- Malajziában ketten naponta átlagban 82,2 dollárt költöttünk. Ez sok. Ha nem számítjuk, amit búvárkodásra költöttünk, akkor csak 64,5-öt, ami viszont egészen barátian kevés.
- Malajziában borzasztóan drága az alkohol. Közértben sincs félliteres sör három és fél amerikai dollár alatt. Az ország lakosságának többsége muszlim (sokan viszont nem), az állam azonban nem betiltja az alkoholt, hanem csak irtózatos adókkal sújtja.
- A maláj muszlim inkább iszik sört, mint disznót eszik. Disznóval szinte csak a kínai éttermek étlapján lehet találkozni, de ezek közül is sok hirdeti magát azzal, hogy náluk minden halal (az Iszlám előírásainaik megfelelő).
- A világ országai közül az egyik legfurcsább forma Malajziának jutott. Az ország nagyobbik része Borneó szigetének északi felére esik, a kisebbik pedig Délkelet-Ázsia legdélebbi csücskére.

- Malajzia lakosságának 24 százaléka kínai, 8 pedig indiai.
- Legalább egy magyar szó a maláj nyelvből származik. Az ámokfutás gyökere a maláj amok, ami azt az állapotot jelöli, amikor a hagyományos maláj falusi lét társadalmi kötöttségeibe beleőrülő ember ész nélkül törni és zúzni kezd.
- A Malajziában forgalmazott és nyilvános helyeken vetített nyugati filmeket mind cenzúrázzák, sokszor olyan sok jelenetet kivágva, hogy már a sztorit is nehéz követni. Szenvedélyes csókolózást bemutató jelenetek természetesen nem maradhatnak meg, amin viszont csak ütik a nőket, azok nyugodtan mehetnek.
- Malajziában nagyon sokan és nagyon jól beszélnek angolul. Megdöbbentő módon még a helyi kínaiak is.
- A távozásunk utáni hétvégén lépett fel Kuala Lumpurban a szupermenő, Glasgow-i Shitdisco együttes.
- Malajziában egyszerűen mindenhol van ingyenes wifi. Jó, az erdőben nem, de egészen lepukkant buszállomásokon és a legolcsóbb szállodákban is igen.

Amikor még semmit sem tudtunk a mianmari konyháról, azt hittük, hogy a thai, az indiai és a kínai konyhaművészet metszéspontjában elhelyezkedő országban biztosan csodálatos saját fejlesztésű szakácsművészet üzemel. Aztán a valóság inkább azt mutatta, hogy olyan körülmények közt, mint amilyenekkel a mianmariak nap mint nap szembesülnek, lehetetlen nagyot alkotni a konyhában. A maláj konyháról is csak nagyon halovány elképzeléseink voltak, és már abban sem mertünk igazán reménykedni, hogy az ország népes indiai és kínai kolóniái, valamint az északi szomszéd Thaiföld jó hatással lehetnek az itteni szakácsokra. Aztán gyorsan kiderült, hogy Malajziában egyrészt van elég jómód az étkezési kultúrához, másrészt pedig hogy ezek az említett nagy főzőiskolák túl karakteresek ahhoz, hogy összekeveredve valami újat hozzanak létre. Azt nem állítjuk, hogy maláj konyha egyáltalán nincs, csak hogy az inkább egymás mellett párhuzamosan futó, egymással nem nagyon érintkező konyhák kombinációja.

A három iskola közül az országban a thai kapja a legkisebb szerepet, viszont azok az ételek, amelyek se nem kínaiak, se nem indiaiak, tehát még a leginkább nevezhetőek igazi maláj fogásnak, azok közül sok elég közeli rokonságban áll közismertebb, thai találmányokkal. Vannak például a Thaiföldről ismert curry-k, amelyekben főleg a csili hangsúlyos, viszont sem a citromfű, sem a kókusztej nem jut különösebb szerephez, és még a halszószt is alig érezni. Jut beléjük az összes hozzávalóból, csak sokkal kevesebb mint az északi szomszédnál.

Éppen öt hónappal ezelőtt egyszer már jártunk Malajzia kontinentális részén. Akkor kevesebb, mint egy hét természetesen semmire sem volt elég. Maláj-Borneó után tehát visszatértünk pótolni. Olyan nagyon sok időnk sajnos most sem volt, így a maláj múlt két fontos helyszínére, Penang városára és a Cameron Highlands-re korlátoztuk magunkat. Legalábbis azt hittük, hogy ez a két hely a maláj múltról szól, ám rendkívül elégedetten állapítottuk meg, hogy Délkelet-Ázsiában egészen szokatlanul itt dicső jelen is van, sőt, talán még jövő is.

Penang városát igazából nem is Penangnak hívják. Penang a maláj szárazföldtől alig néhány kilométerre fekvő sziget neve, amelynek a fővárosa hivatalosan Georgetown néven fut. Ennek ellenére a várost is mindenki Penangnak (ami kiejtve Pinangnak hangzik) nevezi. És ez a Penang nem csak Malajzia büszkesége lehet joggal, hanem nyugodtan az egész emberiségé is, amely itt végre bebizonyította, hogy a vállalkozó szellem és a békés együttélés szerencsés kombinációja milyen csodálatos eredményekkel járhat.

