- Vietnamban naponta átlagban 76 dollárt költöttünk. Ezt erősen torzítja a drága vízum, valamint az oltás, amit pont Hanoiban volt esedékes beadatnunk. Ezek nélkül simán hetven dollár alatt lettünk volna. És persze mehettünk volna olcsóbban a Halong-öbölbe és ehettünk volna kevesebbet.
- Szerintünk nincs még egy nép a világon, amelyik olyan skalpokkal dicsekedhetne, mint a vietnami. Többször megverték a mongolokat, aztán a gyarmati francia hadsereget és az amerikaiakat, majd az 1970-es években még a kommunista Kínát is.

- Vietnam számos pontján le van tiltva a blogspot.com. De nem mindenhol, és a logikára nem sikerült rájönnünk. Más cenzúrázott weboldallal viszont nem találkoztunk, ami azért egy ilyen kemény diktatúrától egész rendes dolog.
- Talán torzít a minta, hiszen az expedíció egyik felének már olyan hosszú a szakálla, hogy olyat szinte csak gyanús elemek hordanak, de Vietnamban kétnaponta próbáltak nekünk füvet eladni.
- A Fülöp-szigeteket leszámítva errefelé messze a legtöbb keresztény Vietnamban él. Az ország lakosságának nyolc százaléka szavaz Buddha helyett inkább a Bibliára, és mivel a vallásellenesség annyira már nem buzog a rezsimben, szinte minden faluban van egy vadonatúj, feleslegesen nagynak tűnő templom.
- Vietnamban igen népszerű a vietnami papucs.
- Minél északabbra járunk Vietnamban, annál több a jó nő. Délen kis töpszlik mind, és az arcuk is sokkal csúnyább.

Mielőtt megérkeztünk volna az országba, volt valamiféle halvány elképzelésünk a vietnami gasztronómiáról, de erre azért nem számítottunk. Thaiföldön nem voltunk elég ideig, hogy kiforrjon a véleményünk, most viszont nagyon határozottan ki merjük jelenteni, hogy ami itt folyik, azt legfeljebb a kínai konyhákban múlják felül. Mondjuk ezt mindazok ellenére, hogy életünkben először itt kaptunk szabályos MSG-mérgezést. A vietnami szakácsművészetnek ott a helye a világ legnagyobbjai közt, és bár itt sem vetik meg az egzotikus alapanyagokat (kér valaki még ki nem nyomott tojást a tyúk tojócsatornájával együtt tálalva, ha egyáltalán így hívják ezt az izét?), a fogások nagy többségének értékeléséhez nem is kell különösebben elszántnak lenni. Mi egyszer bevállaltuk a csigát, de ízetlen, rágós vacak volt, ebben speciel Európa tényleg erősebb.

Saját elméletünk szerint - bár attól tartunk, ezt a spanyolviaszt sem mi találtuk fel - a vietnami konyha a négy nagy kínai főzőiskola közül a déli továbbfejlesztett, a helyi trópusi alapanyagokra szabott változata. A kantoni dimsum-kultúra nyomai számtalan vietnami ételben felfedezhetőek, koppintással viszont hiba lenne az ittenieket vádolni. A hatalmas északi szomszédot a csatatéren is többször elverő vietnamiak számtalan étele igazi helyi fejlesztés.

Utunk során kevésszer féltünk annyira, mint a Halong-öböl előtt. Talán Penjikent és Dusanbe közt és a mianmari-bangladesi határnál igen, de itt egészen másfajta rettegésről volt szó. Attól féltünk, hogy el fogjuk cseszni, és hiába hajókázunk Délkelet-Ázsia egyik legszebb pontján, a körülmények majd lehetetlenné teszik a műélvezetet. Félelmeink megalapozásában komoly szerep jutott korábban itt már járt magyar barátainknak, valamint az utóbbi hónapokban megismert utazóknak, akik mind ugyanazt mondták a Halongról: szépnek szép, de az itteni cirkusz elviseléséhez erős gyomor kell. Kezdjük azt hinni, hogy bennünk van a hiba, de mi, akárcsak mindenhol máshol Vietnamban, itt is egészen elsőrangúan éreztük magunkat.

Amikor megérkeztünk az öbölben cirkáló valamennyi hajó kikötőjébe, a Halong nevű, folyamatosan dagadó városkába, azért egy kicsit elbizonytalanodtunk. Az itt egymásba gabalyodó hajó- és embertömeg még Angkor és a bangkoki Khao San Road után is egészen mellbevágó volt. Az árboc-erdő sok horvát kikötőt is megszégyenített, az egymást taposó bel- és külföldi turisták csoportjai pedig egy fél Tesco-parkolónyi helyet töltöttek meg a buszaikkal. Mi elsőként érkeztünk a kikötőbe, és három perc múlva már a hajónk fedélzetén elemezhettük, hogy néha bizony lehúzzák errefelé az embert, de azért nem olyan nehéz a lehető legkisebbre csökkenteni ennek veszélyét.

Közel nyolc hónap utazás után már elég válogatósak vagyunk, olyankor meg pláne, amikor mindenképpen el kell érnünk egy repülőt. Amikor északi irányban elhagytuk Saigont, már csak alig több, mint két hetünk volt hátra a Hanoi-Manila járatunk indulásáig, így alaposan végig kellett gondolnunk, hogy mit szeretnénk látni Vietnamból. Mindenre nem volt időnk, így gyorsan kiszórtuk az összes olyan nevezetességet, amihez hasonlót máshol a környéken már volt szerencsénk látni. Egy hónappal Kei után a tengerparti henyélésnek nem éreztük szükségét, és észak-mianmari kalandjaink után a hegyi törzsek falvaiban túrázás sem volt olyan vonzó. Ha már egyszer megtapasztaltuk a tökéletest, minek pazaroljuk a drága időnket és pénzünket valami eggyel, kettővel vagy sokkal kevésbé érdekes kalandra?

