredményeit, mert legalább az országok neve felfogható. Itt esély sincs a több ezer karakter megjegyzésére, és ahol a Németország Deguó, az Anglia pedig Yingguó, ott a sporthíreket is lehetetlen megérteni.

A külföldiek számára a kínai megértését és használatát a pinyin, a kínai nyelv latin betűs írásmódja lenne hivatott segíteni. Sajnos az a gond, hogy a kínaiban az egyes szótagoknak nem csak kiejtése, hanem hanglejtése is van, amit a pinyin ugyan tud jelölni, viszont komoly gyakorlat nélkül ezeket lehetetlen helyesen kimondani. Így hiába tudjuk, hogy a pályaudvar az valahogy úgy hangzik, hogy huoche zhan, és tudjuk azt is, hogy melyik szótagot milyen hanglejtéssel kellene mondani, kellő gyakorlat hiányában a taxisofőrök sokszor nem értik meg, hogy mit akarunk. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a ‚zh‘ által jelölt hangot városonként változóan ejtik, ami tovább nehezíti a kommunikációt.

Egy: rendszeresen sajnáljuk, hogy naponta csak három étkezést bírunk bevállalni. Kettő: a direkt turistákra szakosodott helyeket leszámítva nincs olyan étterem Kínában, amelynek étlapjára vakon rábökve ne lehetne jól enni. Három: Barcelona, Párizs és Milánó együtt bújhatnak el bármelyik kínai tartományszékhely éttermi kínálata, piacainak gazdagsága, valamint lakosainak kulináris kifinomultsága mögött. A jó konyhához és a tökéletes ízekhez évezredeken át tartó folyamatos bőség kell, és ezügyben sehol sem fényesebb a múlt, mint Kínában. Négy: ha az előbbiekből nem lett volna világos, Kínába csak enni is érdemes eljönni, nekünk eddig szinte minden étkezésünk óriási élmény volt. Pedig még csak az ország egészen kis szegletét láttuk, és nem is azt, amelyiket a csúcsnak szokás tartanmi gasztronómiailag.

Kínában vendéglátóhelyen enni csak nyomokban hasonló élmény az Európában megszokotthoz. Éttermek ugyan itt is vannak, viszont a kínai embernek valószínűleg elmegy az étvágya a nyugaton annyira kedvelt, diszkréten megvilágított, csendes, egymástól világosan elhatárolt, már-már romantikus asztaloktól. Nekik inkább a neonfénnyel elárasztott, hosszú fémasztalokkal telipakolt, leginkább egy kórtermere emlékeztető óriási helyiségek jönnek be, ahol egymás hegyén-hátán ülve együtt ehetnek, szürcsölhetnek, cigizhetnek, izzadhatnak és beszélgethetnek egymással ordítva. Igaz, eddig még egyszer sem voltunk igazán high-end étteremben, majd inkább Pekingben és Sanghajban nézzük meg őket, talán ezek majd jobban emlékeztetnek európai rokonaikra. Nem találkoztunk még a világon mindenhol a kínai éttermeket beborító piros lampionokkal, kék-fehér műporcelánnal, míves fapálcikákkal és aranyszínű sárkányokkal sem.

Az általunk eddig felkeresett éttermek legtöbbje európai kategorizálás szerint leginkább gyorsétterem volt. Ahhoz nem sok közük volt, ami a Mekiben folyik, viszont ezekben is nagyon gyorsan jól lehet lakni. Rendelni a többi vendég asztalán sorakozó szimpatikusabb fogásokra mutogatva a legegyszerűbb, csak nagyon szerencsés esetekben vannak a kassza fölött vagy magában az étlapban segítőkész fényképek. Három percen belül meg is érkezik az első fogás az asztalhoz, minden nagyon pörög, a pincérek rohangálnak, a vendégek tízpercenként cserélődnek, és még egy hatfogásos vacsora elfogyasztása sem tart tovább huszonöt percnél. Két ember ennyi idő alatt végez egy-egy tál levessel, 24 töltött gombóccal, valami hideg előétellel, tésztával és néhány saslikkal. A kínaiak nem maradnak az asztalnál beszélgetni, gyorsan fizetnek, és megy is mindenki haza. A legdrágább éttermeket leszámítva teljesen természetes dolog máshol vásárolt ételekkel érkezni, sőt, simán lehet a szomszéd vendéglátóhelyekről is bármit átrendelni.

Két okból nem része Tibet az útitetvünknek. Egyrészt mert mindent nem lehet megnézni, nem megyünk például Belizébe sem. Másrészt pedig mert bár Tibetbe egyszerűen be lehet jutni, a kínaiak mindent megtesznek, hogy megnehezítsék és ellenőrzés alatt tartsák az ország legnagyobb és legszegényebb tartományába vágyók életét. Tibet jelentős része teljesen el van zárva a külföldiek elől, és a maradékba is csak egy speciális, ám viszonylag könnyen megszerezhető engedély birtokában lehet eljutni. Aki nem szervezett turistacsoporttal érkezik Tibetbe, az vagy rendes gyerekként kiváltja az engedélyt, vagy útja nagyobb részét azzal tölti, hogy igyekszik kikerülni a kínai ellenőrzőpontokat. Ráadásul Tibetre méretéből és a bonyolult logisztikai viszonyokból kifolyólag több hét kell, így mi inkább úgy döntöttünk, hogy kösz, majd legközelebb.