Utunk során eddig tizenhárom országban jártunk. Majdnem mindegyiket azért kerestük fel, mert leküzdhetetlen vágy lobogott bennünk az ottani állapotok megismerésére. Itt volt hát az ideje, hogy tizennegyedszerre újítsunk. Brunei se nem esett útba, se nem érdekelt minket, hogy mi van ott. Egyszerűen csak arra vágytunk, hogy amikor legközelebb a szomszéd megint fárasztani kezd a mallorcai élményeivel, a pofájába vághassuk: és Brunájba már voltál, köcsög? Ehhez képest nagyon tanulságos kirándulásnak bizonyult az országban töltött egy teljes és kétszer fél nap.

Ha már egyszer Borneón voltunk és ráértünk – márpedig mi hála a jó istennek több, mint tíz hónapja borzasztóan ráérünk –, Brunei felkeresése nem jelentett komoly kitérőt. Kota Kinabaluból két rövid hajóúttal majd harminc perc buszozással érhető el Bandar Seri Begawan, Brunei fővárosa. Érkezés előtt nagyon izgatottak voltunk, mert az olaj-emirátusokból eddig összesen Dubai repterét láttuk, és az egy főre jutó GDP alapján a világon hetedik leggazdagabb országa olyan luxust ígért, amilyenhez még Tokióban sem volt szerencsénk. Az volt a tervünk, hogy majd direkt elbotlunk az arany járólapokkal borított úttesten, és úgy csinálunk, mint akiket valamelyik Ferrari ütött el, hogy aztán a tulajt jól levághassuk néhány százezer dollárra.

(Mivel továbbra sem tudunk víz alatt fotózni, ismét kénytelenek voltunk néhány fényképet ellopni az internetről. Minden érintett elnézését kérjük.)

Három hét valódi, Japánban töltött pihenés után könnyes búcsút vettünk Tamástól, és - ismét édeskettesben - Borneó felé vettük az irányt. Egy napra ugyan meg kellett állnunk Manilában, ám ezt az időt igyekeztük befogott szemmel, füllel és orral tölteni légkondival és kábeltévével felszerelt szobánkban, teljesen elzárkózva a város megszámlálhatatlan kellemetlenségétől. Manilát többé bottal sem.

Nem szégyen, ha a Borneó szót hallva a járhatatlan dzsungel, fejvadász kannibálok és az utolsó paradicsom ugrik be. Érkezésünk előtt ennyire azért nem voltunk romantikusak, ám mi is a természet kínálta kalandokat kipróbálni érkeztünk a világ harmadik legnagyobb szigetére. A szigetre, amelyen a világon egyetlenként három ország osztozik. A déli több, mint kétharmad Indonéziához tartozik, annak Kalimantan nevű tartományaként. Az északi csíkon három szultánság osztozkodik: a független Brunei, valamint a Malajziához tartozó Sarawak és Sabah. Mi ez utóbbira szántunk két hetet.

(Japán után még egy napot voltunk kénytelenek Manilában tölteni, átszállásból kifolyólag. A sors aljassága, hogy pont azt a várost kellett négyszer is felkeresnünk, amelyet az egész út során a legelviselhetetlenebbnek találtunk. Így most a filippínó érdekességek következnek, legközelebb pedig folytatjuk tovább a kalandokat.)

- A Fülöp-szigeteken ketten naponta átlagosan 86 dollárt költöttünk. Tehát az ország délkelet-ázsiai mércével mérve kifejezetten drága. Nem olcsó a közlekedés és az étkezés sem, azonban a helyzet szállásilag a legrosszabb. Elég drágán elég vacak szobákat lehet csak kapni. Manilától északra, Baguio városában például ötven dollárért kaptunk egy olyan szobát, amiért Vietnamban tizenötöt sem kértek volna el. És minden importált termék a dezodortól a kekszig annyiba kerül, mint Magyarországon.

- A Fülöp-szigetek nem Ázsia. Azt viszont sajnos nem tudjuk megmondani, hogy akkor pontosan mi. Vannak ázsiaias vonásai, a spanyol gyarmati örökség azonban ezeknél jóval erősebb. Az ország és az itteni emberek sokkal jobban hasonlítanak Mexikóra, mint a közeli Vietnamra vagy Kínára. Talán még valamiféle pán-maláj identitást lehetne rájuk bizonyítani, mert a malajziaiaktól és az indonézektől nem állnak olyan nagyon távol, ám azért mégiscsak jóval távolabb, mint a latin-amerikaiaktól. Ez európai turistaként egyébként inkább áldás, mint átok. A filippínóknak annyi a hibája, mint a pelyva, viszont legalább olyan áthidalhatatlan kommunikációs gátak nincsenek köztünk és köztük, mint köztünk és a legtöbb ázsiai közt. Még a humorunk is kompatibilis.
- Az utunkon eddig felkeresett 14 ország közül messze a Fülöp-szigeteken a legjobb a popzene. A helyi MTV teljesen vállalható, a hazai gyártású videóklipek pedig mind zeneileg, mind képi világban évekkel a magyar színvonal előtt járnak.
- Ha a korrupciónak más nevet kellene adni, a legegyszerűbb lenne Fülöp-szigeteknek keresztelni.