A kemény kezű szelektálás után az első izgalmas állomásnak Dalat tűnt, úgyhogy ott kezdtünk. Talán akkor is megálltunk volna itt, ha nincs is erre semmi érdekes. Dél-Kína óta szinte folyamatosan ömlik rólunk a víz, négy hónap izzadás után pedig egy olyan város, amely 1500 méterrel a tengerszint felett ha hűvöst nem is, de legalább a trópusi pokolnál néhány fokkal kevesebbet ígért, egyszerűen ellenállhatatlan volt. Sajnos csak az nem jutott eszünkbe, hogy ilyen magasan máshogy süt a nap, így bár melegünk valóban nem volt, úgy leégtünk, mint Tádzsikisztán óta egyszer sem.

Most az olvasók kérdéseire adott válaszaink második, és egyben utolsó része következik. A furcsa kérdések és a hülye válaszok ebbe a bejegyzésbe kerültek, a felhőtlen szórakozás így garantált.

Hányféle sört ittatok?
Nem számoltuk, de minden országban ittunk legalább egyféle helyit. Összesen húszféle biztosan volt, de főleg Kínában nehéz lépést tartani a kínálattal, mert szinte minden városban más márka van.

Milyen érdekes alkoholos (tömény...) italt (helyit) próbáltatok? Igazából valami helyi pálinka érdekelne, amiről itt Magyarországon nincs tudomás eddig, hogy miből is csinálnak szeszt a világban.
Sajnos semmilyen szaftos sztorink nincs ezügyben, Közép-Ázsia óta kényszeresen kerüljük a bennszülött alkoholizmust.

Hány nyelv tudásával rendelkeztek?
Jó sokkal, és a legtöbb teljesen használhatatlan errefelé. Angolul mindketten jól tudunk, és ez az egyetlen nyelv, amit használunk is naponta. Egyikünk anyanyelvi szinten tud spanyolul, ami itt semmire sem jó azon kívül, hogy meg lehet vele érteni a rendkívül fogalmatlan spanyol turisták elkeseredett sirámait. Egyikünk ért katalánul is, amire egyetlen egyszer volt nyolc hónap alatt szüksége, amikor egy teljesen őrült katalán turista Tádzsikisztánban egészen egyszerűen nem volt hajlandó spanyolul beszámolni a kalandjairól. Másikunk anyanyelvi szinten tud németül, ami szintén nem jó errefelé semmire. Ő jól tud hollandul is, amit soha nem vall be a holland turistáknak, és így például végig tudtuk követni, amit a Kei-szigeteken megismert holland leszbikus pár egymással konzultált kártyaparti közben. Ezenkívül ért horvátul, ami egy nagyon kicsit segített Közép-Ázsiában, de tényleg csak nagyon kicsit.

Angolul mindenütt elég volt tudni, vagy mindenképp' kell még más nyelv alapos ismerete egy ilyen úthoz?
Elég az angol, Közép-Ázsiában az orosz sokat segített volna, de túléltük nélküle, mint ahogy Kínát is a kínai nélkül.

Azóta nem lepődtünk meg ennyire, hogy majdnem fél éve átrepültünk Biskekből Ürümcsibe. Korábban volt valamiféle elképzelésünk arról, hogy milyen lehet Kína, ám ez az elképzelés az első óra végére már romokban hevert. Az azóta felkeresett országoktól inkább már nem is vártunk semmit, csak nehogy be kelljen ismernünk a tévedésünket, mert azt nagyon utáljuk. Vietnammal kapcsolatban viszont megint volt számtalan előítéletünk, mert hát Vietnamról sokkal inkább él valamiféle kép a nyugati ember fejében, mint számos, az otthonához sokkal közelebb eső országról.

A mindannyiunkban élő Vietnam-képek közül az elsőt egy amerikai chopper nyitott ajtajából látjuk, ahol a velünk szemben ülő, az eltávon összeszedett egzotikus nemi betegségektől és néhány rossz LSD-triptől félig megbolondult géppuskás a Trashmen együttes Surfin‘ Bird című számának frenetikus ritmusára mindenkire lő, ami mozog a rizsföldeken, miközben a horizontot gyilkos, ám gyönyörűen felrobbanó napalm-bombák világítják meg. A második kép egy rakás úttörő, akik lelkesen dalolnak valami mozgalmi dalt Ho apóról a világ egyik utolsó kommunista országában.

Akkor most, ahogy ígértük, válaszolunk az összes nekünk szegezett kérdésre. Mivel jó baromi sok érkezett, a kezelhetőség érdekében két darabban prezentáljuk az eredményt. A második adag néhány nap múlva jön. Ha jól számolunk, két olyan kérdésre adott válaszunk is itt van, amiket már egyszer régebben privátban elintéztünk, ezek utólagos felhasználásának lehetőségét nagyon köszönjük. Ha a válaszaink valakiben netán újabb kérdéseket szülnének, küldje csak el őket bátran, hátha lesz energiánk még azokra is.

Haza fogtok jönni? Nem voltak olyan helyek, amik kellemesebbek lennének?
Haza fogunk menni. De, voltak.

Miért jöttök vissza?
Mert utazni remek, de azért még mást is szeretnénk csinálni az életben. Akkor sem maradnánk örökre, ha végtelen pénzünk lenne.

Mikor jöttök haza?
Amikor elfogy a pénz.