Viszont attól, hogy az ember nem teszi be a lábát a Tibeti Autonóm Régióba, még nem kell teljesen lemondania a tibeti élményről. A környező tartományok Tibet felé eső peremvidékének jelentős része kulturálisan már tibeti, és több forrásunk szerint ezek a területek sokkal inkább tibetiek, mint Lhásza és környéke. Itt a han kínaiak nem tesznek meg mindent azért, hogy demográfiailag és kulturálisan egyaránt ők legyenek többségben, és a tibeti identitás – elsősoban annak legfontosabb eleme, a vallás – is szabadon virágozhat. Mindezek tudatában döntöttünk úgy, hogy ellátogatunk Gansu tartomány déli csücskébe, Xiahéba.

Xiahé teljesen jellegtelen kínai kisváros, viszont a Labrang nevű tibeti kolostorra és településre épült rá. Labrang a buddhizmus speciális tibeti, lámaista ágának hat nagy kolostora közül az egyik, a maradék ötből négy Tibetben van, a másik meg állítólag turistásabb és kevésbé nagy szám. Egyikünk sem az a különösebben misztikus-spirituális típus, de Labrangban nagyjából az ötödik perc után mindkettőnk számára világossá vált, hogy miért is vonzott Tibet mindenkit a náci fajkutatóktól a büdös hippikig. Tibet és a tibetiek egyrészt rendkívül egzotikusak a világ legmagasabb hegyeivel, a színes ruhákkal és a furcsa, aranyozott istenszobrok előtt égő jakvaj-gyertyákkal, másrészt a tibetiek vallásossságában van valami annyira őszinte, magasztos lelkesedés, hogy itt talán Nietzsche is újra végiggondolná a jóisten egészségi állapotát. Egyébként aki volt az Andokban, az már félig látta Tibetet, ott is magasak a hegyek, az indiánoknak ugyanilyen vágott szeme és cserzett bőre van, ők is szeretik a színes szőtteseket, az öregasszonyok pedig ugyanolyan fonott copfokat és férfiakra való kalapokat hordanak.

Tudtátok, hogy vannak olyan helyei a világnak, ahol alig lehet látni a nevezetességeket a sok tülekedő turistától? És olyanok, ahol várni kell a fényképezésre vagy öt percet, mire mindenki kitakarodik a képből? Régen mi is tisztában voltunk ezekkel a szomorú tényekkel, csak Közép-Ázsiában valahogy az egész kiment a fejünkből. Aztán megérkeztünk Kínába, és hirtelen az egész nyomorult turistaipar a nyakunkba szakadt.

Ürümcsiben még nem tűnt fel semmi fura, ám amint átvonatoztunk Dunhuangba, kénytelenek voltunk észrevenni, hogy szemben a tádzsik hegyekkel, itt nem integet egymásnak már messziről két turista, ha valahol összefut, elsősorban azért, mert a hadonászással biztos fejbevágnának egy harmadikat és egy negyediket. Dunhuang néhány tízezres, kínai mértékkel nevetségesen kicsi város, amely elsősorban a közeli Mogao-barlangokból él. A Mogao-barlangok pedig elsősorban arról híresek, hogy a világon talán itt a legkellemetlenebb magyarnak lenni.

A Magyarországon sajnálatosan kevéssé ismert és elismert Stein Aurél, magyar, ám egész életében a briteknek dolgozó régész (és valószínűleg egyben kém) a 20. század elején az akkor újrafelfedezett Selyemút első és legnagyobb szakértői és felfedezői közt volt. Amikor kapcsolatai révén kiszimatolta, hogy ezen a Mogao nevű helyen számtalan, buddhista falfestményekkel teli barlang van, azonnal a helyszínre érkezett, ahol nagy megelégedésére nem csak ezeket láthatta, hanem azt is, hogy egy helyi szerzetes időközben rátalált rátalált a jackpotra is, egy komplett barlangra tele értékesnél értékesebb ősi iratokkal, köztük például a világ legrégebbi nyomtatott szövegével. Stein minden idők egyik legnagyobb régészeti bravúrját és üzleti svindlijét bemutatva úgy átvágta szegény ostoba szerzetest, hogy az alig több, mint száz fontért szinte a teljes kollekciót eladta, ami a kínaiak minden siránkozása ellenére máig nem is tért vissza a British Museumból. Érdekes módon Kínában eddig csak a Mogao-barlangoknál tudta minden pénztáros és idegenvezető, hogy mi az a Magyarország (kínaiul Hszjongjalí), de szerencsére egyikük sem tett rosszalló megjegyzéseket.