- Japánban ketten napi átlagban 161 dollárt költöttünk. Ez több, mint utunk során bárhol máshol, viszont továbbra is állítjuk - ahogy azt már részletesen kifejtettük -, hogy Japán egyáltalán nem olyan drága.
- Japánban az összes menő autó, a Ferrarik, Bentley-k, Porschék és társaik mind balkormányosak.
- Japánban nincsenek korcsok, szinte az összes kutya fajtiszta. Minden egzotikus fajta megtalálható, a Charles Springer spánieltől a bobtailig, legnépszerűbbek mégis a hosszúszőrű retrieverek, a pincsik és az akita-szerűségek.
- Oszakában lényegesen drágább a metró, mint Tokióban.

- Japánban minden iskolásnak kötelező az egyenruha. És az ovisoknak is, csak ők még cuki, intézményenként változó színű sapkácskát is hordanak.
- A japán kerti törpéknek nincs vágott szeme, hanem minden szempontból ugyanolyanok, mint nyugati társaik, szakállal, süveggel, satöbbivel.
- Nyugaton mindenki azt hiszi, hogy nincs menőbb japán ruhamárka az A Bathing Ape-nél. Ehhez képest Japánban gyakorlatilag senki nem hord BAPE-t.
- A japán McDonald‘s nem különbözik olyan sokban a nyugati McDonald‘s-októl, mint amennyire Ázsiában szokás. Rizs például nincs. Van viszont Ebiburger, ami rákos, Teriyaki Burger, ami logikusan Teriyaki-szószos, valamint a csodálatos MegaMac, ami egy BigMac, csak négy fasírttal. Ami viszont nagy különbség, hogy itt tényleg mindenki maga dobja ki a tálcán maradt hulladékot, a szelektálás pedig olyan komolyan van véve, hogy első körben egy külön e célra rendszeresített tartályba kell önteni a maradék jeget és folyadékokat.
- Japánban nincsenek koszos autók.
- Minden japán cipője olyan tiszta, hogy van egy olyan gyanúnk, egyetlen párat sem hajlandóak egynél többször felvenni.
- Hiába caplat az ember egy komplett napot vietnami papucsban Oszakában vagy Tokióban, a lába estig tiszta marad.

Most egy kicsit nehezebb helyzetben vagyunk, mint amikor a kirgiz és a filippínó konyha remekeiről írtunk, lévén hogy a japán konyháról minden bizonnyal jóval több olvasónknak van valamiféle elképzelése, mint az említett két gasztronómiai fellegvárról. Sőt, tapasztalataink szerint a japán konyha az, amely a világ ételeinek széles tárházából a legszélsőségesebb reakciókat képes kiváltani az emberekből. Van, aki szerint a nyers hal nem is emberi táplálék, és van, aki szerint a kifinomult kultúrember legfontosabb ismertetőjegye, hogy alkalmanként az I Love Sushitól rendel ebédet az irodába. Mindkét tábor számára vannak újdonságaink.

A hasát szerető ember óriási elvárásokkal érkezik Japánba, és éppúgy, ahogy a közlekedés hatékonyságával vagy az általános tisztasággal kapcsolatban, e téren sem kell csalódnia. Bár mi három hét alatt arra jutottunk, hogy a vietnami és a kínai konyhát többre tartjuk a japánnál, elismerjük, rosszat enni Japánban nagyon nehéz. Ahogy az országban úgy általában is, a gasztronómiában sincsen semmi gagyi, a minőség minden esetben elsőrangú. Viszont – legalábbis a mi Ázsiához szokott pénztárcánknak – nem olcsó, így utunk során ez volt az első ország, ahol a helyi konyhák egy részéből szabályosan ki voltunk zárva. Így például kimaradt a japán császári haute cuisine, a főleg zöldségek mesteri elkészítésére és tálalására specializált kaiseki, és azt sem tudjuk, hogy mennyivel jobb a háromszáz dolláros szusi a hatvan dollárosnál.

Kedves olvasók! Nagyon úgy tűnik, hogy félre lettetek tájékoztatva miáltalunk, úgyhogy most helyesbítenénk. Szóval az a helyzet, hogy szemben azzal, amit egy korábbi bejegyzésben állítottunk, Japánban magyar jogsival nem lehet legálisan vezetni. Se hiteles fordítással, se sehogy. Vagy meg kell szerezni a helyi papírt, ami nyilván csak annak éri meg, aki hosszabb ideig tervez az országban tartózkodni, vagy keresni egy jogilag tájékozatlan autóbérlőt, és reménykedni, hogy nem történik semmi gáz a kocsival, mert akkor aztán kellemetlen lehet egy érvénytelen jogsi.

(A pontosításért köszönet Bangkok Charlie-nak)

Nem, nem menő. A világ tele van olyan fiatalokkal és nem olyan fiatalokkal, viszont többnyire azért mégiscsak fiatalokkal, akik Japánt egyszerre tartják a naprakész divat, a kifogástalan stílus és a három lépéssel a világ előtt járás Mekkájának, Sixtus-kápolnájának és Csárdáskirálynőjének. Nem szégyelljük bevallani, hogy mielőtt Japánba érkeztünk, nekünk is voltak ha nem is ilyen elvakult, de kicsit azért erre tendáló prekoncepcióink. Így Japán után viszont csak annyit tudunk mondani, hogy nem néz ám ki kevésbé hülyén egy oszakai kamasz, mint egy szabolcsi, csak mert Kanye Westnek öltözik, és nem 50 Centnek. Ha nem tudod, ki az említett két néger fiatalember, akkor ez a bejegyzés most kivételesen nem neked szól, ezért előre is elnézést.