Miért nem dolgoztok kint vagy kintről egy kicsit, ha fogy a pénzetek?
Már indulás előtt eldöntöttük, hogy amennyiben nem történik valami csoda, csak nyaralni fogunk, dolgozni pedig egy percet sem. Összedolgoztunk annyi pénzt, hogy el tudjunk belőle lenni sok ideig, több nekünk most nem kell. És ez a blog is elég melós, több gürcölésre nincs szükségünk.

Milyen lesz hazajönni?
Arról sem volt nagyon fogalmunk, hogy milyen lesz ilyen hosszú ideig utazni, és ezt sem igazán tudjuk. A tippünk az – aztán majd meglátjuk, hogy alakul -, hogy remek érzés lesz ilyen sok idő után hazatérni az Ázsiából nézve egzotikus Magyarországra, és találkozni a családdal meg egyéb ismerősökkel.

A címben szereplő három országban csak összesen tartózkodtunk annyit, hogy elég érdekes adatra bukkanjunk, így ezúttal kivételesen ömlesztünk.

- Thaiföldön a Mekiből és a Burger Kingből is van házhoz szállítás.
- Délkelet-Ázsiában máshol sem páriák, de Thaiföldön különösen szabadon vállalhatják fel identitásukat a transzszexuálisok. Olyan kultúrából érkezve, ahol a nőként viselkedő férfiakat általános társadalmi megvetés övezi, ez eleinte nagyon fura. A transzszexuálisok gyakorisága Thaiföldön pedig alaposan elgondolkodtatja az embert, hogy ha mondjuk Európában is ilyen sok van belőlük, akkor min kell átmenniük ezeknek az embereknek csak azért, mert a homofób többség arra ítélte őket, hogy titokban kelljen élniük.

- Thaiföldön nagyon gyakori a tetoválás, ám szinte kizárólag férfiakon fordul elő. Bár az is lehet, hogy nem láttunk elég félmeztelen nőt. Az igazi a vidéki, ötvenes, földműves férfi, mellén két jó nagy tigrissel, naiv, úgynevezett börtön-stílusban.
- A világ legnagyobb rizsexportőre Thaiföld.
- Vientiane belvárosában nagyon sok az afrikai néger. Teljesen értetlenül álltunk a jelenség előtt.
- Laosznak hat és fél millió lakosa van, ám a legnagyobb városban, Vientiane-ban is alig laknak félmillióan. Az ország lakosságának több, mint hetven százaléka falvakban lakik, aminél a világ kevés országa tud többet felmutatni.
- Még Vientiane is inkább tűnik falunak, mint metropolisznak. Biztosan ez az egyetlen környékbeli főváros, ahol még a központban sincs soha dugó.

It's a holiday in Cambodia
It's tough, kid, but it's life

Kambodzsában nyaralni akkor is felkavaró élmény, ha az ember nem Dead Kennedys rajongó 12 éves kora óta. Egyikünket sem tanítottak meg arra, hogy kell viselkedni egy olyan országban, amely alig harminc éve az emberiség történetének egyik legmélyebb bugyrába süllyedt, és ahol a pusztítás nyomai ma is szem előtt vannak, így néha csak egyik lábunkról a másikra tudtunk állni zavarunkban. Néha meg a földre meredve dünnyögtünk. Leginkább a Vörös Khmerek által levezényelt népirtás két emblematikus helyszínén, a Tuol Sleng börtönben és a Killing Fields néven közismert Choeung Ek mezőn.

Tömeggyilkosságoknak méltó emléket állítani nem lehet könnyű feladat, és a kambodzsai megoldásokat elnézve nagyon úgy tűnik, hogy ilyen szerencsétlen országokban eleve reménytelen. Choeung Ek meglátogatásához először Phnom Penhben kell megalkudni egy taxissal, majd kikocsizni a főváros külterületére, kicselezni a gyermek- és felnőttkorú koldusok kisebb seregét, végül pedig megváltani a belépőjegyet. Ezzel a kézben már be lehet lépni magára a Gyilkos Mezőre, ahol a Vörös Khmerek nagyjából tízezer emberrel végeztek. A mező közepén áll egy csillogó-villogó, néhány emelet magas épület, benne polcokkal, a polcokon pedig különböző emberi csontokkal, elsősorban koponyákkal. Az épület körül az egykori tömegsírok kihantolt gödrei sorakoznak, köztük járkálva számtalan, a földből kilógó ruhadarabba lehet botlani. Van még néhány, esetlen angolsággal megfogalmazott tábla, rajta olyan feliratokkal, hogy „Itt szállították le a foglyokat a kamionokról“ meg „Itt verték őket agyon“. Auschwitzból rendezett, kelet-európai kaszárnyaépületek maradtak, bennük érdekes és kevésbé érdekes kiállításokkal, itt viszont egyszerűen nincs semmi. Tíz percnél többet csak az tölt el itt, aki mindent lelkesen le is fotóz. Mi ezt a programpontot kihagytuk, nem köpjük le, aki nem, de egyszerűen nem tudtuk sehogy sem nekiállni. És a parkolóban sem éltünk az ajánlattal, hogy ugorjunk el a közeli lőtérre durrogtatni egy kicsit.

A Tuol Sleng már sokkal érdekesebb hely, ahol bőven van lehetőség elgondolkodni azon, hogy az emberiség egyszerűen reménytelen eset. A Vörös Khmerek leghírhedtebb börtönüket Phnom Penh egyik központi középiskolájában alakították ki, kevesebb, mint tíz fogoly jutott innét ki élve. Az osztálytermeket apró cellákra osztották, a rabok enni és inni alig kaptak, ha nem kértek engedélyt például tüsszentés előtt, borzalmasan verést kaptak, a mindennapok pedig kínzásokkal, kivégzésekkel és a teljesen megtört emberek által fogvatartóik kedvére kitalált „vallomások“ gépelésével teltek. A Vörös Khmerek különösen az önéletrajz-típusú vallomásokat szerették, ezek segítségével a szerencsétlen rabok valamennyi hozzátartozóját és ismerősét is le lehetett tartóztatni, hogy őket is holtra lehessen kínozni – természetesen csak a saját önéletrajzuk tollba mondása után.