A japanofília igen súlyos elmebaj. Más kultúrájában turistáskodni – hogy egy igazi klasszikust idézzünk – minden esetben rendkívül nevetséges, márpedig a japanofilok általában nem maradnak meg külső szemlélőnek, hanem igyekeznek teljesen beleolvadni imádatuk tárgyába. Zen-kertet építenek otthon, mangát rajzolnak, vagy legalább hülye hajat viselnek. Esetleg ismerőseiket Japán-szakértelmükkel fárasztják. Leglehangolóbb képviselőjükkel a tokiói Harajuku állomás mellett találkoztunk.

Japán nem drága. Illetve pontosítanánk. Nekünk Japán drága volt, mert az utóbbi tíz hónapban ahhoz szoktunk, hogy ott eszünk, ahol akarunk, ott iszunk, ahol akarunk, és úgy utazunk, ahogy akarunk. Ázsia többi részéhez képest Japán igenis drága, még a nevetségesen olcsó Vietnamhoz vagy Indonéziához képest költségesebb Fülöp-szigetekről érkezve is egyik meglepetésből a másikba estünk a földönkívülinek tűnő árakat látva. Erre az élményre azért számítottunk, sőt, meg voltunk győződve, hogy Japán még Európa nyugati feléhez képest is nagyon fog fájni a pénztárcánknak. Néhány nap után viszont már láttuk, hogy Japán nem csak Berlinnél és Barcelonánál tud olcsóbb lenni, hanem egy kis odafigyeléssel akár Budapestnél is.

Mielőtt rátérnénk a számok csodálatos világára, térjünk ki arra, hogy mi az, ami „olcsó“, mi az, ami „drága“, és mi az, ami „megéri“. A világ lerohadt részei, például az a sok béndzsa ország Üzbegisztántól Indonéziáig, ahol eddig jártunk - olcsó. Azért a kevés pénzért cserébe az ember nem mindig kap minőséget, de a „megéri-e?“ kérdés egyszerűen nem merül fel ilyenkor sem, illetve akiben igen, az üsse fel a Google-t a „szarrágó“ kifejezésnél. A fejlett világ viszont, valamint annak közvetlen perifériája – drága. Vannak persze fokozatok, hiszen míg London és Barcelona borzalmasan drága, Berlin és Budapest csupán közepesen, Peking és Pozsony meg csak egy kicsit.

Egyáltalán hogy merészelünk sommás véleményt alkotni Tokióról azután, hogy mindössze öt és fél napot töltöttünk ebben az agglomerációval együtt 35 milliós ultra-hiper-megalopoliszban??? Van a világon néhány város, elsősorban éppen Tokió és New York, aztán talán London, Párizs, Róma, és még egy-két hasonló kaliberű hely, amelyekkel valamiért csak úgy illik bánni, mint a művészettörténet legnagyobb alkotásaival, a Mona Lisával, a Karamazov testvérekkel meg persze a Bitlisszel. Szabad ellenvéleményt megfogalmazni, de csak évtizedes tanulmányokat követően, és még akkor is reszkírozva a futóbolond címkét. Nekünk viszont Tokióról is van véleményünk egy ilyen röpke találka után, mint ahogy van véleményünk az említett három műalkotásról is (csak hogy le legyen írva, sorrendben: halálosan semmilyen; remekmű; rendben van, de indokolatlanul túlértékelt).

Tokió valószínűleg azért került az előbb felsorolt érinthetetlen kiválasztottak közé, mert rajongói szerint nincsen széles-e világon semmi, ami Japán fővárosához fogható lenne. Ez természetesen igaz, hiszen Váchoz és Jekatyerinburghoz sem fogható semmi. Az viszont nem igaz, ami e lelkesedés mögött van. Tokiónak ugyanis éppen az a titka – és ez a mi sekélyes és elhamarkodott véleményünk ez a soványka öt és fél nap után –, hogy bár tényleg különbözik minden más méretesebb településtől, a lényeges pontokon valójában teljesen ugyan olyan. Ha olyan nagyon más lenne, nem is tudtuk volna úgy élvezni, ahogy élveztük. Nem vagyunk mi ufók.

Financiális és időbeli korlátokból kifolyólag japán vakációnkat az ország legsűrűbben lakott vidékén töltöttük. Honshu, a legnagyobb japán sziget annyira urbanizált, hogy hosszas, elvileg városok közti vonatutakat is meg lehet tenni végig teljesen egyforma és teljesen unalmas kert-, alvó- és elővárosokon át. Ennek ellenére semmiképpen sem akartuk kihagyni az ország ritkábban lakott vidékeit, így Kiotó és Tokió között felkerestük a közepesen méretes Kanazawa, Takayama és Matsumoto városokat, valamint ezek közvetlen, relatíve vadregényes környékét.

Japán eldugottabb szegleteit sokféleképpen be lehet járni, hármunknak a leggazdaságosabb és egyben legpraktikusabb megoldásnak a bérelt autó tűnt. Az így megspórolt pénzt természetesen sörre és rizspálinkára fordítottuk. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy a magyar embernek hiába van nemzetközi jogosítványa, ezzel még nem vezethet Japánban. Sajnos Magyarország a nemzetközi közlekedésről szóló 1968-as bécsi egyezményt írta alá, nem pedig azt az 1948-as genfit, amelyet a japánok. Kivételesen nem csak nekünk rossz, hanem például a németeknek és a franciáknak is, úgyhogy most az egyszer nem sírtunk a másodrangú világpolgárság miatt. Pláne, hogy gyorsan kiderült, nem minden japán autókölcsönző alkalmazottai vannak tisztában ezekkel a nemzetközi jogi nüanszokkal. Inkább arra koncentráltunk, hogy kilenc és fél autómentes hónap után, életünkben először ülve automata, ráadásul jobbkormányos autó volánjánál, ne törjünk össze semmit.

E blog csúcspontjai közé tartoztak azok a bejegyzések, amelyekben hosszasan írtunk olyan dolgokról, amelyekről elindulás előtt fogalmunk sem volt, viszont még most sem sok. Ott volt például a kínai vonatozás és a szerecsendió, két milliókat érdeklő téma, amelyek tárgyalásával ezeket a milliókat megvilágosítottuk és jobb utakra tereltük. A szót tovább nem szaporítva most akkor rátérnénk a japánkertekre. Őszintén reméljük, hogy hiányos ismereteink propagálásával újabb életeket sikerül teljesebbé tennünk.

Hogy a japánoknak fontos, mi van a házon kívül, a kerítésen viszont még belül, azt maga a japánkert szó létezése is tökéletesen mutatja. Akárcsak a franciák a salátát, az oroszok a rulettet, a spanyolok pedig a viaszt, a japánok is imádják a kerteket. A ma létező leghíresebb példányok több száz éve lettek kialakítva, a műfaj népszerűsége pedig töretlen. Bár hülye ruhákat viselő fiatalokkal azért nincsenek tele, az általunk felkeresett kertek közül csak az nem volt tömve japánokkal, amelyikbe eleve nem engedtek be fűt és fát. A japán ember még ha városlakó is, igyekszik a rendelkezésére álló szűkös teret lehetőség szerint parkosítani, még ha ez sok esetben nem is jelent többet a bejárati ajtó elé kirakott két darab, formásra nyírt cserepes növénynél.

Három hét alatt Japánból keveset lehet csak látni, így kénytelenek voltunk számtalan potenciálisan szép és jó várost, falut, hegyet és völgyet előre kilőni a programból. Két helyet nem fenyegetett egy pillanatig sem a kiszórás: Tokiót és Kiotót. Az utóbbiba jutottunk el először, ami történelmi szempontból is rendkívül korrekt választás. Tokió – legalábbis ezt feltételezzük így látatlanban – a mai Japán, az évszázadokon át fővárosként funkcionáló Kiotó pedig a dicső múlt.

A múlt a világ jelentős részén kopott romokat, ódon rozsdát és jó sok porréteget jelent, Japánban viszont kicsit másképp működnek a dolgok. Kiotóban másfél millióan laknak, a város közepén pedig van egy folyó, amelyben gémek, kócsagok és egyéb termetes madarak halásznak, és bár nem próbáltuk ki, valószínűleg a vizét is meg lehet inni. Oszaka sem volt az a koszfészek, az annyival azért nem kisebb Kiotó viszont gyakorlatilag bukolikus tanya hozzá képest, ahonnét hiányoznak a neonnal borított utcasarkok, viszont cserébe a képeskönyvekbe való japánság nagy része megtalálható itt.

Azt hittük, Japán majd egyből letépi a fejünket a sok robottal és neonnal. Ehhez képest megérkezésünk a Kansai nemzetközi repülőtérre, majd betömegközlekedésünk Oszakába egyáltalán nem volt valami nagy szám. Sanghaj után az ember már nem esik hasra, ha a terminálok közt vezető nélküli vasút közlekedik, a HÉV-jegyet pedig automatából lehet vásárolni. Sikeresen megtaláltuk a szállásunkat, könnyek közt köszöntöttük expedíciónk ideiglenes harmadik tagját, Tamást, nyugtáztuk, hogy otthon nem történt semmi érdekes, majd gyorsan elkezdtük élvezni a civilizáció olyan kényelmeit, amelyektől egészen elszoktunk az utóbbi kilenc hónapban.

Sokáig nem tudtunk betelni például azzal a csodával, hogy Japánban a csapokból olyan víz folyik, amivel nem csak kezet és retkes lábat lehet mosni, hanem simán meg is lehet inni. Az sem volt semmi, hogy szobánkban az ágyneművel kapcsolatban fel sem merült, hogy esetleg közelebbről meg kellene vizsgálni a rajta éktelenkedő foltokat, vérről vagy valami még ijesztőbbről van-e szó, hiszen egyáltalán nem is voltak rajta foltok. Hiába nézett ablakunk egy forgalmas sínpárra, mégis édesdeden tudtunk szobánkban aludni, egyrészt mert a vonatok nem olyan hangosak, másrészt pedig mert itt a nyílászárókat bizony tisztességesen hangszigetelik. Szinte sírva csukogattuk és nyitogattuk ablakainkat, és hitetlenkedve konstatáltuk, itt egy bezárt ablak megálljt parancsol a zajnak. Manilában, Saigonban és Yangonban valószínűleg senki nem hinné el, hogy ilyen csoda egyáltalán lehetséges.