Röviden: igen, Angkor a legnagyobb szám a világon. Több, mint hét hónap utazás után már azon gondolkodtunk, hogy esetleg velünk nem stimmel valami, belefáradtunk a sok csudába, egyszerűen már képtelenek vagyunk lelkesek lenni, biztos az a Laosz is a világ egyik legjobb helye, csak mi voltunk vele rosszindulatúak. Ha Angkor is csalódást okoz, akár le is fújhattuk volna a meccset és utazhattunk volna haza. Azért ahhoz drága mulatság ez, hogy ne is élvezzük. Szerencsére gyorsan kiderült, hogy velünk minden rendben. Angkor üt, és a világ tetszőlegesen kiválasztott bármelyik csodája után is üt.

Ahogy azt már a Nagy Falnál és Dafónál, az óriási szecsuáni Buddha-szobornál megfigyeltük, ha valami jó nagy, akkor már félig nyert ügye van a világ turistái előtt. Angkor központi és egyben leghíresebb épületének, Angkor Watnak az eléréséhez először egy akkora, vízzel teli várárok hídján kell átkelni, hogy kajak-kenu versenyeket lehetne benne rendezni. Egy hatalmas portál átszelése után egy 350 méter hosszú emelvény jön, aminek a végében, a folyadékveszteségtől és az irtózatos melegtől kóvályogva végre be lehet lépni a tulajdonképpeni épületbe. Itt lépcsőmászás következik, ami még akkor is hosszadalmas, ha le van zárva a legfelső szekció, mint ahogy a mi látogatásunkkor volt. A vacak kis oldaludvarokban álló vacak kis melléképületek akkorák, mint a kortárs, Európában a 12. században emelt templomok legnagyobbjai. Az egész pedig simán veri az egyiptomi piramisokat is, és tényleg csak hegyekhez hasonlítható, ami nem is nagyon meglepő annak fényében, hogy egyrészt ez a világtörténelem legnagyobb, vallási célú épülete, másrészt pedig hogy építői eleve egy hegyet, a hindu mitológia szerint az univerzum közepén álló Merut akarták itt kőbe faragni. Még úgy is lenyűgöző az összkép, hogy nem is szép.

Ha elsősorban kalandos útileírásokért olvasod ezt a blogot, nyugodtan átugorhatod a következő bejegyzést. Ha viszont azt szereted, amikor felületes benyomások alapján csúnyán elbánunk komplett országokkal és az emberiség jól behatárolható csoportjaival, nehogy máshova kapcsolj!

Thaifölddel magával nincs sok bajunk, sőt. Az eddigi utunk során felkeresett tíz ország közül – ha már valahol tényleg muszáj lenne – a legszívesebben itt élnénk. A boltokban mindent lehet kapni, jók az utak, úgy általában az életszínvonalra sem lehet panasz, mindig meleg van, a helyiek pedig mindent elkövetnek, hogy a külföldi a lehető legjobban érezze magát. Csak azt nem értjük, hogy turisták minek jönnek ide nyaralni. Dániában is nagyon kényelmes az élet, de hát kinek jutna eszébe Koppenhágába utazni kikapcsolódni? Egyszer persze oda is el lehet menni, mert hát egyszer mindent ki kell próbálni az életben, de aztán lelkendezni az otthoniaknak, hogy az milyen remek hely, aztán meg visszajárni kétévente teljesen felesleges. Magyarként pedig pláne.

Fedezd fel a fenti két finn turistán a 10 borzalmas hibát!

Mert ha még egy dán megy Thaiföldre, azt meg lehet érteni. Koppenhágához képest Bangkok egzotikus, lepukkant, minden szempontból ázsiai metropolisz, ahol mindent elborít az otthon teljesen ismeretlen dzsuva és káosz. Budapestről nézve viszont egészen más a helyzet. Nekünk magyaroknak Bangkok cseppet sem egzotikus, vagy ha ezt állítjuk, akkor csúnyán becsapjuk magunkat. Budapestről nézve Bangkok egy dinamikus, modern, minden szempontból európai metropolisz, ahol jobb boltok és éttermek vannak, mint nálunk, ahol az emberek jobban öltözködnek és jobb autókban ülnek, és ahol sokkal tisztábbak az utcák és sokkal kényelmesebb a kötött pályás tömegközlekedés.

A Vientiane-Luang Prabang buszúton hirtelen belénk nyilallt a felismerés: úristen, eddig még nem is jártunk Délkelet-Ázsiában. Kína legdélebbi része az ország többi részéhez képest valóban elég délkelet-ázsiás, de azért leginkább mégis Kína. Mianmarról pontosan nem tudjuk, hogy micsoda, de szintén biztosan nem az a Délkelet-Ázsia, ami a könyvekben szerepel. Thaiföldöt nem tudjuk, mert alig voltunk három napot Bangkokon kívül, a Malájziából látott két nagyváros meg egyaránt fejlettebb volt, mint Magyarország jelentős része, úgyhogy az sem lehetett a mesebeli DKÁ. Indonézia megint egy külön világ, szóval az sem. Muszáj volt már látnunk, mi ez az izé, ami olyan elképesztően népszerű.

Mi sem bizonyítja jobban a délkelet-ázsiai turizmus elképesztő sikerét, hogy még Laoszban is - pedig ide azért jóval kevesebben jönnek, mint Thaiföldre - az egyes települések megengedhetik maguknak, hogy egy-egy fajta pénzes nyugatira specializálják magukat. Üzbegisztánban ilyesmire nincs lehetőség, olyan kevés a turista, hogy a helyi idegenforgalom egyetlen szereplője sem vállalhatja, hogy bármelyikről lemondjon. Laoszban viszont más a helyzet.

2008 március 3-án és 4-én megpróbálkoztunk azzal, amivel szerintünk az emberiség történetében még soha senki. 40 óra alatt eljutni Indonézia keleti végéből Laosz fővárosába, Vientiane-ba. A mutatványt senki meg ne próbálja utánunk csinálni. Izgalom nem nagyon volt benne, viszont jó rohadt sokat kellett mérsékelten kényelmes székekbe szögezve ülni.

Reggel négykor keltünk, és ha az embernek reggel négykor kell kelnie, akkor már úgyis minden mindegy. Napokig mérlegeltük Kei elhagyásának lehetőségeit, még az is felmerült, hogy hagyjuk elveszni a március 3-ra lefoglalt Dzsakarta-Bangkok repülőjegyünket, de végül győzött a józan ész és ragaszkodásunk eredeti terveinkhez. Miután kiderült, hogy a Kei-szigeteken senkinek nincs fogalma sem arról, hogy mikor jön a menetrenddel cseppet sem foglalkozó óceánjáró, fogunkat szívva a drága repülős menekülés mellett döntöttünk. És nem csak drága volt, hanem korán is kellett miatta kelni.

Szóval négykor már ébren voltunk, mert fél ötre jött értünk - és az előző bejegyzésben már említett Markért - három ojek, ami egyszerűen motorbiciklis taxist jelent, nem is világos, hogy indonézül miért van külön neve annak, hogy egy motoros mások fuvarozását is vállalja a hátsó ülésen. Bepakolni már előző este majdnem teljesen bepakoltunk, úgyhogy indulás előtt ezzel már nem volt gond. A három motoros időben érkezett, a háromnegyed órás út a reptérre pedig a nap csúcspontjának bizonyult. Tök sötétben száguldozni trópusi szigeteken, pálmafák és falvak közt, az éjjel is meleg aszfalton alvó kutyákat kerülgetve, na azt még halálosan álmosan is lehet élvezni.

Mielőtt tavaly augusztusban elindultunk volna, volt egy hozzávetőleges tervünk azzal kapcsolatban, hogy mit akarunk kezdeni magunkkal ezen az úton. Megnézni dolgokat, csinálni dolgokat, és bár kőbe vésve soha nem volt, az is felmerült, hogy egyszer az életben kellene egy hetet a világ legszebb tengerpartján heverészni, messze minden tömegtől, minden nap halat vacsorázni rizzsel, hideg sört inni a pálmafák alatt, és megnézni a naplementét, miközben a lábainkat bokáig fúrjuk a hófehér, egészen lisztszerű homokba. E programpont teljesítésére a Kei-szigeteken került sor.

A Kei-szigetek fővárosát, Tualt 12 órás hajóúttal tudtuk elérni előző állomáshelyünkről, a Banda-szigetekről. Az alig 200 kilométeres távolság Indonézia térképén jelentéktelenül kicsinek tűnik, a két szigetcsoport mégis szinte mindenben különbözik egymástól. Banda évszázadokon át kiemelt szerepet játszott az emberiség történelmében, míg Kei soha nem érdekelt senkit. Banda buja és vulkanikus, ahol a szigetektől alig néhány méterre szakad le a tenger a kilométeres mélységbe. Keien sokkal szárazabb a klíma, a növények közt a leggyakoribb így a pálmafa, a sekély partokon pedig több kilométeres, fehér korallhomokkal borított öblök követik egymást. Bandán sem hemzsegnek a turisták, Keire viszont még sokkal kevesebben jutnak el, és mivel az utóbbi szigetcsoport sokkal nagyobb területet foglal el, ennél már nehéz távolabb kerülni a tömegtől. Nem lehetetlen, csak ott már nincs hideg sör, és nincs, aki kicserélje a papírt a vécében.

Ahogy az eggyel korábbi bejegyzésünkből kiderült, a szerecsendió felelős például Amerika felfedezéséért is, úgyhogy szenteljünk ennek az érdekes izének néhány bekezdést. A szerecsendió Magyarországon szinte kizárólag illatos karácsonyi italok, brokkoli és krumplipüré fűszerezésre használatos, a legtöbben pedig csak őrölt por formájában ismerik. A francia és az angol konyha valamivel gazdagabban bánik vele, de azért a fűszerek királyának, ha egyáltalán van ilyen, régen nem nevezné senki. Az pláne elképzelhetetlen, hogy három-hatszáz évvel ezelőtt nem volt olyan valamirevaló európai étel, amiben ne lett volna belőle egy marékkal. Állítólag évszázadokig minden ételnek teljesen egyforma, szerecsendió-íze és -szaga volt, ami nyilván egy kicsit túlzás, de hát az sem igaz, hogy Amerikában mindent nyakon öntenek ketchuppal (amiben egyébként szintén előfordul a szerecsendió). Ezzel fűszereztek, ezzel tartósították a húst, és ez volt a kor patikáinak aszpirinja is. Valamint a viagrája, bár ez nem mond sokat, az emberiség története során gyakorlatilag mindent kipróbált a Mindent Vivő Erekció reményében. A szerecsendiónak tehát volt honnét lezuhannia a mai ismeretlenségbe, Kolumbusz úticéljából Horváth Rozi konyhájába. Kár érte, mert a szerecsendió tényleg nagyon-nagyon érdekes.