Tudjuk, hogy mindenki inkább a japán kalandjainkról olvasna már, de legyetek szívesek és szenvedjetek még egy kicsit a filippínó konyha rejtelmeivel!

Ha jól emlékszünk - és jól emlékszünk -, utunk során eddig a Fülöp-szigetek volt az egyetlen ország, amelynek csapnivaló konyhájára előzetesen több olvasónk is felhívta a figyelmünket. És igazuk is volt. De csak egy kicsit. A filippínó konyha tényleg nem egy thai vagy egy vietnami, bár speciel a mianmari előtt nincs miért szégyenkeznie. Maradjunk inkább annyiban, hogy mint a világon majdnem mindenhol, aki akar, az a Fülöp-szigeteken is tud egészen elsőrangút ebédelni és vacsorázni. Reggelizni azt nem, mert a helyiek ébredés után imádnak benyomni egy nagy adag rizst tocinóval, ami mézben pácolt szalonnaszerűség, és a legborzalmasabb íze van valamennyi közül, amit kilenc hónap alatt kóstoltunk, simán verve a tádzsik vidéki konyakhamisítványt is.

A tocinónál már csak az volt a megdöbbentőbb a filippínó konyhával kapcsolatban, hogy mennyire hasonlít a magyarra. Nem viccelünk. Persze nem igazi magyar hatásról van szó, de az biztos, hogy a kizárólag csak hazai ízeket megkóstolni hajlandó közép-európai parasztgyomor is degeszre tudná magát zabálni itt, a Maláj-szigetcsoport északkeleti csücskében. A filippínók például imádják a sült csülköt (crispy pata), ami legtöbbször annyira omlósra és ropogósra sikerül, hogy még a csülök-fasiszta Ausztriában is megállná a helyét. Előszeretettel főznek össze krumplit mindenféle zsíros hússal, hogy legyen, ami kellően felszívja a szaftot, és attól még finomabb legyen, és van például orjaleves is, amiben annyi az ázsiai elhajlás, hogy tamarinddal kicsit megsavanyítják, de egyébként egy az egyben olyan, mint a miénk. Egyszer ecetes uborkasalátát is kaptunk valamihez, amiből éppen csak a tejföl hiányzott és a helyiek legszívesebben töpörtyű-szerűséget (chicharron) ropogtatnak a hosszú buszutakon, amit az árusok bőven nyakon öntenek valami csilis-fokhagymás lével.

Az előző kilenc hónap során többször gondoltuk azt, hogy ez nem fog összejönni, mint azt, hogy igen, és erre tessék. Minden egyes vécéülőkének többféle seggzuhany-funkciója van, a jobbakban van szárító is. Az autóknak isten bizony nincs hangja, az emberek pedig olyan tiszta tornacipőkben járnak, hogy enni lehetne a talpukról. Majd finomítunk a véleményünkön, de most, Manilából érkezve nagyon úgy tűnik, hogy ez itt a maximum, amit egy társadalom elérhet.

A következő néhány hétre expedíciónk háromtagúra bővul, mivel csatlakozott hozzánk Tamás (30, Budapest) is. Tamásról két dolgot érdemes tudni. Egyrészt hogy tizenegy évvel ezelőtt, érettségijük után már utazott egyszer az expedíció egyik felével. Akkor Párizst, Belgiumot és Hollandiát járták be, és bár sokáig úgy nézett ki, valamelyikük az éjszaka leplét kihasználva kinyírja a másikat, végül mindketten túlélték a kalandot. Másrészt pedig hogy mivel Tamás hivatásos fotográfus, a következő bejegyzéseket az ő kezének csodálatos munkái díszítik majd.

Maradjatok velünk!
Across Asia 2007-2008 X-treme X-pedition Adventure Team

Utolsó Fülöp-szigeteki programunk a helyi Szentendre felkeresése volt. Nem csinálunk sportot ezen városok végiglátogatásából, bár azt sem állítjuk, hogy véletlenül jártunk eddig a kínai Pingyaóban, a malajziai Melakában, a laoszi Luang Prabangban és a vietnami Hoi Anban, sőt, tulajdonképpen Makaóban is. Azért mentünk el ezekbe, mert tapasztalataink szerint a turista-tömegek és az itt árult, nyilvánvalóan hamis illúziók ellenére is ezeknek a városoknak – akárcsak az eredeti Szentendrének – van szép és élvezhető oldala. Viganról is ezt feltételeztük tehát.

Miután Manila óvárosát, amely állítólag messze a legszebb volt Délkelet-Ázsiában, darabokra lőtték 1945-ben, ma a Fülöp-szigetek első számú gyarmati építészeti emléke Vigan városának központja. Az itt látható épületek többségét spanyolok és kínai kereskedők emelték, ennek megfelelően mindkét fél kezének nyomát fel lehet rajtuk fedezni. Európai a díszítés, a bútorok és az épületek külseje, viszont ezek belső struktúrája jellegzetesen kínai. A földszinten az utcafronton a bolt és a raktárak, felettük pedig a lakószobák. Mivel az elmúlt hónapokban elég sok kínai mindenfélével találkoztunk, Viganba inkább a spanyol lét nyomaiért mentünk. Akárcsak mindenhol máshol az országban, expedíciónk itt is különös felfedezéseket tett ezügyben.