A verseny elég szoros, hiszen speciel az ananász és a málna sem néznek ki rosszul, de az a helyzet, hogy a szerecsendió a világ legszebb termése. Sokkal inkább néz ki iparművészeti alkotásnak, mint a jóisten szeszélyének. Kívülről leginkább egy éretlen barackra hasonlít, a gyümölcshús takarja magát a lényeget, a szerecsendiót. A mi diónknál valamivel kisebb csonthéjas magot tűzpiros, fantasztikus mintájú hártya veszi körül, olyan, mint a Babybel héja, csak sokkal szebb. Ezt a piros dolgot magyarul tévesen szerecsendió-virágnak hívják, és a növény hőskorában magánál a diónál is sokkal drágább volt. A szerecsendió-virágnak ugyan se különösebb íze, se illata nincs (még szerecsendiós sem), a Coca-Cola mégis évente sok tonnát vásárol belőle a Banda-szigetekről. Van egy olyan érzésünk, hogy a legendásan titkos recept többi összetevőjének felderítéséhez sem kellene többet csinálni, mint átkutatni a világ egyéb eldugott szegleteinek agrár-statisztikáit.

Februárban utazni Indonéziába nem feltétlenül jó ötlet. Az ország nagy részén ilyenkor dúl az esős évszak, most éppen Jáva szigetén és a Balitól keletre található Nusa Tenggara tartományban vannak árvizek. Mi Szumátra északi részére érkeztünk, az ország azon kevés pontjainak egyikére, ahol ilyenkor – elvileg – jó időnek kell lennie. Ha viszont már egyszer beléptünk az országba, nem akartunk egy hét után azonnal ki is lépni. Inkább nekiláttunk eljutni Indonézia másik, ilyenkor elméletileg száraz szegletébe. A tény, hogy ez a szeglet pont a szigetvilág ellenkező csücskében van, minket cseppet sem érdekelt. A távolság a felfedezések korának három legnagyobb alakját, Kolumbuszt, Magellánt és Vasco de Gamát sem zavarta, amikor mindannyian azért indultak el otthonról, hogy megtalálják Malukut.

Maluku a neve annak a körülbelül ezer szigetnek, amelyek nagyjából Pápua, Celebesz (ezt ma már Sulawesinek hívják) és Timor közt vannak szétszórva a tengerben. Van nekik rendes, európai nevük is, nevezetesen a Fűszer-szigetek. Innét származik a szegfűszeg és a szerecsendió, az előbbi eredetileg csak Maluku néhány északi, az utóbbi pedig csak néhány délebbi szigetén termett. Európában legalább a rómaiak óta volt piaca mindkettőnek, viszont senkinek nem volt még fogalma sem arról, hogy a maláj, kínai, indiai, arab és perzsa kereskedők kezein átfolyó fűszerek pontosan honnét származnak. A titkot még Marco Polónak sem sikerült kiderítenie, és amikor 1453-ban a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, és ezzel az Európából kelet felé vezető szárazföldi út teljesen lezárult, muszáj volt a tengereken eredni a rejtély nyomába. A felfedezések korának első két nagyhatalma, a spanyolok és a portugálok is elsősorban fűszereket kerestek (aztán persze örültek, amikor út közben aranyat és rabszolgákat is találtak).

Milyen hat hónapja utazni? Nagyon jó. Néha különösen nagyon, néha kevésbé. Ha számszerűsíteni kellene, akkor úgy kilencvenöt százalékban nagyon jó, a maradék öt százalékában pedig rutin. Az utazás részleteinek megszervezése, az A-ból B-be eljutás rutin. Elhagyatott indonéz szigeteken és tádzsik hegyek közt hetekig ücsörögni nem rutin, hanem jó. Nem csak azért, mert nem kell időben kelni, a kék metrón tülekedni, napközben emailekre válaszolni, este hatkor pedig több száz, fáradt és ideges háziasszonnyal a Kaiser’s felvágottas pultjánál lökdösődni, hanem azért is, mert ezek a helyei a világnak egyszerűen érdekesek. Mások a fejek, más a természet, és főleg mások a színek. Tirana és New York is érdekes, csak máshogy.

Tiszta szerencse, hogy az útvonalunk jelenlegi részén kevés a kulturális látnivaló, hacsak nem számítunk néhány romos holland erődöt, ezek ugyanis a legkevésbé érdekes részei az utazásnak. Utoljára három hónapja, a sanghaji múzeum porcelángyűjteménye láttán dobbant meg a szívem, Baganban már legalább annyira élveztem a romok közti biciklizést, mint magukat a romokat. Meggyőződésem, hogy teljes koncentrációban, maximális figyelemmel, két-három hónapig lehet utazni, aztán az ember egyszerűen elfárad, és egy másik tempóban, egy másik aggyal folytatja az utazást. Múzeumlátogatáshoz, építészeti remekek megbámulásához figyelem kell. Belassult nézelődéshez viszont nincs szükség különösebben semmire, maximum szép környezetre és kellő emberanyagra. Gyerekeiket iskolába kísérő anyukák, vasárnap délután bevásárló apukák, motoros fiatalok, százéves öreg nénik és pálmafák pedig szerencsére bőven vannak mindenfelé. Illetve pálmafák nem mindenfelé.

Röviden: remek. Ez volt életem legjobb hat hónapja.

Hosszabban pedig két okból is remek. Egyrészt mert legutoljára óvoda előtt voltam ennyire független minden kötelezettségtől és felelősségtől, és csinálhattam napi huszonnégy órában csak azt, amihez kedvem volt. Akkor kelek fel, amikor akarok, egész nap beleszólás nélkül tehetek bármit, ami csak jól esik, ha éhes vagyok, eszem, ha szomjas, iszom, ha álmos, alszom. Nincsen tanár, főnök, idősebb rokon akinek a véleményét figyelembe kellene venni, ne adj‘ isten utasításait visszapofázás nélkül végrehajtani. Amikor felkelek reggel hétkor, azt azért teszem, hogy elérjem a vonatot, amire önszántamból vettem jegyet, és nem azért, hogy bemenjek a dolgozóba. Ugyanúgy álmos vagyok, de azért ez óriási különbség.

Belátom én, hogy nem mindenki vágyik hónapokon át egzotikumra, nekik e remek érzés átéléséhez azt javaslom, azonnal kezdjenek el összespórolni annyi pénzt, amennyivel hat hónapon át megengedhetik maguknak, hogy munkanélküliek legyenek Magyarországon. Akinek túl sok Mianmar meg Tádzsikisztán, az csak azt próbálja ki milyen érzés, amikor Budapesten nem számít, kedd van, vagy péntek, vagy vasárnap. Van élet a földön a munkahelyeken túl.

Nem szokás tömegsírokon keresztül menni nyaralni, de Pulau Wehre, a Szumátra északi csücske feletti kis szigetre csak Banda Aceh-n (kiejtve nagyjából Banda ÁcsÉ) keresztül vezet út. A 2004 legvégén az Indiai-óceán keleti partvidékét letaroló cunami, itt, Aceh tatomány fővárosában és a környéken rombolt a legtöbbet. Csak a városban legalább hatvanezer ezer ember meghalt (egyébként összesen majdnem 300 000), gyakorlatilag nem volt olyan család, amelyiket ne ért volna veszteség, és akkor még az anyagi kárról nem is volt szó. A második világháború óta a világon ennél egyetlen egyszer volt gyilkosabb a természet, az 1970-es bangladesi Bhola ciklon alkalmával, amely több, mint 500 000 áldozatot hagyott maga után. Ezzel nagyjából ideérkezésünk előtt is tisztában voltunk, azt viszont nem sejtettük, hogy néz ki a táj Banda Aceh és a város kikötője közt.

Az út, amit mi szakadó esőben tettünk meg, a sötét felhők pedig csak fokozták az apokaliptikus hangulatot, egy csonkokkal teli pusztaságba vágott aszfaltösvény. A Szumátrától nyugatra induló hullám itt olyan nyolc méter magasságban vágtatott végig a parton, és mindent letarolt. De úgy mindent, hogy a csonkok közül a legnagyobb – ha nem számítjuk a csodálatos módon épen maradt mecsetet -, amit láttunk, egy ház sarka volt, két egymásra merőleges kupacnyi tégla, nagyjából derékmagasságban. Pedig itt a cunami előtt házak álltak, ráadásul nem bádogbódék, hanem elvileg jól megépített, kétgarázsos villák, a módosabb környékbeliek házai. Ezekből nem maradt semmi, a pusztaságban szétszórt törmelék egyes darabjairól pedig lehetetlen megállapítani, hogy egykor fák, házak vagy sziklák darabjai voltak. Érthető okokból nem álltunk meg fényképezni.

(Igen, már tíz napja Indonéziában vagyunk, viszont eddig írás helyett családot látogattunk és búvárkodtunk. Most majd behozzuk magunkat.)

A legfontosabb kikötőt, amiről még soha nem hallottál, Melakának hívják, és Kuala Lumpurtól alig két órára van a tengerparton. Szumátra szigete hajóval ennyire sincs innét. Évszázadokon át ezen a szűk tengerszoroson keresztül kereskedett Kínával és a Fűszer-szigetekkel India és Európa, így aki itt adót szedhetett, annak más gondja már nem volt az életben. Ezt a szorost egyébként Melakai szorosnak hívják, ebből pedig már sejthető, hogy az adót általában Melakában szedték.

A várost egy Jáváról elszármazott herceg alapította, a 16. század elején érkeztek a portugálok, utánuk pedig a hollandok és az angolok következtek. Az utóbbiak először az északabbi Penangot favorizálták, majd, amikor sikerült megszerezniük a Maláj-félsziget legdélebbi csücskét, onnantól kezdve az oda felépített Szingapúrt. Melaka sokáig nem tudott mit kezdeni magával, régi épületek nem nagyon maradtak itt, és hiába buzgott a polgárokban a kereskedelmi kedv, ha egyszer nem tudták azt semmiben kamatoztatni. A XX. század legvégén a város néhány vezetője Közép-Európába utazott ötletekért, és itt, egészen pontosan a bábolnai McDonald‘s parkolójában született meg a nagy ötlet: Melaka Parndorf és Szentendre ötvözeteként szülessen újjá, ám mindvégig szem előtt tartva az errefelé legfizetőképesebb célcsoport, a szingapúri kínai turisták igényeit. Talán a melakaiak maguk sem gondolták volna, de a kísérlet nem csak fényesen sikerült, hanem az így létrehozott mű-város európaiak számára is tökéletesen élvezhető, szórakoztató mutáns lett.

Több, mint öt hónapon át viszonylag logikusan utaztunk, Mianmar után viszont egy időre felhagyunk ezzel a gyakorlattal. Január 24-én repültünk el Yangonból Bangkokba, február 5-én pedig meg kell érkeznünk Banda Aceh-be, Szumátra legészakibb csücskére, ahol családot látogatni és búvárkodni fogunk. Volt tehát majdnem két szabad hetünk, amit eredetileg arra használtunk volna fel, hogy megnézzük magunknak Angkor Watot, ami állítólag egy szép hely. Sajnos ebből nem lett semmi, mivel Bangkokban meg kellett szereznünk az indonéz vízumunkat, amire három munkanap alatt képes csak a követség, és mivel sajnos pont egy hétvége is beleesett, egyszerűen sehogy sem tudtunk volna elég időt tölteni Angkorban. Így Kambodzsa meglátogatását későbbre halasztottuk, és úgy döntöttünk, lógunk egy kicsit Bangkokban és Kuala Lumpurban, valamint a környékükön. Yangonról sem szóltunk még itt egy szót sem, úgyhogy következzen most ennek a három nagyvárosnak az összehasonlítása.