Miután végeztünk a Fülöp-szigetek déli részével, észak felé vettük az irányt. Vérző szívvel mondtunk le Mindanao szigetéről és vele együtt a muszlim délről, valamint Palawanról, az ország búvár- és dzsungel-központjáról. Azt azért nem állítjuk, hogy öt hét a Fülöp-szigeteken semmire sem elég, de hogy mindenre nem, az egészen biztos. Luzon szigetének Manilától északra eső része viszont kihagyhatatlan volt, így egy repülő- és két halálosan idegesítő buszút segítségével átbumliztunk ide. Észak-Luzon pedig elsősorban az egyszerűen Cordillerának nevezett hegyvidék, és az itt található rizsteraszok miatt kihagyhatatlan.

E blog hűséges olvasói nyilván emlékeznek arra, hogy utunk során már kétszer is találkoztunk rizsteraszokkal, egyszer Délkelet-, egyszer pedig Dél-Kínában. A lépcsősre vágyott hegyoldalakból azonban még bőven nem volt elegünk. Egyrészt mert amit Kínában látunk, az is nagyon tetszett, másrészt mert a Fülöp-szigetekieket tartja a rizsterasz-szakirodalom a szakma nonpluszultrájának, harmadrészt pedig mert a csúcson lévő rizsteraszokhoz még nem volt szerencsénk. Ősz végén Kínában vagy elsárgult, kiszáradt zsombékokkal találkoztunk, vagy teljesen üres, egymás felett sorakozó barna pocsolyákkal, amik ugyan egyaránt jól néztek ki, de azért sejtettük, hogy lehet ez még ennél is jobb. Május vége az észak-luzoni rizsteraszok megtekintésének szempontjából ideális időpont, ezek ekkor pompáznak teljes zöld díszükben, úgyhogy pont jókor jöttünk.

Sajnos életünk hátralevő évtizedeit azzal fogjuk tölteni, hogy Kei-hez hasonló tengerpartokat keresünk, és egymás után fitymáljuk le a versenyzőket. Ennek ellenére meg akartuk nézni, mit tud egy filippínó strand. Ahhoz azért elég sok itt a sziget, hogy ha a tökéletest nem is tudja egyik sem nyújtani, a tökéletes mínusz nagyon kicsit legalább igen. Két kört is futottunk, és ahogy a dal nagyon szépen mondja, az egyiknek sikerült, a másiknak meg nem.

Először Siquijorral próbálkoztunk. Úgy emlékeztünk, hogy az út során ezt több megbízható ember is ajánlotta, bár mivel jegyzetelni elfelejtettünk, amikor még pontosan emlékeztünk a névre, simán lehet, hogy egy másik, szintén S-betűvel kezdődő szigetre kellett volna mennünk. Késő bánat. Az is Siquijor mellett szólt, hogy előző állomáshelyünkről, Boholról, van ide hajójárat, ráadásul nem is akármilyen, hanem a Fülöp-szigeteki tengeri közlekedés csúcsát jelentő óriási, légkondicionált motorcsónak-szerűség.

Mindenképpen szerettünk volna látni egy filippínó kakasviadalt, bár egyikünk sem támogatja az állatok indokolatlan lemészárlását. Az lenne a legjobb, ha az egész világ vegetáriánus lenne, csak mi ennénk finom húst, hogy minél több szőrös meg pelyhes meg pikkelyes kis izé élhessen boldogan. Be nem tennénk a lábunkat egy bikaviadalra, ki a fene akar együtt lenni vérszomjas néhány ezer spanyol nyugdíjassal. És a pitbull-tornákról ne is kelljen semmit mondanunk. A Fülöp-szigeteki kakasviadal azonban más, mert az egy teljes nép (illetve annak ötven százalékának) legkedvesebb, és sok esetben egyetlen szórakozása.

Már utaltunk rá, hogy a Fülöp-szigeteken milyen nehéz öt percnél hosszabb időre elszakadni mindentől, ami kakas. Azóta azt is megtudtuk, hogy az országban jelen lévő nagy állateledel-forgalmazók, például a Purina, árulnak speciális, direkt harci kakasoknak ajánlott tápokat. A filippínóknak a kakasviadal az, ami a braziloknak a foci, azzal a különbséggel, hogy itt nem sokan nézik kevesek játékát, hanem szinte mindenki egyszerre néző és játékos is. Nagyon sokan maguk is nevelnek harci kakasokat, aki pedig eljár kakasviadalokra, az mind fogad is valamelyik versenyzőre. Aki nem néz meg legalább egy kakasviadalt, annak tulajdonképpen teljesen felesleges eljönnie a Fülöp-szigetekre.

Azért kacskaringóztunk annyit Boholért, mert meg akartunk itt nézni két dolgot, az öt napos bolyongás és benzingőz után pedig még pihenni is egy kicsit. Az utóbbi tevékenységhez a Loboc folyó partján, a hasonló nevű kisvárostól néhány kilométerre épült bungalókat néztük ki. 18 dollárért járt egy elég nagy szoba saját fürdőszobával, szúnyoghálós ággyal, valamint annyi gekkóval, gyíkkal és hangyával, hogy csak az ő mindennapjaik megfigyelésével el tudtunk tölteni fél napot. Lehetett még itt bérelni biciklit és csónakot, valamint volt egy nyugatias étterem, ez utóbbinak mi speciel annyira nem örültünk. Utunk során most laktunk először fehér emberekre belőtt, fehér emberek által üzemeltetett helyen, és az élmény rendkívül tanulságos volt.

A közepesen bolond, belga Rita, valamint férje/élettársa/barátja, a szintén belga, viszont nagyon bolond és nagyon fárasztó Chris tíz éve nyitották meg álmaik szállodáját, a Nuts Huts névre keresztelt, 40 ember elszállásolására alkalmas bungalósort. Előtte angolt tanítottak Kínában, még régebben pedig a halál szélén álló betegeket ápoltak Antwerpenben, de már évtizedek óta arra készültek, hogy egyszer lesz egy ilyen helyük. Utunk során sok emberrel találkoztunk, aki az otthoni mindennapok elől menekülve folyamatosan arról beszélt, hogy valahol a világ végén nyitni kellene egy bárt vagy szállodát vagy búvárbázissal kombinált, szörfdeszkákra épített éttermet, de valahogy ezeket a terveket hallgatva egyszer sem voltunk meggyőződve, hogy valaha is megvalósulnak. A Nuts Huts viszont sikerült, a sűrű zöldben a folyóról is alig lehetett látni a parttól néhány méterre épült házikókat. Nyilvánvaló volt, hogy az egészet valaki nagyon jól kitalálta, ami pedig ritka, meg is csinálta. Többek közt ezért is volt érdekes Rita és Chris sztorijait hallgatni.

Kénytelenek vagyunk elismerni, hogy az érdescápák után lelkesedésünk az utazással kapcsolatban el ugyan nem szállt, viszont meglehetősen céltalanul csapongott. Fogalmunk sem volt, hogy mihez kezdjünk magunkkal. Gyorsan rájöttünk, a Fülöp-szigetek többek közt abban is hasonlít Indonéziára, hogy még közepesen sok idő alatt is lehetetlen rendesen bejárni az egészet. Túl nagy az ország és túl sok itt a sziget, így muszáj szelektálni. Szelektáltunk, szelektáltunk, a turistacsapdákat kilőttük, a nagyon érdekes, ám nagyon távoli szigeteket pedig fájó szívvel ugyan, de szintén kilőttük. Végül arra jutottunk, hogy kezdjük Bohollal.

Ahhoz, hogy Bohollal kezdhessük, először el kellett oda jutni Donsolból. Vessünk közösen egy pillantást a fenti térképre. A felső részén középen a képbe belógó földdarab Luzon szigetének déli része, rajta az a piros pont Donsol. Az ott lefelé középtájon pedig Bohol, pirossal itt a Loboc nevű kisvárost jelöltük, ahova el akartunk jutni, mert azt hallottuk, hogy ott jó. Ahogy azt mindenki tudja, aki valaha megpróbált eljutni mondjuk Pestlőrincről a Budakeszi útra, egyenesen soha, sehova nem lehet menni. Egy szigetvilágban pláne nem. Ha pedig anyagi helyzetünkből kifolyólag a röpködéstől eltekintünk, akkor pláne-pláne nem.

(Ahogy az minőségükből látszik, az ebben a bejegyzésben található képeket bizony az internetről loptuk. Ezért valamennyi érintett elnézését kérjük. További képek a donsoli érdescápákról itt találhatóak)

Mi is szinte teljesen elfelejtettük, de ez a hosszú utazás egy rövid Fülöp-szigeteki nyaralás ötletéből született meg. Nem nagyon tudtuk, mi van ott, gondoltuk megnézzük. Aztán felfogtuk, hogy a Fülöp-szigetek milyen messze vannak Budapesttől, és hogy egyszer az életben milyen jó lenne nem csak egy rövidet nyaralni, és így végül arra jutottunk, hogy ne csak a Fülöp-szigeteket nézzük meg, hanem a környéket is. Annyit azért tudtunk a Fülöp-szigetekről már korábban is, hogy érdescápákat mindenképpen szeretnénk ott látni. Most pedig már láttuk őket, úgyhogy mehetünk is haza. De még nem megyünk.

Az érdescápákhoz nagyon nehéz Manila érintése nélkül eljutni. A sci-fik szerint a jövő nagyvárosai acélból és üvegből készült metropoliszok lesznek, ahol mindenki saját kis lebegő autóval száguldozik a negyedik emelet magasságában. Ezek az optimista forgatókönyvek talán igazat is mondanak New York, Tokió és Sanghaj jövőjéről, de hogy a világ nagyvárosainak derékhadáról, Mexico Cityről, Lagosról, Kalkuttáról és Maniláról nem, az egészen biztos. Ezek az éveken belül húszmilliós metropoliszok (már ha még ma nem laknak bennük ennyien, az utcagyerekeket rendkívül nehéz precízen megszámolni) cseppet sem futurisztikusak, és nem is lesznek azok soha. Egyszerűen csak nagyon sok ember él egymás hegyén-hátán, és a tömegközlekedés, a levegő minősége, valamint az előttük kígyózó soroktól kikészült gyorséttermi kasszások idegrendszere egyaránt folyamatosan a végső összeomlás szélén áll. Leszünk még Manilában, úgyhogy a végső igazságot majd csak később mondjuk meg róla, de így elsőre kiemelkedően borzalmasan helynek tűnt.