Lakosság
Yangon: Valahol öt- és hatmillió közt.
Bangkok: Ebben senki nem ért egyet senkivel, nyolc és tizenkét-millió között mindenféle adattal találkoztunk.
Kuala Lumpur: 1,4 millió.

Klíma
Yangon: Pokoli.
Bangkok: Pokoli, viszont legalább majdnem mindenhol van légkondi.
Kuala Lumpur: Elviselhetetlen, most január-februárban pedig különösen párás.

Etnikai összetétel:
Yangon: Főleg mindenféle burmaiak, valamint nagyon sok nagyon sötét arcú indiai, kicsit kevesebb kínai.
Bangkok: Alapvetően thai, de a világ valamennyi nációja képviselteti magát, még néger is egy csomó van.
Kuala Lumpur: Annyi az indiai és a kínai, hogy alig látszanak tőlük a malájok.

Életünkben először vettük a fáradtságot, és küldtünk egy emailt egy útikönyv-kiadónak, segítendő a munkájukat. Ez volt az. Előzményként érdemes annyit tudni, hogy a Lonely Planet Mianmar-kötete példátlan módon az első húsz oldalán azt taglalja, hogy a lelkiismeretes turistának egyáltalán szabad-e betennie a lábát egy ilyen mocskos diktatúrába.

In case you got here through Google or some other wonder of the internet, this is a letter we sent to Lonely Planet after out trip to Myanmar.

Hello,

We are a Hungarian couple who spent 40 days in Myanmar from mid-December to late January 2007/2008. Because of the riots in September 2007 there were even less tourists in the country than it is usual, and this obviously turned some people in the tourist industry (trishaw drivers in Mandalay, souvenir sellers in Bagan, boatmen at Inle, etc.) quite desperate and pushy by Myanmar standards. The least we can do to help this country is contributing some tips & info to the next edition of LP Myanmar.

Két hónap tapasztalait összegezve született egy nagyon hosszú írás Kínáról.

- Mianmarban ketten összesen naponta átlagosan 67,9 dollárt költöttünk. Meg lehetett volna oldani ennél sokkal kevesebből (napi 50, sőt, akár 40 dollárból is), ha a) nem megyünk el Mrauk U-ba és a dolgozó elefántokhoz Taungoo mellett b) nem repülünk hanem buszozunk az Inlétől Ngapaliba és c) nem megyünk el az ország legdrágább éttermeibe.

- Mianmar jelentős része hermetikusan el van zárva a külföldiek elől. A junta szerint az ő biztonságuk érdekében, mert a zárt területeken terroristák és gerillák tevékenykednek. Ez részben igaz, csak még annyit kell hozzátenni, hogy ezeken a vidékeken vannak a kormány által működtetett koncentrációs- és kínzótáborok, itt vannak az állami mákföldek, itt hajtják ki a falusi gyerekeket az aknamezőkre felrobbanni, itt erőszakolják meg a kormánnyal szembeszállni merő kisebbségek asszonyait és leányait, és itt történik minden olyasmi, ami a világon máshol csak a Kongó dzsungeleiben, Darfúrban, Csecsenföldön és még néhány hasonlóan szerencsétlen helyen szokott előfordulni.
- Szinte minden mianmari férfi életében legalább kétszer bevonul szerzetesnek. Egyszer 7, egyszer pedig 21 éves kora körül. Sokak számára ez nyilván inkább társadalmi kötelezettség, mint belülről fakadó hit, úgyhogy láttunk a motorbiciklije mellett lazán cigiző szerzetest is. Nagyon sok mianmari nő vonul be egy időre apáca-kolostorba, de tőlük annyira nem várják ezt el, mint a férfiaktól.
- A mianmari kutyák ugyanúgy buddhisták, mint gazdáik. Közép-Ázsiában csak óriási pszichopatákkal találkoztunk, itt viszont minden eb sovány, szerény és soha nem ugat.
- Mianmarban szinte sehol nem találkozni a vezér (Than Shwe tábornok) és közvetlen beosztottainak képeivel. Néha az esti híradóban felbukkannak, de egyébként a hatalomnak nincs olyan egyértelmű arca, mint diktatúrákban lenni szokott.

Ez a bejegyzés majdnem egyetlen mondatból állt. „Tessék megkeresni az országban a thai éttermeket.“ Mert hát a világ legjobb gasztronómiai kultúrái közül három, Kína, India és Thaiföld közé beékelt országba a hasára adó ember magas elvárásokkal érkezik. Hiába azonban a művelt szomszédok, ha egyszer Mianmar mai nyomorúságos állapota nem igazán kedvez a kulinaritás tobzódásának. A helyzet azért nem tragikus. Ahol szabadon nő a gyömbér, a csili és a halszósz, ott mindig lehet jót enni.

Viszont lehetne sokkal jobban is. Tádzsikisztánban soha semmilyen gasztronómiai kultúra nem létezett, a hegyi embereknek elég volt a krumpli, meg néha egy kis kecske, olyan magasan más nincs is. Mianmarban viszont, ahol minden második bokron citromfű és csili nő, az ország pedig roskadásig tele van zöldséggel és gyümölccsel, simán lehetne sokkal izgalmasabban főzni. Mindezek ellenére a mianmari konyha direkt visszafogottan bánik a fűszerekkel, és az országban megtermő csodák egytizedét sem használja. Érződik persze a kínai, a thai és az indiai hatás is, de mindháromnak egyfajta lebutított verziója kerül a mianmari tányérokba.